ÉNEKES KÖNYV
melyet én Wathay Ferenc
az Fekete tenger mellett az Fekete Toronyban
Konstantinápolyon kivül való nyomorult rabságomban
szerezvén,
Galátha várasában csináltattam,
és punktrul punktra egy vonyétásig
minden újonnan magamtul szerzett énekekvel
magam tulajdon kezeivel írtam
ANNO
1604
*
Vég és kezdet nélkül levő Isten Krisztus
Igaz élő kútfő, idvözétő Jézus,
Hozzád fölkiáltok, mert lölköm igen bús,
Te ostoros miatt vagyok talpig kuldus.
Áldozatom, íme, meggyújtom tenéked.
Kinek füsti, tudom ott áll meg, hol széked,
Bocsásd jó válasszal azért, kérlek téged,
Mert szent igéreted azt mutatja néked. - -
- - -
- - -
- - -
- - -
... Reád azért én is csak hagyom magamat,
Ne nézd gyarló hütöm s benned vallásomat,
Könyörülj, s végezd el rajtam nagy próbádat,
És távoztasd már el szörnyű rabságomat.
Ezerszer mert benned több zsidó hitt volna,
Ily büdös tömlöcben mint én lettek volna,
Tömlöcben hozzájok ha bementél volna,
Neked ily szép szóval könyörgöttek volna:
Ne hagyj édes Jézus, Dávid király fia,
Könyörülj i rajtunk örök Isten fia!
Nekik mondtad volna: no, sok atyámfia,
Higgyetek, s távozik rabságtok nagy kínja!
Csoda, ó melly öröm szállná szivem is,
Ily kegyes válaszod ha hallhatnám én is,
Jövel azért uram, vigasztalj engem is,
S kérlek, könnyebbéts' meg keserűségem is.
Szégyelvén, látod, mert járom ez várast,
Holott én nem szoktam vala az kuldulást,
Egy kis oszporáért töröknek az áldást,
Nem örömöst mondom szerencse-kívánást.
Segéll', s kérlek ne hagyj, mert téged imádlak,
Az Szentháromságban Egy-Istennek vallak,
Szabadéthatómnak rabságombúl mondlak,
Teljes igaz hütbűl uramnak kiáltlak.
Szent közbenjárónk vagy, s mindenkor az voltál,
Ki az bűnösökért
jövén bocsáttatál,
Engem is, szolgádat, az áron megváltál
Hogy testben éröttünk megkínzatál s halál.
És bizonnyal mondád, igaz esküvéssel,
Azmit szent atyádtul kérünk igaz hittel,
Az te szent nevedért megnyerjük örömmel,
Ne hagyj azért, hogy én szolgáljalak szívvel.
Gyűlölséget tűled s többé rám nem veszök,
Valamit parancsolsz, mind az-tévő leszök,
És lölki szömömmel csak te reád nézök,
És nyomorúságtul többé én nem félök.
Éjjel-nappal es én csak reád vigyázok
Hogyha aluszom is szavadra hallgatok,
S tudom, hogy azután így kedvedben jutok,
Hamar szabadulást rabságombúl látok.
No, mindnyájan azért, ó körösztyén rabok,
Kik Krisztus nevéért mostan nyomorogtok,
Mint megölő juhok pogány kézben vagytok,
Szivetek-lölkötök ennek ajánljátok.
Íme, mert bizonnyal immár közel vagyon,
Elindult, nem késik, hogy meg szabadétson,
És miként Szent Pétört sok vasbul kimentsön,
Szükség azért minden ennek könyörögjön.
Reá kinyílt szívvel és hitbűl kiáltsunk,
Lölki igaz hitvel es hozzá folyamjunk,
Higgyük bizonyossan: majd megszabadúlunk,
Noha egy kevéssé mastan próbáltatunk.
Áldással, úr Jézus, azért mindörökké,
És ne késsél immár, mert vagy szegényeké,
S tekénts' fogadásod, hogy vagy az híveké,
Azért dicsértessél örökkön örökké.
Búval virágozó rút, sötét tömlöcben,
Nándorfejérvárnak kietlenbik részében,
Írták ezerhatszázhárom esztendőben,
Írá egy katona-rab, kalodán ültében.
*
Wathay Ferenc a Sopron megyei Nagyvágon született. Szinte
gyermekkorától katonáskodott (16 éves korában kezdi meg szolgálatát,
Tihanyban), végvárról végvárra harcolt a török ellen. Többször meg is sebesült.
1596-ban Sárváron, Nádasdy várában, hadnagy lett "ötven lovon", majd
Veszprémbe került, ugyancsak hadnagyként. 1601-ben számos győztes várvétel
után, Nádasdy Ferenc oldalán részt vett Székesfehérvár visszafoglalásában. 1602
februárjában másodszorra nősült (első felesége pestisben halt meg, még
lakodalma évében), a tizenhét éves Vághy Zsuzsát vette el. Áprilisban a
"rút, uszta és felette szűk" Fehérvárra tért vissza, a vár
vicekapitánya lesz egy német gróf után, a magyar katonaság főhadnagya. Amikor
augusztus végén a török Fehérvárt ismét kezére kerítette, "nehéz
sebekben" török fogságba esett. Számos esetben, merészen, szökést kísérelt
meg, de mindannyiszor elfogták, nem egyszer kegyetlenül megverték, megkínozták.
Végül is 1603 őszén Nándorfehérvárról Konstantinápolyba szállították és október
31-én a Fekete Toronyba zárták. A keserves rabság szorította rá a verselésre,
élete történetének megírására és a rajzolgatásra. Szabadulását várva, az ország
tragédiáján töprengve s fiatal felesége - "árvája" - után epekedve,
1604-ben kezdte írni Énekeskönyvét, amelybe addigi, nyilván gondolatban
megformált költeményeit is belemásolta. 1606 elején a török fölvitte Wathayt
Budára, de - minthogy Bécs nem volt hajlandó cserébe adni érte egy rab béget -
szabadulásának reménye füstbe ment. Újból visszatuszkolták török földre. Utolsó
versét Nándorfehérvárról keltezi, 1606 márciusában. Hogy később mégis
megszabadult-e, vagy török fogságban pusztult-e el, nem tudjuk. Azt sem, hogy
Énekeskönyve miképpen került haza.
Ezt a becses emléket most a M. Tud. Akadémia kézirattára
őrzi. Tartalmazza (...) még a Székesfehérvár veszéséről való - meglehetősen
darabos - históriát, egy bibliai tárgyú hosszas versezetet, valamint prózai
függelékként egy elég részletes önéletírást. Növelik a kézirat értékét Wathay
ügyes, friss, kitűnő megfigyelőre valló, festékkel színezett rajzai, melyekkel
részben illusztrálja, részben kiegészíti versei mondanivalóját.
Egyetlen kiadása a verseknek: Wathay Ferenc Énekeskönyve,
Székesfehérvár, 1955. Kiadta életrajzi bevezetővel - gépelt sokszorosításban
betűhíven, 149 példányban - Nagy Lajos.
*
(Forrás: Jeney: Magyar költők XVII .század; Budapest, 1956.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése