BRETAGNE maga a költészet – mondta a XIII. században Marie de France és 1891-ben felelevenítve a középkori trubadúrnak meghatározását, Arthur Le Moyne de la Borderie fölvázolhatta Bretagnéról az alábbi portrét, éles körvonallal kiemelve minden mástól eltérő különbözőségeit: „A bretonoknál a nemzeti önállóságnak minden meghatározó jegyét megtaláljuk: Bretagne, a mi Bretagne-unk, különálló nyelv, az ősök által beszélt szent nyelv... Bretagne külön jellem, szembeszökően külön nemzeti és sajátos jellem; következésképpen nép is, nemcsak tartomány, de olyan nép, vagy nemzet, amelyiknek megvan a maga független, önálló és saját élete... Bretagne egyben történelem is, dicsőséges, hosszú időn át lepergő történelem... de azon kívül még más valami is ez az ország, amim megmagyarázza azoknak a szenvedélyes vonzalmát hozzá, akik fiai. Bretagne nemcsak nyelv, jellem, nemzet, történelem, hanem mindezek felett még költészet is, költészet a jelenben és költészet a múltban.”
Bretagne-nak ez a költészete vagy ez a Bretagne, amely maga a költészet, hajdanában fényét határain túl Európára, sőt az egész világra is kivetítette és Ernest Renan túlzás nélkül állapíthatta meg a Kelta fajok költészetéről című tanulmányában: „Ez a kis nép, amelyet most a világ végére zártak, sziklák és hegyek közé, ahol ellenségei nem tudtak győzedelmeskedni rajta, oly irodalom felett rendelkezik, amely a középkorban felbecsülhetetlen befolyással volt, megváltoztatta az európai képzeletet és költői motívumait valósággal az egész kereszténységgel elfogadtatta.”
Valóban, nem szabad elfelejteni, hogy a bretonok javára kell elkönyvelnünk Trisztán és Izoldát, ezt a breton „énekek énekét”, amely több mint szerelmi költemény, amely maga a szerelem, amint Charles Le Goffic megjegyzi. Ugyancsak a bretonok mélységesen termékeny képzeletéből keltek ki az Arthuroknak, Lancelot-knak, Galahadoknak, és más misztikus hősöknek alakjai, akik egész életüket a nagy lelki élményeknek szentelték. S végül ennek a breton képzelőerőnek nyugtalanító és folyton forrongó forrásaiból táplálkozott Shakespeare, a kelta Shakespeare, aki innen szívta magába az emberi megértésnek és átélésnek ihletét, amivel drámáinak alakjait életre keltette.
De nem szándékom ebben a kis tanulmányban – bár nagyon könnyen tehetném -, azt bebizonyítani, hogy a „Bretagne költészet volt a múltban”. Inkább azt szeretném nyilvánvalóvá tenni, amint azt barátom Camille le Mercier oly kitűnően végezte el a „Breton bárdok és nemzeti költők antológiája” című művében, hogy a mai Bretagne, a mai Bretagne-unk, éppen annyira, ha nem még inkább, mint a múltban, „költészet a jelenben” is.
*
Akár kelta, akár francia szavak köntösében jelenjék is meg, az armorikai költészet lényegében és mindenek felett breton költészet. Bárdoknak – azaz a breton nyelvű énekeseknek – és költőknek – a franciául író lírikusoknak – ihlete ugyanabból a forrásból táplálkozik. Ha sajnos, nem is ugyanazon a nyelven írnak, mégis mindnyájuknak közös a hite, az eszménye, egy a szíve, amint egyik költőjük énekelte: „Arvor minden költőjének nemes a szíve, mindnyájan egyesülve a szeretetben és szétszóródva az életben, közös szívük dobbanását figyelik.”
És mindnyájan mindenekelőtt a maguk országát éneklik meg.
Egyik idézi a hősi múlt dicsőségét, a másik Arvor országának szenvedésein kesereg, a harmadik reménykedve várja az Igazságot, amely a fájdalmakkal sújtott kelta faj felszabadulását hozza el, de mindnyájan Bretagne-t dicsőítik, mert őt bálványozzák és érte élnek. A hazának a költészettel való teljes összeforradása, a két eszménynek azonosulása megfigyelhető végig a breton költészet egész fejlődésében.
Miért?
Camille Le Mercier d’Erm szerint az örökségüktől megfosztott nemzetek előjoga az, hogy sorsuk költőiket állandóan ihleti. A boldog népeknek, ha nincs történelmük, nincs költészetük sem. Bretagne-nak, mint többi kelta testvéreinek is, van történelme s van költészete. És ez már magában is nagy erő – mondja tovább a „Száműzetések” nagy költője, - amikor egy ország költőinek ilyen történelmet adhat témául.
A bárdok és armorikai költők a jelen minden fájdalmas csapása ellenére is ennek a múltnak köszönhetik jövőjükbe vetett elpusztíthatatlan hitüket. Ennek a múltnak köszönhetjük, hogy van ma nemzeti költészetünk, amely megérdemelné, hogy jobban ismerjék és lássák, mert tartaléktalanul sugározza vissza egy nép mélységes lelkét.
*
De mindazonáltal óvakodni kell, hogy ezt a költészetet össze ne tévesszük azzal a bizonyos „breton”-nak mondott költészettel, ami mostanában felületes amatőrök számára érzelgős operettek szegényes fogásaiból készült. Anatole Le Braz nemrégiben tréfás előírást állított össze „a farsangi ál-bárdok búsongó énekei” számára: „Kondíts meg harangot, vázolj kálváriákat, jajdítsd fel a „biniou” hangját, szólaltasd meg a mozsarakat (ó, a mozsárról meg ne feledkezz!); tégy hozzá kis fenyőágat, egy csokor algát, szelet, ködöt, esőt, a tengert, vegyítsd, keverd, rázd jó erősen... s megkapod Bretagne-t!”
De mindjárt hozzá is teszi: „A bretlik, a kivitelre szánt románcok Bretagne-ját. De az igazi, az élő, a valóságos Bretagne, ó, mennyire más!... Nem bánom, meghatározásban legyen benne mindez, amit az előbb felsoroltam, de hogy csak ez a meghatározás legyen maga Bretagne, az ellen nem lehet eléggé tiltakozni”.
Valóban, Bretagne nem ez s az igazi breton költészetnek más a lényege. Megvan a maga egyénisége, lelke és eszménye. Yves Le Diberder bátor meghatározása szerint „a fiatal breton irodalom a legmagasabb fokára akarja hevíteni a nemzeti érzést, hogy Bretagne-nak a jövőben olyan szellemi mozgalma legyen, amely nemcsak neki szenteli magát, hanem amely breton nemcsak témájában, hanem breton ízig-vérig és semmi más”.
*
Ez volt különben már az olyan „régiek”-nek jelszava, mint Brizeux, La Villemarqué, Luzel és a Chronique du bon Duc Jehan IV.-ban, amelyet a XIV. századi breton függetlenségi harcnak hivatalos énekese, az egykori hercegi kamarás Guillaume de Saint-André írt. Ugyanez az érzés sugallja a XVII. században Jonchault nagyszerű költeményét, az „A la Gloire immortelle des Bretons”-t.
Valahányszor nagyobb történelmi eseményekbe sodródik ez a nép, mindjárt felcsendülnek a hangok, amelyek – amint Camille le Mercier d’Erm írja – „A szép, jó és gyönyörűséges Szabadság”-ot éneklik, dicsőítik a hősök és mártírok emlékét, ostorozzák a bűnt és poltronságot és talpra állítják a népet.
*
A breton nemzeti költészet eredete a régi időkbe nyúlik vissza, de igazi dús kivirágzása csupán a XIX. században kezdődik. Ekkor élnek nagy öltői és írói: Le Gonidec, La Villemarqué, Brizeux, Souvestre, Pitre-Chevalier, La Borderie és ekkor indul meg a breton tudományos kérdéseknek, a múlt felkutatásának és az öntudatos breton szervezkedésnek nagy korszaka.
Le Gonidec (a „reizer ar Brezoneg = Bretagne törvényhozója) végérvényesen tudományos rendszerbe foglalja a breton nyelvet, megírja nyelvtanát és megszerkeszti szótárát. Utána La Villemarqué gyűjteménybe foglalja a régi breton népköltészet termékeit. Barzaz-Breiz a címe ennek a költők-tárának s 1838-ban jelent meg. Olyan dátum ez, amelytől fogva kell – Louis Tiercelin szerint – Bretagne exhumálását számítani.
A többiek a két nagy tudományos szervezővel egyidőben dolgoznak a breton szellem újraébresztésén. Brizeux 1831-ben adja ki nagy visszhangot felverő Marie című elbeszélő költeményét; Emile Souvestre négy évvel későbben „Utolsó bretonok” címen kritikai kötetet jelentet meg, majd jelentkezik Pitre-Chevalier, az armorikai Walter Scott, aki regényein kívül „A régi Bretagne” és „Az új Bretagne” c. műveivel nagy lépésekkel viszi előre a breton nép öntudatosítását.
A nagy mesterek után most fel kellene vonultatni a tanítványok megszámlálhatatlan seregét. De ebbe a kis számadásba lehetetlen felvenni őket mind. Csak úgy vázlatosan jegyzek fel néhányat a regény, novella és mese területéről. Bretonul írtak: Erwan ar Moal („Dir-na-dar”), Lociz ar Floc’h („Stourmer”), Yvon Crocq („Eostik klerinek”) és Kloada’r Prat; a franciául írók közt: Chateaubriand, Villiers de l’Isle-Adam, Emile Souvestre, Paul Féval, Zenaide Fleuriot, Raoul de Navery, Pierre Zaccone, Hippolyte Violeau, Anatole Le Braz, Charles Le Goffic, akti most választottak be az Akadémiába, Charels Géniaux, Yves le Fébre, Jan Karmor s mások.
A dráma terén francia nyelven írt műveikkel gazdagították a francia irodalmat a következő bretonok: Jacques Royou, Alexandre Duval, Hippolyte Lucas, Monselet, Souvestre, Féval, Villiers de l”Isle-Adam, Edouard Mennechet, Poupart-Davyl, Louis Tiercelin és Olivier de Gourcuff.
Maradt a breton nyelvű színház kérdése. Itt is megtalálták a megoldást. 1898-ban óriási visszhang mellett újították fel Le Baz, Le Goffic és Emile Cloarec a régi népi breton színház műsordarabjait. Több mint száz, hirtelenül összetoborzott műkedvelő és vérbeli színésztársaság mutatta be a régi darabokat és új szerzők műveit. (Itt a szerzők névsora: Le Bayon, Perrot, Le Garrec, Rolland, Gwennou, Jaffrenou, Le Berre, Carné, Le Prat, Herrieu, Laboulette és Kelen Glas.) Ebből a nagy, megkapó felvonulásból maradandó és jelentős sikert ért el Joseph Le Bayou abbénak (breton neve: Barde Job er Gléan) a társulata „a saint guigneri legények” (Paotred Sant Guigner) és a J. M. Perrot abbéjé: „a saint vougayi legények” (Paotred Sant Vouga).
*
Költészetben még sokkal több virágot termett a breton föld. A legjelentősebbek, sajnos, nincsenek már az élők sorában. Köztük a legizmosabbak Auguste Brizeux, a Marie szerzője; Jean-Marie Le Jobioux, akinek a költeményei a vannes-i dialektus igazgyöngyei; Auguste Le Bras; Prosper Proux, a XIX. századi bárdok egyik legjobbika; Emile Péhant, vérbeli epikus; Th. Hersart de la Villamarqué; Jean-Marie Le Jan, „az éjszakai erdő csalogánya”; Francois-Marie Luzel, aki összegyűjtött mintegy hatvan régi, kéziratban maradt misztériumot, négy kötet éneket és két kötet mesét és legendát; Adine Riom, akinek szalonja sokáig találkozóhelye volt a „nantesi író-csoport”-nak; Arthur de la Borderie; Jean-Marie Kerbiriou; Joseph Rousse, a „nantesi írók” egyik vezetője; Anne-Marie Ropars; Tristan Corbiére, aki egyetlen egy művet hagyott hátra, de ez remekmű, a „Sárga szerelmek”-et; Narcisse Quellien; Louis Tiercelin, aki Le Guyader szerint „a breton reneszánsz költője” volt; Yves Ropartz; Anatole Le Braz, aki Loth professzorral együtt a „keltáskodók” legfelkészültebb tudósa; Pierre Pronost, a „bretonok mintaképe”, mondja róla Jaffrennou; Théodore Botrel, aki, hogy megérdemelje a „bárd” nevet, előbb vidékének nyelvét tanulmányozta s igazi „gwerziou”-kat és „soniou”-kat szerkesztett; Jos le Bras, 1915-ben egy golyó terítette le; Bleimor (Jean-Pierre Calloc’h álneve), 1917-ben kartács ölte meg és Yves de Guerdavid, aki szintén ugyanabban az évben esett el a harctéren.
De szerencsére más bárdok és más költők támadtak helyükbe, akik bizonyítják, hogy a kelta Múzsa – az Awen – továbbra is ihleti Armorika fiait s akár „bretonosok”, akár „gallosok” ezek a költők, Bretagne-nal szemben ugyanaz a szeretet hevíti és vibráltatja ujjaik alatt a lant húrjait.
Hogy csak vázlatosan is, de képet adjak a mai breton költészetről, álljanak itt a következő nevek: Frédéric Le Guyader; Joseph Brélivet; Charles Gwennou; Emile Ernault; Olivier de Gourcuff, aki egyforma sikerrel dolgozik a költészet, kritika, történelem és filológia terén; Adrien de Carné; Regis de l’Estourbeillon, aki úgy a francia képviselőházban, mint a sajtóban harcos lelkességgel vitatja a breton faj jogát az élethez és szabadságát, hogy a saját zsenije szerint formálhassa irodalmát és műveltségét; Francois Vallée, kitűnő nyelvész, aki ismeri a Nagy- és Kis-Bretagne valamennyi kelta nyelvjárását; Toussaint Le Garrec; Yves Berthou; Léon Durocher; Charles Le Goffic; Edouard Beufils; Gwesnou, aki „Brenn” és „Jonn Prigent” nevek alatt is ír; Charles de Kerambars; Guillaume de Carantec, aki a legegyénibb francia nyelvű breton költők közül való; Léon Le Berre; Potr-Treoure (Auguste Conque abbé írói neve), akinek papírlapokra nyomtatott verseit a nép között árulják; Claude Le Prat; Blei-Lannvans, az ismert kedves kantilénának, a Kousk, Breiz-Izel-nek szerzője; Auguste Bocher; Francois Jaffrennou „az acélfront bárdja”; Joseph Cuillander (írói neve: Glanmer); Georges Le Rumeur, aki a szimbolikus „Mathaliz” név alatt a szonett idegen formáját ültette át a breton költészetbe, egyébként rajzoló is; Ronan de Kerméne; Lucie Geslin; Henry d’Ivignac; Pierer Mocaer; Hippolyte Laterre; Erwan Marec, Camille Le Mercier d’Erm; Franis Gourvil; Louis N. Leroux; Filoméla Cadoret és mások.
*
Bizonyára sok más breton bárd és költő is megérdemelné, hogy említsük, de oly sokan vannak, hogy a teljes seregszemle lehetetlen. De így is, nem bizonyítottuk-e, hogy Bretagne még mindig az „élő harmónia”, ahogy Brizeux énekelte s hogy megmarad „költészetnek a jelenben”, mint ahogy „költészet volt a múltban”?
Hála történettudósainak, nyelvészeinek és folkloristáinak, hála költőinek és bárdjainak, a breton lélek élőbb, mint valaha s Bretagne-ról is el lehet mondani, mint egykor Lengyelországról, hogy soha szellemében nem volt élő-elevenebb, mint amióta nem számít nemzetnek, sőt még tartománynak sem.
Az Erdélyi Helikon számára írta: Morik Brin, a kairói egyetem tanára
(Az Erdélyi Helikon fordítása)
(Forrás: Erdélyi Helikon 1930. 689-693 old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése