Csikorgó
téli est. Vastag hóréteg a földön, csípős szél hajtogatja a zúzmara-virágosfák
sudarait.
A
jó falusiak lehúzódva szobáikban, édes megelégedéssel élvezik a szoba
barátságos melegét, s a mulatságos szórakozás ártatlan örömeivel virrasztják a
karácsony szent éjszakáját.
Mintha
ez éjszakán szünetelnének az élet bajai, itt is, ott is egy bizonyos öröm
sugárzik le az arcokról; a hit szent öröme: várják az éjféli misét, az
Üdvözítőnk születésének szent emlékét.
De
tekintsünk kissé távolabb is a falutól, a boldogok tanyájáról oda, hol most
éppen a nyomor virraszt az alvók álmai fölött.
Mintegy
félórányira a falutól, az urasági erdő közepén, magános házikó áll; nincsen se
szomszédja, se kapuja, se kerítése. Az erdőőr lakása, melyben most csak az
erdőőr neje lakik, két kis leánykájával. Már megszokták a halotti csendet itt
az erdő közepén; különben sincs mitől tartaniok, mert a rossz emberek, ha
valamit el akarnának tőlük rabolni, csak a szegénységet vihetnék el.
Rég
öreg este van náluk is. A kis leányok lefeküdtek, a boldogok álmát alusszák
szegényes takarójuk alatt. Anyjuk egy rozoga fenyőfa-asztal mellett, pislogó
mécs gyenge fényénél dideregve varrogat; a sok munka s éjjelezés
halotthalványra festette fiatal arcát, a gond és bánat három év óta élő-halottá
tevék. Varr, varr, szorgalmasan; munkája a kis Jézus ajándéka leend, éjféli
misére el kell készítenie, ha azt akarja, hogy az ő gyermekei is részesüljenek
az ezért járó fizetésből a kis Jézus ajándékában. Szemei gyakran könnybe
lábadnak; sokszor fejéhez kap, mintha szédülne, mintha megőrülni akarna, de
csak ide-oda tekint alvó gyermekeire, s mintha súgná neki valaki, hogy:
„Érettük élned kell!” – újra folytatja nehéz munkáját, súlyos gondjai között.
Tizenegyet
ver a torony órája; nyomban harangoznak elsőt az éjféli misére. A harang hangja
a süvöltő szél szárnyain átrepül a lombtalan erdő sűrűjén is, betér a nyomor
hajlékába, mintha csak az itt lakókat is értesíteni akarná. A kisebbik leány a
harang hangjára, vagy csak véletlenül fölébred, s fölül ágyán: „Anyám! anyám!
mily szépet álmodtam” – szóla -, „a kis Jézus itt volt atyámmal! mily sok
mindenfélét hozott!” s félálmában keresi is maga körül az álmodott ajándékot.
Az
anya felrezzen: melléje siet s homlokon csókolja. „Akkor csak aludjál tovább,
gyermekem, álmodd boldogságát, legalább addig boldog lész!” – gondolja s
bánatosan, újra lefekteti a kis leányt, betakarván szegényes párnájával.
Midőn
az újra elaludt, homlokon csókolá a másik alvót is; majd gyorsan összeszedi s
hóna alá veszi a varrott munkákat, eloltja a pislogó mécset, s betevén az ajtó
fakilincsét, indul a töretlen úton a falu felé.
*
Vége
van az éjféli misének. Elcsendesült a járókelők kopogása; még csak itt-ott
látszik gyér világosság a faluban.
Az
erdőőrné siet hazafelé elhagyott gyermekeihez; az anyai szeretet gondja
mindegyre gyorsítják lépteit. Kosara megtelt a jótevők alamizsnájával, szíve az
éjféli mise alatt vigasztalással; nem érzi az út fáradalmát, nem a csípős szél
hidegét, csak egy gondolattól nem bír szabadulni, mely újra és újra elszorítja
szívét, - gyermeke álma atyjáról, kit pedig nem is ismert.
Ez
álom újra felújítja szíve szomorú emlékét: boldogtalan férje véres tettét. Épp
ma négy éve lőtte agyon e helyen, az őt megtámadó vadorzót; urasága iránti
hűsége a börtönbe vitte. Megjelenik előtte képzeletben a vadorzó véres alakja,
férje a szegény beteges rab, ki kisírt szemekkel kéri most is őt, mint egykor,
hogy ne tartsa őt gyilkosnak, mert ő csak magát védte, akkor, midőn a vadorzó
felé lőtt, azt csak elijeszteni akarta.
-
Én hiszek szavainak – fűzé gondolatait a szegény nő -, ő nem lehet
szántszándékos gyilkos; életében sem bántott soha senkit – de mit használ ma
már ez is, ha részben ártatlan is -, tíz évig mégis szenvednie kell börtönében
-, ezt ki nem bírja. Dacára, hogy jó uraságunk mindent megmozdít kiszabadítása
érdekében, - én nem hiszem, hogy élve látom még. Meglehet, hogy már meghalt, -
csak kiszenvedett lelke jött el hozzánk, hogy bemutassa gyermekeinek magét, -
hogy habár álmukban, de mégis ismerjék őt, ne mint gyilkost, de mint őket
szerető atyát!
-
Istenem! tartsd meg számunkra! – Fohászkodék a szegény nő, fölemelvén könnyes
szemeit az égre.
Gondolataiban
észre sem vette, hogy viskója előtt áll. „De mi ez?” Megretten. „Bent világosság,
hisz ő oltotta el a mécset.”
Majd
összeszedi minden bátorságát, s mintegy kölykeit féltő oroszlán rohan be
elhagyott viskójába. De újra visszaretten, mert gyermekei ágya szélén egy
halavány férfi ül, ölében tartván két alvó gyermeket, kiben a mécs gyenge
világosságánál férjér ismer. Fölsikolt!
-
Ne ijedj meg tőlem édesem! – mondja az érkezett szelíd hangon -, uraságom
közbenjárása, a királyi kegyelem visszaadta szabadságomat, elengedte büntetésem
– ismét a tied vagyok…
A
szegény nő némán dől kebelére, hogy kisírja édes meglepetésének örömkönnyeit.
A
kis Jézus meghozta legkedvesebb ajándékul a családapát. E családnak szerzett
legnagyobb örömet születése örökké emlékezetes éjszakáján.
Forrás: Esztergom 1895.
Deczember 25. – Mutatványszám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése