Szegény pillangó! Haldokolva ott ül
Egy rózsatőn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.
„Lám!” szól a hangya. „Megmondtam, hogy így jársz!
Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.
Minket lenéztél, - és mi vígan élünk!
Van friss egészség s jólétből telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!”
„Sajnállak!” mond egy vékony lábú szöcske.
„Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sőt örökké
Epeszt a vágy, - de én másképp teszem.
Én cirpelek sorvasztó szerelemről
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, - és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát.”
„Botor lény!” mond egy harmadik, nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat...
„Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt... nos, hát mi maradt?”
„Elfonnyadt arc, lecsüngő, gyönge szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiú kéjvadász!”
S a negyedik szól: „Ó, szegény barátom!
El kellett volna csúfítnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?”
Így szólnak sorra. - Meglebbenti szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
- „ „Mit szántok engem? Én e szép világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.
Amerre szálltam: halmokon, mezőkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelem.
Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!
Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehelete!
Hő napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el előlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielőtt ébrednék, meghalok!” ”
Szólt s hangja elhalt. Egy végső sóhajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a múlt
Összes heve... Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.
Ábrányi Emil: Valaki jár a csatatéren
Fegyverszünet. Majd holnap ujra kezdik
A gyilkolást... de mára felfüggesztik.
Illő dolog: ne hulljon senki vére,
Mikor kis Jézus drága ünnepére
Otthon kigyúlnak ama pici fák.
Ők sem pogányok... ők sem bestiák.
Ó nem! Hívő keresztény-emberek
Javából áll a két küzdő sereg.
Karácsony-est. Ma született az Úr.
Tüdőbe, májba egy hős kéz se szúr.
Ma nem röpül szét a tüzes golyó,
A csonttörő, a hús-marcangoló.
Nem bőg az ágyú. Ódon bibliából
Imádkozik a két keresztény-tábor.
Szurony-gúlák közt, fegyverben fülig:
A szeretet szent ünnepét ülik.
Ó szép, dicső: véres mezők felett
E fél-napos keresztény-kegyelet!
Méltó azokhoz, akik egymást ölték
Kegyetlenül... és vágták és püfölték
Nyílt harcokon, alattomos lesen!
Jézus segíts! Suttogják csöndesen.
Szemük lezárul révedezve... Csak
A tűz van ébren. Ők mind alszanak.
S akit hívtak -: jön!... Ott lépdel magában
A hallgatag, bűbájos éjszakában.
Jár a sorok közt... És kegyelmes karja
Szegény fázókat lágyan betakarja...
Vigasztaló szép álmot ad nekik...
Akit szeret, azt látja mindenik.
Soká néz rájuk. Aztán szava kél,
Mint balzsamos, halk naplementi szél:
„Báránykák, kik közt a halál arat,
Pásztortok eljött s köztetek marad.
Karácsony-fául az egész eget
Meggyújtom én!... Mint apró mécseket
Tűzöm fel rá tömérdek csillagom!
Ó báránykák, akik mentek vakon
A mészárszékre -: szívem a tiétek!
Hiszen tudom: nem terhel semmi vétek.
Rátok haragszom, bíbor-bársonyos
Hipokriták!... Ti gyöngéd és gonosz
Szenteskedők, akik kegyes pofával
Kacérkodtok ma a karácsony-fával...
Akik meleg, szép, tündöklő teremben
Ma engem vártok teljes kényelemben,
S Jézus nevét buzgón dicséri szátok,
Míg sárban fetreng sok száz katonátok!...
Kastélyotokban Jézus mit keres?
Azt mondtam én: ölj?... Azt mondtam: szeress!
A milliós, állandó hadsereg,
A nagy kaszárnyák, drága fegyverek,
A rangosztályok, a válaszfalak,
A sok bús, züllött, megvetett alak,
Akik futkosnak tétován gyalázat
S ínség között -: ez a keresztény-század?
Mért tesztek csúffá? Mért imádtok engem?
Én nagyravágyást nem hordtam szívemben!
Ti minden sértést vérrel megtoroltok, -
De én... én tűrtem! S akkor voltam boldog,
Ha meg tudtam bocsátni ellenemnek!...
Lázár, a koldus, kedves volt szememnek!...
Nem voltam büszke, - sőt egész valóm
Szelídség volt... jóság és irgalom!...
Nem vívtam párbajt -!... Köpjetek hát szembe
Állítsatok bálványokat helyembe,
És írjátok föl, hős hetvenkedők,
Írjátok rájuk: Gőg, gőg, buta gőg!...
Szűnjön meg végre a hazug beszéd!
Keresztemet zúzzátok szerteszét,
Vagy én leszek majd, aki porba vágom!
Mert nincs keresztény-állam a világon!”
A Megváltó sír!... Ah, keservesebben
Nem sírhatott a Getsemanne-kertben,
Mikor először roskadt le a válla
S átsajdult keblén kín-terhes halála...
Mikor búcsúzván csillagoktól, fáktól,
Tavaszi éjben édes ifjúságtól:
Atyjára vádló pillantást vetett,
S megbánta, hogy világra született!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése