Kora-kykládikus márvány szobor: hárfán játszó ülő alak.
A
meleg júliusi nap alkonyodni készült, búcsú sugarai megaranyozzák a Somlyó-hegy
kék ormait, az esti szellő szárnyain illatos hűs levegő telepszik a völgyek
ölére.
Mi
is künn ülünk főnökömmel házunk oldalához épített, szőlőlugassal szegélyezett
verendánkon, hová behallatszik hozzánk a hazatérő gulyák kolompjainak hangja, a
pásztorgyermekek furulyája, az arató leánykák víg nótája, az udvarunk alján
folydogáló Torna vizének locsogása. Különben csendes minden, mintha a természet
templomában volnánk, hol az estharang csendes hangja az „Ave Mariára” hí fel
bennünket, mielőtt álomra lehunynánk fáradt szempilláinkat.
A
kellemes est ezen ünnepies csendjében nyit be az utcaajtókon egy szegény vak
koldus, vezetve botja végénél fogva egy toprongyos fiúcskától, kísérve egy
csoport bámészkodó utcagyerektől.
Vállain
mintha a romba-dőlt világ összes nyomorát hurcolná. Arca a rémhalál képének
sötét kinyomatát, csontos homloka alatt az üres szemgödrök, a sírok porladozó
lakóira emlékeztetnek. Úgy tűnik fel az alak, mint kit az élet bajai
összetéptek, ki a nyugalmas sír fenekére kívánkozik, hogy ott megnyughassék;
mit azonban megunva, ismét kijön onnét az élők rémítgetésére, vagy hogy tovább
hurcolja azon bajokat, melyektől még a sírban sem tudott megszabadulni. Fején
elnyűtt kalap. Magas testalkatát rongyok födik, melyek alól kikandikálnak
botjához hasonló kiaszott csontjai. Jobb vállán elég jól húrozott régi hárfa
lóg, mellyel úgy látszik, kínos vándorútján a gyötrelmek kenyerét keresi.
A
nyitott folyosóajtó elé kalauzolja vezetője, hol az orgonabokrok árnyában levő
kutunk mellett egy régi fatörzsre letelepedik. Melléje támasztja vándorbotját,
leveszi kalapját, mely alól előtűnnek szétzilált, ritka hajfürtjei, melyeket
úgy látszik, nem az idő, de a nyomor változtatott tél-színre. Térdei közé
szorítván hárfáját, mely alatt mintha arca kiderülne, s üres szemgödrei alatt
mintha titkos tűz lobogna, fölveti az előbb még a bánat felhőivel takart, most
kiderült homlokát s elkezdi pengetni hárfáját, s szívrepesztő hangon énekli:
„Sirassatok ha meghalok
Bánatos csalogány dalok
És ti hervadó levelek
Temessetek el engemet.
Szemfedőm a bánat legyen,
Ugy sincs nekem más egyebem.
Hogy ne legyek olyan árva
Elviszem a más világra!
Ha rám borul a sirhalom,
S zeng körülem a fuvalom:
Hadd tudják, hogy én porlom ott
Tűzzetek le koldúsbotot;
Ha majd eljő siri álmom,
S nem nyugszom már fagyos ágyon,
Édes fájó madárdalok
Zengjetek ha feltámadok.”
Kissé
megnyugszik.
Majd
nagyot sóhajtva, - mintha lelke az emlékezet szárnyain eltűnt volna egy percre,
hogy szívének emléket hozzon, hogy azt húrjaira vegye – ismét megszólal bánatos
hangon hárfája:
„A faluban a legárvább én vagyok,
Házam fölött még egy csillag sem ragyog.
Nincsen apám, nincsen anyám…”
Itt
elakadt hangja, úgy látszik, szíve csordulatig telt múltja emlékének
keserűségével, mert most csak hárfáján játssza tovább szíve keserűségének
mélabús érzelmeit. Lehetetlen volt észre nem vennünk, hogy a nyomor súlyos
rongyai alatt egy érző szív lakik, s oly múltat takar, mely tán bennünket is
érdekelhet. Önkénytelenül kíváncsiak lettünk megtudni viharos múltját, melyet
eléggé elárult életvihar-tépett testalkata, s viselkedése.
-
Hová való? Mi neve jó idegen? – kérdém tőle a részvét szeretetteljes hangján.
Mintha
jólesett volna neki érdeklődésem, felénk fordítá arcát, egyszerre közlékeny
lett.
-
Hogy hová való vagyok – kezdé -, teljes bizonyossággal magam sem tudom. Csak
annyit hallottam szüleimtől, hogy Magyarországban, egy útszéli csárda
kocsiszínje alatt születtem, hol éjjeli szállásra meghúzták magukat. Szüleim
olaszok voltak, atyám hárfás, ide-oda kóborolva ezzel kereste meg kis családja
számára a mindennapi kenyeret. Engem korán megtanított művészetére, úgy, hogy
már nyolc éves koromban jól tudtam hárfáján játszani, s így ketten meglehetős
pénzösszeget gyűjtögettünk már össze. Az volt számításunk, hogy majd
visszatérünk szüleink hazájába, s ott valamicskét szerzünk rajta. De a sors
könyvében más volt írva jövőnkről. Egy éjjel, amint utaztunk, rablók támadtak
reánk – úgy emlékszem, kóborcigányok voltak -, valószínűleg megsejdítették kis
pénzünket, szegény jó szüleimet a szó szoros értelmében összevagdalták. A
szívtelen hiénák, hogy föl ne ismerhessem őket, szemeimet kitolták, hat éves
kis nővérem homlokára pedig egy halálos csapást mérve, mindenünkből kifosztva,
az út szélén hagytak. Két nap múlva találtak meg bennünket.
A
jó emberek szüleinket eltemettették. Nővéremet egy áldott lelkű özvegyasszony
vette magához, én pedig falu koldusa lettem. A jó asszony azonban pár évre
meghalt, s így kis húgomnak szolgálatba kellett állania. Én is megunva a sok
panaszos kenyeret, nyakamba vettem a nagyvilágot, már tizenöt esztendeje –
mondja -, hogy így járom a nyomorúság országútját, szenvedve hideget,meleget,
nélkülözést s nyomort. Még csak egy vágya volna szívemnek, hogy nővéremmel még
egyszer ’ez’ életben találkozhassam, hiszen ráismernék, ha másképp nem,
hangjáról, s a homlokán levő mély sebbarázdáról. Már kétszer is kerestem
ideiglenes falunkba, de ott nem tudnak róla, hová távozott. Mi boldog lennék,
ha szívemre szoríthatnám, azután ha meghalnék is,legalább vége szakadna e
nyomorult életnek, melynek terhét már úgyis halálos kín hurcolni.
Elhallgatott.
Úgy
látszik, mintha üres szemgödreiben könnyűit keresné, mint néma tanúit szíve
fájdalmának. Majd az égre veti szemeit, pedig hiába, mert az ég csillagainak
vigasztaló fénye úgysem képes áttörni szemeinek öröksötét éjszakáját.
Pár
perc múlva újra kérdezém.
-
Mi a neve szegény sorsüldözött?
-
József.
-
Hát a nővére?
-
Mariánna. Mi összenézünk s fölkiáltunk a csodálkozás hangján: Mariánna?!
Én
a konyhába rohanok, de ugyan e percben jő kis cselédünk egy tányér levessel a
folyosó ajtón, hogy a szegény vak hárfásnak odanyújtsa. De amint rátekint, egy
pillanatra visszaretten, majd egyszerre leteszi a tányérát, a másik pillanatban
örömsikoltással dűl a vak hárfás kebelére.
-
Te vagy tán József, az én bátyám? Ugye? Oh mondd, „igen”…
-
Te pedig hát Mariánna? Igen, igen, megismerlek szavadról -, egyre simogatván
nővére homlokát. – Igen, te vagy az én árva kis nővérem, tehát mégis
föltaláltalak. Óh, mily boldog vagyok! – némán szorítja szívére.
Tán
tíz percig tarthatott a szép jelenet, mely alatt könnyekkel teltek meg szemeik.
Midőn egyszerre a vak hárfás lehanyatlik Mariánnának ölelő kebeléről, mind
lassabban ismételgeti elhaló hangon: „Boldog vagyok”, „Boldog vagyok…”
Mariánna
fölsikolt, keserű sírás között mondja: „Elájult.”
Majd
fölöleli, a szobájába viszi, keltegeti. De ő már nem ébred föl, nem ájult el,
hanem… meghalt.
A
boldogság érzete életébe került.
*-*
Temetőnk
csöndes magányában egy szomorú fűzfa árnyában új hantolt sír domborul, a
szegény boldog hárfásé. Keresztje mellé oda van támasztva hárfája is, mint
elválhatlan kísérője életében, leghűbb barátja a halálban. Úgy tetszik, mintha
az esti szellő szárnyai hallanánk a hárfa titokzatos hangját, melyen ismeretlen
kezek játsszák a meghalt nevében:
„Szomorúfűz hervadt lombja
Ráhajlik a sírhalmomra.
Édes lesz ott megpihenni
Ide lenn már nem fáj semmi
Oda lenn már nem fáj semmi,
Nem fáj semmi…”
Forrás: Esztergom I.
évf. 9. sz. 1896. március 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése