Itt, hol a szél mint átkozott lélek
Örök sirásban nyögi panaszát,
Elvonulva a világ zajától
Magányban él a kedves, jó család.
Az apa – mint rengetegben a cser –
A melly felett átment a fergeteg,
Pusztitó villáma elkerülte,
De vad szele tövét ingatta meg...
A szilárd cser derekát mint repkény
A szende nő hókarja fonja át,
A kinek minden mosolygásában
Egy mennynek képe tükrözi magát.
Őt körül zsibongja méherajkint
A serdülő fiuk kis tábora,
Vége, hossza nincs a kérdéseknek,
Felelni felére is sok volna.
Ártatlan enyelgés közt beszélik
Jó anyjuknak mint foglalkoztanak.
Mit tanultak, hol, s mikép mulattak,
Reggeltől estig, hogy tölt el a nap.
S a míg őket szerelme hevében
Az anyai karok ölelik át,
Addig azok forró csókjaikkal
Szivják ki lelke édes himporát.
És ha a sors néha néha napján
Öröm kelyhükbe ürmöt is vegyít,
Lelkük mézével megédesítik
Az ürömnek keserű csepjeit.
Igy a kedves családnak egéről
A bánatnak fekete fellegét
A vidám kedv, s megelégedésnek
Szelíd zephyrje messze űzi szét.
Mindehez ha vesszük a regényes
Hegyekkel koszoruzott szép tanyát,
- Mellyben a boldog család most él, - azt
A földi mennyországnak mondanád.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 16. sz. jan. 19. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése