I.
Koldus-szegény vagyok,
Szűm puszta lak,
Mint mellyet őrkezek
Kifosztanak.
Csak egy kincsem vagyon,
Melly kéjt szerez:
Az eltünt bájidők
Emléke ez.
II.
Te nyájas arcu égi fénykirály,
Ki szende fényt a barna éjre társz,
Talán tebenned érző sziv lakik?
Tán szűm keservét látogatni jársz?
Részvét mit ér, mit ér a szánalom,
Ha nem segithetsz a mély bánaton.
Mi más valál te nékem egykoron,
Midőn szivemben béke ünnepelt;
Szelid sugárod büvös ihlete
A föld porán túl ég felé emelt –
Most arcodon nincs már a régi báj,
Hol üdv honolt, földulva áll a táj. –
Borul, borulj el szende éji fény,
Nem érzem én már bájod kellemét;
Nem érzem ah, mint érzém egykoron,
Szelid világod bűvös ihletét;
Bennem keservvé vált az érzemény,
Borulj, borulj el szende égi fény –
És rejtsd el arcod: e megátkozott
földön keservet lelsz minden nyomon.
Túl föld határán, túl keservein,
Hol tündökölsz, tán boldogabb a hon.
Te boldogabb hon, messze messze fen,
Míg fölkereslek, légy üdvöz nekem!
III.
Miként lesujtva áll a
Férj, mint gyász síri jel,
elhunyt hű hölgye hantján
Nehéz keservivel,
Ugy állok, elhaló év,
Én is sirod felett,
Patakban hullatom rád
Kiáradt könyemet.
A sors-szeszély szivembe
Már sokszor tőrt ütött;
De eddig egy sem volt még
Fájóbb a sok között,
Mint a mellyet szivembe
Te vertél! Ó, e seb
Öröklő, és halálnál
százszor keservesebb!
Mert mind, miért a szivnek
Érzelme lángra gyul –
Mid elvesztém kezednek
Sulyos csapásitul.
Hű lánykám, jó barátom
Haj elszakadtanak!
Hazám és nemzetem mély
Sirodban nyugszanak.
S míg a hű lány s barátért
Szememből köny fakad, -
Hazám, hazám, te értted
Bús szivem megszakad!
IV.
Örök teremtés és enyészet üzik
E földtekén egymást, mit most csodálsz,
Sötét enyészet éjelébe száll le,
S helyén idővel bús romot találsz.
Napot nap üz, s ha sirba év merül el,
Gyászhantjain trónt ujabb év emel fel.
Boldog, ki jöttén uj örömre várhat,
Várhat szivére irt vigasztalást.
De keblemet rég bánat férge rágja,
Én nem remélek jobb sorsfordulást.
Örülni nem tud szivem a jövőnek,
Mert enyhülése nem lehet sebének.
Talán fölötted romboló dühével
Már átviharzott a sorsfergeteg,
S lelkedben a nem érdemlett csapásért
Egy szebb jövendő bája kéjeleg.
De oh, ha hervaszt sorsod büszke kénye,
Kihal kesergő szivem végreménye.
O légy szerencsés, légy boldog! Sokáig
Lásd még virulni élted, jó barát!
Szivbánat, életgond ne háboritson,
Lásd fölvirulni elnyomott hazád,
S szived felét áldozd e jó anyának,
És más felét hagyd, hagyd a jó barátnak.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 20. sz. jan. 24.
csütörtök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése