Telerakta a rossz vödröt vágott fával a
fészerben az öregember, morzsolt kukoricacsutkát szedett a kötőjébe gyújtósnak,
s ahogy hajolt utána, megbillent vele a fészer. Kapaszkodott a gyalupadba, a
lába reszketett, kiszaladt belőle az erő. Volt már így másszor is, várta, hogy
múljon el a szédülés, s azt gondolta közben: „Nem, most már nemigen érem meg a
nyarat...”
Sokáig
állt a gyalupadnak támaszkodva, miért is nem gondolt erre idején. Erre, hogy
minden az utolsó lehet most már, a virágzó orgonabokor a ház végén, a piruló
cseresznye a kertben. A jóleső nyári napmeleg a fal tövén, babfejtés közben a
sámlin, a szőlőlugason a duzzadó gerezdek – oda kellett volna figyelnie
mindenre, hogy ez az utolsó. Ősz óta különösen érezte, hogy gyengül. Ha kikel
az ágyból reggel, de még napközben is, ha elbabrál valamin s elüldögél, mintha
berozsdásodtak volna az ízületei, szinte csikordul, ahogy lábra áll. Fogytán az
ereje, jó, hát ez a korral jár, túl a nyolcvanon, de nyár óta sokszor elfogja,
van rá eset, naponta többször is, a gyengeség.
„Nem,
nem hiszem most már, hogy kihúzom tavaszig” – gondolta az öregember. Fogta a
rossz vödröt a vágott fával, bevitte a házba, s eszébe jutott közben, hogy
akkor már ez a karácsony is az utolsó lesz, bizony, az utolsó. Szépen meg kéne
ünnepelni az utolsó karácsonyt.
Hét
évvel ezelőtt, igaz, nem karácsonykor, hanem novemberben, amikor Erzsit, a
feleségét temették, akkor sem volt együtt az egész család. Hiányzott Jani,
valahol külföldön csavargott, kiküldetésben. Így is eljöttek a temetésre
tizenhárman, a legszűkebb család, a lemenők, azóta még szaporodtak is egy
unokavővel meg két dédunokával.
Bár
az igaz, fogytak is. Kisjani – a Jani fia – elvált. S a gyerek se számít most
már ide, az asszonynak ítélték.
Figyelmesen
megnézegette a cserépkályhát a tisztaszobában az öregember, bizony, repedezett
már a samott. Dísznek kellett inkább ez a kályha, a tisztaszoba rangjához
tartozott; használni nemigen használták, csak nagyobb vendégeskedés, disznótor
idején gyújtottak be. Legtovább a beszállásolt katonák tüzeltek benne, a front
alatt.
Nagy
volt a rendetlenség a tisztaszobában. Újságpapíron a komód tetején a susinka, a
kályha mellett, a sarokba öntve szikkadt az idei dió. Kiterítve az ágyra a
használatos fehér ing meg az ünneplő ruha, templomba, temetésre való, s ez lesz
majd a halotti ruha is, nem kell turkálni utána az öltöztetőknek.
Aludttejes
köcsög, lekvárosszilke, ötliteres befőttesüvegben az ablakpárkányon csipkebor
erjedt, alatta egy dézsában lőre – a szomszéd adott egy sajtolásnyi tönkölyt –
azt is le kell már szűrni, míg meg nem ecetesedik. Egész délután takarított az
öregember, kihordott a tisztaszobából mindent, ami vendégváráskor nem oda való.
Kihúzta utána az asztallapot a leghosszabbra, mint a régi disznótorokon.
Leterítette két tiszta ágylepedővel, eligazgatta.
–
Nem lesz annyi szék – mondta hangosan. – Régen se volt annyi szék... hacsak
hombárdeszkát nem hozok be pótlásnak.
Áthordta
a kisszobából a fonott nádszékeket, a két hokedlit a konyhából, s a főzőházból
is mind a kettőt. Az aprajának meg ott a sámli, fejőszék, morzsolószék. Abból
nincs hiány, az több van, mint gyerek.
Belefáradva
a rendezkedésbe, már az esti harangszó után lefeküdt, de nem jött a szemére
álom.
Azért
szép a család. Hát még ha szegény Ferkó nem maradt volna ott a Donnál.
Holnap
majd el kell rendeznie azt is, ki hova kerüljön az ünnepi asztalnál. Felnőttek
lassan mind, az unokák is, férjükkel, feleségükkel az asztal körül a helyük. Az
apróság meg elfér egyelőre a kisszékeken, a ruhásláda mellett.
Sokáig
tűnődött még a holnapi estén az öregember, míg álmaiba észrevétlen átúszott a
tűnődés.
Reggel
óta égett a cserépkályhában a tűz, kellemes meleg volt a tisztaszobában. A
kocsigyertya világánál ünneplő feketében ült az öregember az asztalfőn.
–
Látjátok – mondta –, az lett volna az igazi, ha most tartjuk meg a disznótort,
hozná akkor a töltött káposztát a Jézuska. Feldarálnánk még a sonkáját is
kolbásznak, tudomisten, lenne keletje, egykettőre eltakarítanátok. A szalonnát
meg... Juliska, tik se szeretitek a szalonnát? A fiatalokat már nem is
kérdezem, tudják is ők, mi a jó!...
–
Hát így jártam ezzel a malackával, látjátok, kései malac, jó, ha februárra kés
alá foghatjuk, a százhúszat tán akkorra megüti... ha én is kihúznám addig.
–
Ha meg nem, hát... jó lesz a torra. Avval se lesz gondotok. Tik már nem
tudnátok vele bánni... Pap Józsinak szóljatok, gyors kezű böllér, meg jól is
fűszerez... mindegy akkor már, mennyi a súlya, úgyse lesz, aki tovább etetné...
Aztán meg van oldva a tor.
Előtte
hasas butélia, benne a tört fényű, ma reggel leszűrt lőre. Töltött a bordás
pohárkába, s kortyolt egyet.
Ahogy
körülpillantott a szobán, megállapodott a szeme a vályogvetőn. Azt gondolta ki
délután, hogy ne hiányozzék a családból senki, azok sem, akik már odaát vannak.
Erzsi, a felesége soha nem ült oda az asztalhoz, talán lagzis menyasszony korában
utoljára. A sparhelt mellé, az oldalára fordított vályogvetőre kuporodott
mindig, s ültében kanalazta az ételt, fél szeme a sparhelton, s az asztalnál
étkezőkön, mikor hová kell beavatkozni.
Behozta
a kocsiszínből délután a vályogvetőt az öregember, s odatette az ágyhoz,
esküvői fényképük alá. Előkereste a tábori lapot is, amely Feri fiától maradt –
az öreg Bibliában őrizte a tábori lapot –, az asztalra tette, az elé a szék
elé, amely jobb felől közvetlen szomszédja volt. Kijárt ez a hely legidősebb gyerekének,
az idén lépte volna át a hatvanat, ha élne.
–
Tik is itt vagytok, Erzsi – mondta az öregember a vályogvetőnek –, szenteste
van, ugye ez volna a családi fészek, Erzsikém, Feri fiam, így van ez rendjén,
itt kell nektek is lenni. Hogy volt, mint volt azóta, majd kibeszéljük magunkat
odaát, ez nem arra való alkalom...
Felugatott
a kutya odakint.
Elhallgatott
az öregember, kifelé figyelt. De nem jött senki. Vakkantott még néhányat
kötelességtudatból valami utcai járókelőre, s elhallgatott a kutya.
–
Tik aztán végleg szétmentetek, Gábor? – kérdezte az öregember egy borosüvegtől,
amely az asztal túlsó felén állt, a pokróccal letakart szék előtt. Félliteres
üvegben tokaji aszú, a nyolcvanadik születésnapjára hozta Gábor, a fiáról
unokája, akkor mutatta be a feleségét is, szépen domborodott már a hasa az
asszonykának. Azóta is felbontatlan a díszes üveg, így legalább kitart. Kéznél
van, ha olyan a vendég.
–
A kislányod aztán? – kérdezte a borosüvegtől. – Én még sose láttam. Már nem is
igen látom meg, sose. Látod, neki nem is készítettem oda a kisszéket, úgyse
engedné el hozzám az anyja.
–
Nézd, én nem szólok bele, hiába is szólnék, az egyik fületeken be, a másikon
ki... én csak azt tudom, hogy ilyenkor hibás mind a kettő. Megengedem, hogy nem
egyformán, de abban egyformán, hogy mind a kettő csakis magára gondol. Pedig
akkor már nem ő a számos, se egyik, se másik... no, majd megtudjátok.
–
Fiam, aki a házasságot vállalja, az nem csak a rózsát vállalja el, hanem a
tövisét is. Elmondhatná a nagyanyád... Emlékszel, Erzsi – fordult a
vályogvetőhöz – emlékszel, hányszor egymásba akadtunk? Mennyit gyötörtük
egymást? Volt idő, hogy sokat. De, fiam, ha egyszer ez a fizetség! Jár ez az
életnek. Mégis el kell viselni egymást. Tik, mindnyájan... apád se, Julcsa
nénéd se, a többiek se... meg se születtetek volna különben. Ilyen az élet,
mindennek ára van, nem szabad azt elspórolni.
Felkelt
az asztaltól az öregember, rakott még pár hasáb fát a kályhára. A ruhásláda
mellől, az egyik sámliról fölvette a levelet, forgatta a kezében, az arcvonásai
ellágyultak. Madzagon lógó pápaszemét leakasztotta az ajtófélről, s visszaült
az asztalhoz.
–
Hogy megy a tanulás, Évike, milyen lesz a bizonyítvány? – kérdezte a levéltől.
– Megkenjük annak az iskolának a sarkát szalonnával, hátha elvinnék a kutyák?
Föltette
a pápaszemét és hangosan felolvasta a levelet. Tavaly karácsonykor küldte a
legidősebb dédunoka.
–
Kedves Ópapa, itt most karácsony van, és apu este a karácsonyfán piros és kék
villanyokat gyújtott, énnekem meg sok játékot hozott a Jézuska, és utána néztük
a tévét és lefeküdtünk. És boldog új évet kívánunk Ópapának... Anyu, apu, Évi.
Göcögött
magában az öregember, s visszatette a levelet a sámlira. Balra tőle az asztalon
aranyozott szélű, kék csíkos bögre, a Juliska bögréje volt, pendelyes korától
menyasszonykoráig.
–
Te is megöregedtél, lányom – mondta a bögrének –, tik is megöregedtetek.
Összeöregedtünk...
Így
beszélgetett az öregember még sokáig az asztalra rakott tárgyakkal, a
napszemüveggel, melyet Anikó, az unokamenye felejtett az ablakpárkányon a
nyáron, amikor betértek egy fél órára a felpakolt autóval külföldre menet; a
vörösre lakkozott kis tornyocskával, melyet valamikor Moszkvából hozott Zsuska,
a legidősebb unoka, a Sokol zsebrádióval, amely Gizi, a Jani lánya ajándéka volt.
A Jani katonasapkájával, amelyet a fogságból jövet hozott haza, a
díványpárnával, a faragott sótartóval, a Házikert című könyvvel, a szép színes
fényképekkel még sokáig elbeszélgetett.
Hasas
üvegkancsóban a terített asztal közepén tujafa gallyacskája mintázta a
karácsonyfát, három szem szaloncukor rákötözve; az öregek napközi otthonában –
a dedóban – mindenkinek három szem jutott.
Elhallgatott
azután, szótlanul kortyolgatta a lőrét. Nagyon kifárasztotta ez a nap,
elálmosodott ültében,
–
Hát akkor mindnyájatoknak... minden jót az ünnepekre, mindnyájatoknak – mondta,
s poharát kihörpintve felállt az asztaltól. S a kisszékek, a ruhásláda felé: –
Bánom is én, ha a setétben leszeditek a szaloncukrot, az a tiétek. Mind a
háromnak jut egy szem, össze ne vesszetek aztán...
A
tisztaszobában vackolt magának, nem gyújtott be ma odaát. Elfújta a gyertyát.
Az Istennek szent angyala,
Mennyekből hogy alászálla...
Megpróbált
a sötétben énekelni, repedt hangokat préselt ki a torkán, kedvetlenül hagyta
abba. Fektében azután erősen elképzelte, hogy mindnyájan ott ülnek az
asztalnál, Erzsi a vályogvetőn, a kicsik a sámlin, és most utoljára szépen
elbeszélgetnek, elképzelte az arcukat, a hangjukat, a mozdulataikat, erőltette
a képzeletét, hogy maradjanak vele mind, folytassák az álom túlvilágán is ezt
az utolsó beszélgetést.
Hajnalban
a harangszóra azonnal eszmélt, hogy nem a szokott helyén fekszik, eszébe
jutott, hogy szeretett volna álmában együtt maradni a családdal. De sehogy sem
bírt emlékezni rá, hogy álmodott-e egyáltalán, s miről álmodott.
„Akárhogy
is van, azért régen volt ilyen szép karácsonyestém” – gondolta már odakint az
udvaron, a szállongó hóesésben. – „Messze elér ám a gondolat, ők is
megérezhettek talán valamit... ”
Eszébe
jutott a tuja gallyán a szaloncukor, nem is figyelt rá az előbb. Annyi minden
csudálatos dolog történik, amit ésszel nem ér fel az ember.
–
Hát nem vagyok én sültbolond? – mondta hangosan, magát is megmosolyogva, s
indult befelé megnézni, ott van-e még a tujagallyon a három szem szaloncukor, a
dédunokáké.
Mert
az volna aztán a csuda, ha nem volna ott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése