Szerény sajkád sziklákba ölte hát,
És elborult fölötted a remény,
Mellyben bizván, az élettengerén
Eveztél, nem sejditve zátonyát?
Im ki enyhet s gyógyitó balzsamot
Öntél sok sziv sebére, tenmagad
A fájdalom s vérző inség alatt
Várod mostan megváltó angyalod.
Oh hon, karod ne vonjad tőle el,
Ne hadd lehunyni a hő életet,
Ne nyomjad el részvétkönyüidet,
Hol azoknak záporként hullni kezd.
Derülj ki férfi sorsod éjjeléből,
Folytasd a pályát, mellyre hiva vagy;
Lelkünk beteg, lelkünk boruja nagy,
Hozz egy sugárt borus arcunkra föl.
Emelkedjél fellengző szárnyadon,
Szedjed fel a szebb lét virágait
És hintsd be éltünk pusztaságait;
Vigasztaló szavadra vár a hon,
Kebeleink dal után epednek;
Nyujts hát italt szomjas nemzetednek.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 22. sz. jan. 26. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése