Mit háborogsz szilaj hullámidon?
Miért pattogtatod ostorod, szenvedély!?
Selyempárnán alszik most a lélek,
Fel ne riaszd:
Hadd élvezze álmában mi a kéj.
Kéj? hát kitudtam mondani e szót,
Mellyért még vakságom éjjelén is
Cserébe adnám a nyert szemsugárt:
Csakhogy a fájdalomfának virágát
Ne lássák szemeim soha.
Széttépném a gondolatszálakat,
Mikből az ész emléklapokat sző.
Lenne inkább, mit bánnám én,
Őrültség kutfeje az agyvelő.
Gyönyör? oh ne emlitsétek e szót!
Mert hangotok széttépi fülemet;
Mikor örültem én, kimondja meg?
annak holtig rabszolgája leszek. –
Hitet vársz tán balga leánysereg?!
Eredj ki a Golgota hegyére,
A hol kivégzék a hitfőnököt.
Én és hit? hisz tőlem elvetetett:
Igen, igen! szeretőmnek keble
Volt a Golgota hegy, -
S rajt a kétszinüség
Judás képétől megfeszitetett.
Vagy ha hit kell, rabold ki a koldust,
Ő a hit oszlopa.
S öröksége, mit a világtól bír,
Gyámbot s a koldustarisznya. –
Adok ha kérsz, de nem hitágot,
Melly szeretőmnek kezén elvirágzott;
Hanem gyémántkövet, mit keblemen
A hitszegés fondor kigyója fujt.
E kő aztán a drága emlékjel,
Mit a szerelem vércsatájában
Érdempénzül nyer a költő-kebel.
Szegény költő! pohár habzik értted.
Sokáig élj, - kiált a cimbora.
Igyál, neked is szüretelt bort az élet; -
Előtted áll az üröm pohara.
S mi életed? összetört játékszer.
Jutalmad? Oh ez szörnyüséges nagy!
Felirják neved a keresztfának,
Mielőtt csak meg is siratnának.
Fáradságod jutalma a sírdomb,
Mit a hangya nép rajtad összehord.
Dalod átadják a pacsirtának:
Hadd daloljon a költő porának... -
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 20. sz. jan. 24. csütörtök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése