2019. okt. 5.

Nemes Antal: Meglepetés…




Csikorgó téli est. Vastag hóréteg a földön, csípős szél hajtogatja a zúzmara-virágosfák sudarait.

A jó falusiak lehúzódva szobáikban, édes megelégedéssel élvezik a szoba barátságos melegét, s a mulatságos szórakozás ártatlan örömeivel virrasztják a karácsony szent éjszakáját.

Mintha ez éjszakán szünetelnének az élet bajai, itt is, ott is egy bizonyos öröm sugárzik le az arcokról; a hit szent öröme: várják az éjféli misét, az Üdvözítőnk születésének szent emlékét.

De tekintsünk kissé távolabb is a falutól, a boldogok tanyájáról oda, hol most éppen a nyomor virraszt az alvók álmai fölött.

Mintegy félórányira a falutól, az urasági erdő közepén, magános házikó áll; nincsen se szomszédja, se kapuja, se kerítése. Az erdőőr lakása, melyben most csak az erdőőr neje lakik, két kis leánykájával. Már megszokták a halotti csendet itt az erdő közepén; különben sincs mitől tartaniok, mert a rossz emberek, ha valamit el akarnának tőlük rabolni, csak a szegénységet vihetnék el.

Rég öreg este van náluk is. A kis leányok lefeküdtek, a boldogok álmát alusszák szegényes takarójuk alatt. Anyjuk egy rozoga fenyőfa-asztal mellett, pislogó mécs gyenge fényénél dideregve varrogat; a sok munka s éjjelezés halotthalványra festette fiatal arcát, a gond és bánat három év óta élő-halottá tevék. Varr, varr, szorgalmasan; munkája a kis Jézus ajándéka leend, éjféli misére el kell készítenie, ha azt akarja, hogy az ő gyermekei is részesüljenek az ezért járó fizetésből a kis Jézus ajándékában. Szemei gyakran könnybe lábadnak; sokszor fejéhez kap, mintha szédülne, mintha megőrülni akarna, de csak ide-oda tekint alvó gyermekeire, s mintha súgná neki valaki, hogy: „Érettük élned kell!” – újra folytatja nehéz munkáját, súlyos gondjai között.

Tizenegyet ver a torony órája; nyomban harangoznak elsőt az éjféli misére. A harang hangja a süvöltő szél szárnyain átrepül a lombtalan erdő sűrűjén is, betér a nyomor hajlékába, mintha csak az itt lakókat is értesíteni akarná. A kisebbik leány a harang hangjára, vagy csak véletlenül fölébred, s fölül ágyán: „Anyám! anyám! mily szépet álmodtam” – szóla -, „a kis Jézus itt volt atyámmal! mily sok mindenfélét hozott!” s félálmában keresi is maga körül az álmodott ajándékot.

Az anya felrezzen: melléje siet s homlokon csókolja. „Akkor csak aludjál tovább, gyermekem, álmodd boldogságát, legalább addig boldog lész!” – gondolja s bánatosan, újra lefekteti a kis leányt, betakarván szegényes párnájával.

Midőn az újra elaludt, homlokon csókolá a másik alvót is; majd gyorsan összeszedi s hóna alá veszi a varrott munkákat, eloltja a pislogó mécset, s betevén az ajtó fakilincsét, indul a töretlen úton a falu felé.

*

Vége van az éjféli misének. Elcsendesült a járókelők kopogása; még csak itt-ott látszik gyér világosság a faluban.

Az erdőőrné siet hazafelé elhagyott gyermekeihez; az anyai szeretet gondja mindegyre gyorsítják lépteit. Kosara megtelt a jótevők alamizsnájával, szíve az éjféli mise alatt vigasztalással; nem érzi az út fáradalmát, nem a csípős szél hidegét, csak egy gondolattól nem bír szabadulni, mely újra és újra elszorítja szívét, - gyermeke álma atyjáról, kit pedig nem is ismert.

Ez álom újra felújítja szíve szomorú emlékét: boldogtalan férje véres tettét. Épp ma négy éve lőtte agyon e helyen, az őt megtámadó vadorzót; urasága iránti hűsége a börtönbe vitte. Megjelenik előtte képzeletben a vadorzó véres alakja, férje a szegény beteges rab, ki kisírt szemekkel kéri most is őt, mint egykor, hogy ne tartsa őt gyilkosnak, mert ő csak magát védte, akkor, midőn a vadorzó felé lőtt, azt csak elijeszteni akarta.

- Én hiszek szavainak – fűzé gondolatait a szegény nő -, ő nem lehet szántszándékos gyilkos; életében sem bántott soha senkit – de mit használ ma már ez is, ha részben ártatlan is -, tíz évig mégis szenvednie kell börtönében -, ezt ki nem bírja. Dacára, hogy jó uraságunk mindent megmozdít kiszabadítása érdekében, - én nem hiszem, hogy élve látom még. Meglehet, hogy már meghalt, - csak kiszenvedett lelke jött el hozzánk, hogy bemutassa gyermekeinek magét, - hogy habár álmukban, de mégis ismerjék őt, ne mint gyilkost, de mint őket szerető atyát!

- Istenem! tartsd meg számunkra! – Fohászkodék a szegény nő, fölemelvén könnyes szemeit az égre.

Gondolataiban észre sem vette, hogy viskója előtt áll. „De mi ez?” Megretten. „Bent világosság, hisz ő oltotta el a mécset.”

Majd összeszedi minden bátorságát, s mintegy kölykeit féltő oroszlán rohan be elhagyott viskójába. De újra visszaretten, mert gyermekei ágya szélén egy halavány férfi ül, ölében tartván két alvó gyermeket, kiben a mécs gyenge világosságánál férjér ismer. Fölsikolt!

- Ne ijedj meg tőlem édesem! – mondja az érkezett szelíd hangon -, uraságom közbenjárása, a királyi kegyelem visszaadta szabadságomat, elengedte büntetésem – ismét a tied vagyok…

A szegény nő némán dől kebelére, hogy kisírja édes meglepetésének örömkönnyeit.

A kis Jézus meghozta legkedvesebb ajándékul a családapát. E családnak szerzett legnagyobb örömet születése örökké emlékezetes éjszakáján.

Forrás: Esztergom 1895. Deczember 25. – Mutatványszám

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése