Ha megfutván több ezred éves utját
Elhamvad a nap égő kebele,
S a föld és hold, megfosztva melegétől,
Ugy összefagy miként két jégteke,
Ha majd a csillag milliók zavartan
Az égen mindent rontva bolyganak,
S egész természetet ráz robajjal
Emésztő semmiségbe hullanak,
Ha majd az égnek roppant boltozatja,
S az egész világ ropogva romba dül,
S az isten végső itélethozásra
Ezen rettentő omladékra ül.
Még akkor is szeret, lány, sőt imádand
Kiolthatatlan lánggal szellemem,
Ha e hideg romok közé leend is
Elkárhoztatva értte végtelen.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 19. sz. jan. 23. szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése