Szívem végtelenül szerette Pistám,
Az a lyányka, kit istenelve kedvelsz
Kinek kék szeme, bájoló szerelmet
Termő kék szeme életet lövelt rád;
Ki rózsát feselő piczinyke szája
Mézével vitatta számtalanszor
Heves melledet, a ki boldoggá tett
Eddig, Trézid el-elmegyen tetőled.
Jó Pistám, mi keservre kelle jutnod!..
Lám, boldogtalanok vagyunk mi is, kik
Isten magzatinak neveztetünk, ah
Mi, ember java, menny-szavú poéták.
Sirj, Pistám, keseregj özön siralmat,
Nyögést érdemel ennyi károd. Én is
Lantocskámhoz ülök, s keserveidnek
Friss enyhökre, megilletődve, ekként
Esdeklek: Helikon lakói, múzsák,
Hív Horváthotok, a ki ekkoráig
Lángtoktól hevesülve férfiúhoz
Illő bátorodással énekelte
Mindazt, a mi nagy, a mi sziveket fel-
Ébreszthet; ki poéta érdemében
Bizván lantja verési közt epesztve
Gyötrő búkat is el tudott taposni,
Ő, a jó magyar ér nevelte Horváth,
Most már, - tikteket elfelejtve, egy lyány
Után, ingadozó hitű leányka
Után, gyermeki módra sir, zokog, nyög -
Megálljátok-e nem nevetve?.. Én nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése