A vágy kupoláit
befedik
a megpihenő galambrajok,
s kilobban
a villogó délután
utolsó zsarátja.
Redőtlen csillagív
mentén
szétvillanik,
mint északfény,
megtartó
szerelmem, s megragadlak,
ölellek kézzel, képzelettel
riadtan tartlak, mert hamarosan
egy ütköző alkony szétzúzza
hűséged oszlopait.
S most vedd ezt a verset.
Ha máskarú szerelemmel röpteted
a levélrajt lábad alól,
barázdái szívedig érnek.
Forrás: Életünk – Irodalmi és művészeti antológia 1964. I. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése