Zúg a világ, miként háborgó tenger,
Mellyet a szélvészek csatája fölver.
Ki ne látná a gyászos felleget,
Melly láthatárunk szélén – a távolban
Tompán megdördül, s ollykoron meglobban
S földet rázó viharral fenyeget.
Hozzám simulván életed feléhez,
Félénk ajakkal igy szólsz, igy beszélesz:
’Én félek és nyugalmat nem lelek,
Ne hagy el engem... Nézd, közeleg a szélvész,
Magára, hagyva hű leányod elvész,
Megsemmisitik a küzdő szelek.’
„Ne félj galambom! oh ne féj szerelmem,
Hadd jőjön a vész... én nem hagylak el... nem.
Az én lelkem – elhidd – nem vészmadár,
A melly viharban zúgó, fergetegben
A dördülő felhők elébe röppen,
S a villámok között örvendve jár.
Hadd jőjön a vész... a küzdő szeleken
Hatalmas cser leend rád büszke lelkem,
Bátran tekint a boszus égre föl.
E cser védően szétterjesztett ágán
Te megvonulhatsz édes, szép madárkám,
Te megvonulhatsz a szélvész elől.”
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 21. sz. jan. 25. péntek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése