Meg van. Számot veték magammal.
Világ! Fogadd el végső bucsumat;
Én élni megszüntem te néked,
Közöttünk minden kötés megszakadt.
Te nem hozál örömvirágot,
De hoztál tizszer annyi bánatot,
Szivem addig remélt te benned,
Míg a reményben összeroskadott.
Be volt előttem zárva kincsed,
S ha egy falat kenyérért zörgeték,
Siket valál. Pedig jó füllel
Áldott,a vagy inkább megvert az ég...
Mivel nyelvét a rágalomnak,
A sima hizelgés mézes szavát
Meghallád, - bár sugva beszélnek –
S szokás szerint kincscsel jutalmazád.
Baráti szivért esdekeltem,
Adál ugyan nem egyet, többeket;
De mért? Hogy ellopják e zsiványok
Bizalmamat – egyetlen kincsemet.
A szerelem tündér kertjének
Olly sok miliónyi szép virágibul
- Míg más lábával is tapodja –
Nekem egy árva fűszál sem virul.
Irántam mért e szivtelenség?
Kegyed velem mért nem érezteted?
Hát nem vagyok én
mint a többi
- Kiket kegyelsz – ugy a te gyermeked.
Maradj, maradj tehát magadnak,
Ha eddig hasztalan remélt fiad;
Élj boldogul nagy kincseiddel,
Szivem azokért egy jó szót sem ad.
Virágival a szerelemnek
bokrétázd fel dusan kegyencidet,
S avult könyved rongyos lapjából
Töröld ki mind örökre nevemet!..
Isten veled világ, barátok,
Öröm, kincs, és nem ismert szerelem,
Előttetek szivem bezárom,
S kulcsát – a reményt – sirba temetem.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 21. sz. jan. 25. péntek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése