Has azt hiszik, hogy egy, a jégpályán készakarva
elterülő bakfis pajzánságairól szólok, vagy valamely hős gentrynek, ugyancsak
ott véghez vitt bravúrkodását akarom megörökíteni e helyen, azt mondom
egyszerűen: uraim, tévedni méltóztatnak.
Hát csak ezek vannak most jégen? No, ezt ugyan
senki sem merné állítani. Nézzünk csak szét! Itt is jég, ott is jég, mindenütt
csak jég!
Az utcáról szólani sem merek. Lábaim alatt,
felem fölött egy öt kilós jégcsap áll majdnem rajtam bosszút.
És ez nem különös, hisz december végén vagyunk.
De mégis különös, amennyiben tudom, hogy volt idő, amikor nem voltak ily
mérgesek a telek. Sőt mi több, arra is mérget veszek, hogy volt kor, amikor nem
fűtöttek a jégpályák mellett s mégsem fáztak, - mert tudniillik nem
korcsolyáztak.
Én azonban szeretek a jégpályára menni. Sok jó
percet töltöttem már ott s ezenkívül sok mindenkivel találkozhatunk. Hisz most
boldog, boldogtalan oda kívánkozik! Egyiket a mulatságra hajtó vágy, másikat a
szükség kényszeríti a tél számára monopolizált sportban való részvételre.
Engem, nem tudom, mi vitt oda. Arra sem
emlékezem, kivel mentem, annyi azonban bizonyos, hogy leültem és korcsolyáimat
lábaimra igazítottam.
Nem lévén mágnás, se egyéb arisztokrata, de még
csak nagyságos úr sem, sőt mi több, tekintetes is csak néha vagyok, nem is
gondoltam arra, hogy én, más által köttessem fel a korcsolyáimat. Szerényen
viseltem magam. Se az eszem, se a szemem nem járt másutt, mint a tulajdon
dolgomon.
Már-már készen voltam. A távolból egy sebesen
haladó karos-szán súrlódása ütötte meg dobhártyáimat. Máskor eszembe se jött,
hogy föltekintsek ily kicsiség miatt, minthogy rendszerint vén anyókák
cipeltetik magukat ilyesféléken, most azonban az a hév, mellyel haladt,
kizökkentette gondolatomat a rendes kerékvágásból.
Tulajdonképpen nem a gyors haladás tűnt fel
nekem, mint inkább az, hogy hozzám érve a szán egyszerre megállt, jóllehet
egyedül voltam azon a helyen.
Föltekintek… uram bocsá’! szerencse, hogy nem
álltam, mert több mint bizonyos, hogy hanyatt vágom magam.
A szán üres volt. Nem is az keltett bennem
rémületet. Az a férfi, aki tolta, az volt ismerős. Tudtam, ki az, mégsem mertem
néven szólítani. Hátha mégsem az. Mereven néztem reá. Mosolyogni kezdett. Ez
minden kétséget kizárt.
- Ön lenne, Parányi úr? – kérdém félénken.
- Bizony én vagyok, tekintetes uram!
Tekintetes? hogyan? hisz parányi engem sohsem
szólított másként, mint: kedves öcsém. hát már csakugyan annyira emelkedtem,
hogy tekintetesnek látszom? Az persze kikerülte gondolataimat, hogy ő is
süllyedhetett, s így magasabban látott engem, mint voltam valóban. Ez a sok
gondolat mind egy pillanat műve volt.
Nem tudtam elképzelni, miként került Parányi a
főváros jégpályájára. Három esztendeje voltam utoljára szülőföldemen, s akkor
ott találkoztam vele, mint a város leggazdagabb vendéglősével. Szomszédunk
volt, arra is emlékszem; hisz Macája mindig nálunk lakott és nővéremmel együtt
dolgoztak, trécseltek egész nap. Arra pedig életemet adtam volna, hogy azon
házat, melyben családi tűzhelyét megalkotá, s amelyhez oly sok s boldog emlék
fűzte, sohasem hagyja el.
Ő nem habozott.
- Ugye nem hitte volna a tekintetes úr, hogy
engem itt lát valaha:
- Miért ne –jött egy mentő gondolat -, Margit
kisasszony már eladó leány, arra pedig nem elegendő a mi városunk, hogy hozzá
méltó gavallér akadna benne. Én legalább azt hiszem, hogy ezen célból tette át
lakását Parányi úr a fővárosba.
Ezt mondottam. Parányi szemeiben terhes könny
csillant meg. A könnycsepp titokzatosabbá tette a jelenetet. Sorra szedtem
gondolataimat, mialatt szemeim is fürkészve jártak föl és alá. Hiába
gondolkoztam, semmit sem használt az erőlködés. Szemeim jobban teljesítették
föladatukat. Észrevettem, hogy a tisztességes téli kabát alól, megviselt nadrág
kandikál felém.
Gyanítani kezdem, hogy mély titok rejlik a kabát
alatt.
Az első könnycseppet a második, azt a harmadik
és így tovább, ki tudja! hány követte még.
- Mondja hát Parányi uram, mi baj érte önt? –
kérdém bátorítólag.
Nem felelt. Megismételtem a kérdésemet. Ismét
hallgatott. Könnyeiből nem vehettem ki egyebet, mint hogy a fájdalom vonja meg
a szót ajkaitól.
Kíváncsiságom úgy felcsigázódott ezalatt, mint
az újságolvasó népé a Panama-botrány hírének leleplezése után.
Vártam, vártam s most már nem hiába.
- Ugyebár – nyögte Parányi keservesen -, ön sem
hitte volna uram, hogy én valamikor koldusbotra jutok. Pedig hát, nincs tagadás
benne, megvallom, hogy bizonyos koldus vagyok.
- Hogyan, Parányi úr! – kérdém izgatottan -,
hihető lenne ezen állítása?
- Sajnos! de az utolsó betűig mind igaz.
- Hihetetlen! ha nem vagyok terhére kérésemmel,
szíveskedjék fölvilágosítani az önt ért csapás okairól.
- Hát csakugyan semmit sem tud még arról, kedves
uram, miként lettem a szerencsétlenek legszerencsétlenebbike?
- Mondhatom, egy hangot sem.
- Hosszú az egész történet, de én rövid leszek.
Két éve történt – mondá Parányi egy nagy sóhajtás után -, midőn egy kóbor
ügyvéd először lépte át hazám küszöbét. Külsejéből, mely eléggé vonzónak
látszott, senki sem ítélhetett volna arról, mi lappang álnok szívében. Két hét
alatt elbódította Margit fejét, aki azzal állott egyszer elém, hogy adjam
beleegyezésemet az ügyvéddel való házasságába.
Semmi rosszat nem gyanítottam, s mivel a kérés
megtagadásából csak baj keletkezett volna, azt mondtam: hát legyen!
Meglett minden. Három hétig tartották házamnál a
mézes napokat,mely idő alatt vőm példás dolgokat mívelt.
Nagy emberekkel lépett összeköttetésbe, s úgy
látszott, megvalósul a hozzá fűzött remény. Én boldogan néztem terjedelmes összeköttetéseit
s amennyire tehettem, előmozdítottam azokat.
Több kisebb vállalat sikeres megoldása után
büszkén tekintettem reá. Hálát adtam a Gondviselésnek, hogy egyetlen lányomnak
ily boldogságra van kilátása férje oldalán.
A kisebb vállalatokat, mint rendesen, nagyobbak
követték. Temérdek pénzre lett volna szüksége ezek megvalósítására. Kért, hogy
segítsek rajta. - Hogyan? – kérdém -, mikor magamnak sincs annyi készpénzem. –
Nem kell egyéb – szólott -, csupán a kezességet vállaljam el a szükséges
összegért.
Haboztam. Átmentem uraságod kedves atyjához és
kértem, közölje tanácsát, mitévő legyek.
- Én semmit sem tudok arról – szólott bölcsen -,
mi van, mi nincs a kabát alatt, arra azonban figyelmeztetem önt Parányi uram,
óvatos legyen, nehogy jégre vigye a kezesség, mint sok másokat.
- Úgy emlékezz emezen szavakra, mintha most
hallanám és nem is felejtem el soha. Ez az intelem azt súgta, hogy tartózkodó
legyek. Vőm biztatásaira nem hallgattam. Vonakodtam, amíg lehetett.
A vonakodás neheztelést szült vőm és leányomban.
Azt nem akarom – mondottam végre -, hogy a
családban harag legyen, inkább engedek, habár meggyőződésem ellen is.
Az ügy elintéztetett. A betáblázás végbement s
én aggódva vártam, mi lesz velünk. Vőm megkapta a szükséges összeget és
elutazott, hogy megkezdje klienseivel a tárgyalásokat. ha jól emlékezem, valami
grófot emlegetett, akiről azonban én soha semmit sem hallottam. Negyednapra
tűzte ki visszajövetelének idejét. A negyednap eljött, de ő nem mutatkozott. Mindjárt
fölütötte fejét keblemben a gyanú, hátha vőm nem jár igaz úton.
Gyanúm valónak bizonyult. A mai napig sem
tudjuk, hová veszett. A kutatások, körözések nem vezettek célhoz,minek az lett
a természetes következménye, hogy vagyonomat az utolsó kapanyélig elárverezték.
Lányom boldogságának, valamint a mi jólétünknek ekként örökre befellegzett. A
nyomor, melybe jutottunk, azt a mentőgondolatot ébresztette bennem, hogy itt
könnyebben megélhetünk. Lányom varrogat, feleségem segít neki, én pedig úgy
tengetem az életet, ahogy lehet. Dolgozni nem tudok, s most már nem is bírok.
Mit csináljak tehát? Tespedjek a semmittevésben? Nem; itt a szánkát tolom, mint
a naplopók, és szomorúan elmélkedem azon jövendölés teljesülésén, melyről
álmodni sem mertem volna két évvel ezelőtt.
Nagyon belemerültem a figyelembe. A tovasurranó
embertömeg nem zavart, sőt, a hideget sem éreztem, mely áthatott cipőimen s
borzongatni kezdett. A beszéd végén azonban mindez előtérbe nyomult. Pajkos
hölgyek, vidám gigerlik csevegése hallatszott mindenfelől, lábaim pedig
ugyancsak nógattak, hogy menjek.
Talán megyek is, ha parányi nem vet oly kérő
tekintetet reám. Tudtam, mit jelent. Nem akartam kisebbnek látszani, mint a
milyennek tartott, egy egész flőrt adtam neki.
Hálálkodva fogadta, s ezerszer is megköszönte.
Én is megköszöntem, amit hallottam.
Szabad tér állott előttem, sebesen siklottam a
tömeg közé.
szánakoztam a derékférfiún, akinek nagy vagyona,
boldog családja, szép leánya és egy lelketlen veje volt; boldognak éreztem
magamat, hogy jóllehet vagyontalan vagyok, de nem kell félnem a lelketlen
vőtől, mert hisz se nőm, se lányom nincsen.
Forrás: Esztergom 1895.
Deczember 25. – Mutatványszám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése