Megszelídült a tél hangja a fákban.
Nem csikorog már az erdő sem,
mint roskadásig megrakott parasztszekér
Húsosodnak az ághegyek: ujjaim
fényes rokonai,
feszülnek, toporognak a márciusi
kékségben izgatottan;
ha beszélni tudnának, csupa nedvesség volna
minden szavuk,
csupa dobogás, víz-keringő távoli zaja,
mint ahogy hegyekből megindult
zuhogás vagyok én is,
krisztusi üdeség a köves rét fölött
Odakínálom bőrömet az első rigónak,
csípjen bele,
mert itt az ideje már,
hogy semmi se fájjon nekem.
Játszani, élni készülök,
nem tudom, ki emlékszik még régi nevemre?
A bükk, a hárs, a pillangózó
cseresznyeág még emlékezik,
jönnek elém, mint gyerekkoromban, át a hegyen,
forgatják a szelet maguk körül karikában,
megszelídült a tél hangja bennük,
megszelídült.
(Forrás: Élet és Irodalom 1981. dec. 23. 12. l.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése