Utat vágtam, hol szirtes szakadék volt,
Tüzet gyújtottam, hol homályos éj volt.
Kopár szikest virággal beültettem.
Úgy mondják. rosszul tettem.
De az új úton mily mohón törtettek!
A tűzoszlopnál, hogy fölmelegedtek!
Virágos kertem orozva hogy tépték!
Hogy megszedték a rózsabokrok mézét!
Kis éjszakai rablók, denevérek
Harcát nem állom. Előlük kitérek.
S adom nekik mind, amit megkivántak,
Mind mind, amire vágytak.
Kell a babérom? hordják szerteszéjjel.
Kell a szeretőm? Od’ adom, vegyék el.
Mindkettő szolgám, egyik se királyom
S ha más kivánja, én már nem kivánom.
Az én utam, ha jobbra-balra tér is
A magasságok büszke útja még is.
Giz-gaz elállja, burján bebogozza
Vad zápor üti, mossa,
És rajta néha fáradottan járok,
A fejem zúg, a könnytől alig látok,
De nem hagyom el, míg lélekzem, élek,
Ha megtör is – de vissza sohse térek.
Oly jó igy menni, nem kérdezve meddig,
Tán alkonyatig. Talán késő estig.
Hevülve, fázva, kúszva, szárnyra kelve,
Zokogva, énekelve!
Csak menni menni elébe a napnak
Biboros fényben égő virradatnak.
Sehol nem várni, sehol sem pihenni,
Céltalan célért folyton menni,menni...
Forrás: Irások könyve I. évf. 1. szám „Árpád”-Könyvnyomdai Vállalat Budapest, 1904.
december 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése