Varga Mihály: Jézuska hozta

Karácsony estéje volt. Künn sötétség és fagyasztó szél zsarnokoskodott; benn annál barátságosabb volt a kivilágított, vidám gyermekzsivajtól hangos meleg szoba.

A találékony szeretet ezer művészetével dúsan megrakott karácsonyfa – valóságos növendék fenyő-tőből kivágva számtalan égő gyertyácskáival, csillogó-villogó terhével, tündéri fényben úsztatja a szobát. Láttára a gyermekek elragadtatással és bámulattal vegyes önkénytelen kiáltásban törnek ki. Napok óta szított képzelődésök tarkábbnál-tarkább képet alkotott róla, de a valóság mindezt fölülmúlja.

A fényözön előtt, amelyet bizonyosan az ég könnyed szárnyú angyalkái gyújtottak meg, mint varázsütésre, térdre hullanak. A részleteket még nem látják, a fény és csillogás teljesen elbűvölve tartja őket.

A kis kacsók önkénytelenül összekulcsolódnak s az ajkak imát rebegnek ahhoz, aki mindezt adta.

… Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

- Nézd, Kaji, ott a pusta szuronnyal!

… Szenteltessék meg a te neved…

- Nini kajd is van! – Ezt a kis Józsi fedezte fel.

- Csak imádkozzatok! – hangzik a mama szava.

… És bocsásd meg a mi vétkeinket..

- Jaj, hajas babát is hozott a Jézuska…. tapsol kicsiny kacsóival a szöszke Mariska és akkora az öröme, hogy már nem is bír vele, felugrik s rohan egyenesen a babáért. Most meg már a gyertyák lángját hagyja figyelmen kívül, s ha idejekorán karon nem kapja a mamája, bizony a gyertyácskákon elégeti a csitri haját. Duzzogott is a kicsi; mióta várja ő a hajas babát s most, hogy megvan, csak a kezét kell érte kinyújtania, nem lehet az övé.

Alig hangzik el az amen, talpra ugrálnak az apró emberkék s körüljárják a karácsonyfát. Nevetnek, sikonganak, mutogatnak, kettőnek-háromnak, de egyszerre csak kétfélét, csak azért, mert harmadik kezök nincs.

A gyermekek határtalan öröme átragad a felnőttekre.

Jól is van az így. Legalább a visszfénye a valódi ártatlan gyermek-örömeknek derítse fel olykor az élet komolysága alatt roskadozók arcát.

Még a gyászruhás anya halovány bús arca is fel-felderül pillanatra, amint gyermekei örömét látja, édes csevegésüket, ártatlan megjegyzéseiket hallja. De csak pillanatra, azután ismét elborul a kedélye. Nagyon észre lehet venni, a fény mellett annál feltűnőbb az árnyék. Látszik rajta, hogy akarna az örvendőkkel együtt örülni, de nem bír. Nagy fájdalom szorongatja a szívét. Mutatja a kebléből időnkint előtörő sóhaj. Fekete ruhájával, fehér arcával úgy tűnik fel a fény- és örömzsivaj közepette, mint ki nem e világból való. Így nagyon elüt a környezetétől, mint a fekete szín fehér alapon. És mégis milyen áldás, hogy e vidám hangok környezik, mert különben egyedül talán meg kellene őrülnie.

De miért? Ki ő és kit gyászol? Talán özvegy, férjét gyászolja? Igen, férjét, de a rajta elömlő gyász nem az özvegyi fátyolé. Volna bár inkább özvegy, mert akkor legalább volna egy temető, a temetőben egy virágos sír, amelyet könnyeivel annyiszor megöntözhetne, ahányszor csak akarná. De így bizonytalanságban élni, azt sem tudni hol, merre… talán beteg és nincs ápolója?... ez aztán a kín s gyötrelem.

Ó, pedig őnélküle nincs öröm, nincs élet. Ha ő most itt volna és együtt egymás vállára borulva nézhetnék gyermekeik örömét, ó, micsoda boldogság volna az!

Valamikor úgy volt… Boldogok voltak, boldogul éltek… Még most is édes melegség futja át szívét, amidőn házasságuk első éveire gondol. Először csak kettecskén, aztán hárman, négyen ülték meg a mai estét. Boldog évek, talán csak percek, hisz oly gyorsan letűntek… Aztán következtek a lassú járású szomorú napok, amelyek jól megülik helyöket, hogy mély nyomot hagyjanak maguk után a szívben.

A halovány asszony a fölidézett szomorú emlékek terhe alatt a székre roskad. Fehér kezével a homlokát törli, mintha azokat a rettenetes gondolatokat akarná onnan kitörülni. Hasztalan törekvés, nem lehet. Újra és újra álmodja a rettenetes múltat. Maga előtt látja a boldogsága megrablóinak átkos alakját, akik a barátság örve alatt tolakodtak be a családi szentélybe, hogy elrabolják tőle férjét. Elvitték, elcsalták és teljesen kiforgatták. Beléoltották a játék szenvedélyét, a tivornya szomját és a festett arcok szeretetét. Mivé, ó, mivé tették azt az áldott jó embert! Szelídsége durvasággá változott. Pedig milyen szépen kérte: Józsi, édes, az Istenre, ne tedd azt, ne menj és mégis mily cinikusan, szívtelenül vágta oda: Csak azért is! Látva, hogy a legszelídebb szó is ingerli őt, nem szólt neki és a türelem a szeretet fegyverével akart győzni. És ez sem vált be. Mit? még nem is törődik velem? No, majd teszek róla, hogy kénytelen legyen törődni, mondotta és két kézzel kezde szórni a pénzt. Ha némely pazarlást nem bírt már szó nélkül tűrni és némi megjegyzést tett, kapott érte gorombaságot eleget. A magamét költöm, mi gondod rá, szokta volt mondani. Aztán jöttek az apró, de vérig sértő bosszantások. Szegény bóbitás kanári, milyen szelíd volt, amikor csak nyitva volt a kalitka ajtaja, mindig a vállára szállt és egy napon neki is áldozatul kellett esnie. Éppen akkor némult el örökre, amikor a feldühösödött férj egyedül volt a szobában. Az a szép sugár jegenyefa sem vétett azért senkinek, hogy oly gyorsan és egyenesen nőtt, vagy hogy a ház úrnője ültette és éppen emiatt úgy szerette és mégis egy tivornyás éjszaka utáni reggelen tőből kivágva terült el a földön. Mennyire fájlalta kedvencének pusztulását. De mi volt ez azon kétségbeeséssel határos fájdalomhoz képest, amely azért marcangolta szívét, mert férjét nem tudta jóra téríteni?

… Egyre szomorúbb, rettenetesebb napok következtek. Mennyire fájt az neki, hogy még a gyermekek is elidegenednek atyjoktól. Ha jönni látták, bújtak előle.

A szertelen pazarlás következtében, mint a köd, úgy foszlott szerte a szép vagyon. A ház udvarán megütötték a dobot. Rettenetes hangok. Olyan velőkig ható rémes hangok, mint amilyet a koporsóra hulló hantok adnak. Még évek múlva is visszaemlékszünk azokra.

Még ez nem volt elég; ugyanazon a napon tűnt el végleg a háztól a férj.

Kezdetben azt hitte, hogy öngyilkos lett, hanem csakhamar lemondott ezen szerencsétlenség lehetőségéről, mivel észre vette, hogy az ékszerek és az összes ezüstnemű hiányzanak a szekrényekből.

El kellett hagyniok azt a pusztai lakást, azt az árnyas udvart, a szép virágos kertet. Akkor költöztek ide ebbe a csendes Tisza-parti városkába. Így vonult saját vagyonának romjaival és berendezte csendes özvegyi lakását.

Azóta több szomorú év telt el. Férjéről csak keveset hallott, azt sem valami vigasztalót. Ki tudja, hol, merre jár?... talán beteg és ápolásra volna szüksége…

Megszólal a kapu csengettyűje, és az éles hang elriasztja a múlt sötét képeit és álmodozó lelkét visszahozza a jelenbe.

- Megjött a tekintetes úr – kiáltja el magát a szobaleány.

- Mi az? – kérdi zavartan a halovány asszony, mintha nem értené, lehetetlennek tartaná, amit hallott.

- Itt a tekintetes úr – ismétli a cseléd.

A nő felugrik és siet az ajtóhoz, de mielőtt elérné, megnyílik az, s előtte áll a férje. Azaz hogy csak az árnyéka. Alakja görnyedt, összeesett, arca sárga, piros foltokkal tarkázott, járása ingadozó.

- Józse édes, Isten hozott.

- Eljöttem... – hebegi zavarral bágyadtan, erőltetve molsoyg… - Befogadtok-e?

Neje nem engedi folytatni, csókjaival hallgattatja el. Aztán a legnagyobb gyengédséggel és figyelemmel a díványhoz vezeti, leszedi róla a fölösleges ruhákat. Mintha csak kicserélték volna. Mer élet és elevenség. Nem kérdi miért és honnan jött? Szemrehányásról szó sincs. Úgy bánik vele, mint bánni szokott a gyengéd nő férjével akkor, ha az a család érdekében tett hosszú, fárasztó utazásból tér vissza. Még annál is gyengédebben, mert rögtön észreveszi, hogy férje nagybeteg, erős láz gyötri út. De úgy viseli magát, mintha észre sem venné. Csak a csodálkozó gyermekeket figyelmezteti kötelességökre.

- Gyerekek, hol vagytok, ide jertek, itt a kedves apa, megjött, a Jézuska hozta: öleljétek meg.

Igen, aki az élet örömeit idegen födél alatt kereste, hazajött meghalni.

Forrás: Esztergom 1895. Deczember 25. – Mutatványszám