Ányos Pál: Egy hív szívnek keserve kedvese sírjánál

Ím, koporsód ajtajánál áll hív szeretőd,

De látom, hogy bé van zárva setét temetőd.

Nyisd fel! készen vár már ölem, hogy ölelhessen:

Szívem pedig, hogy itt veled elenyészhessen;

Ah! kegyetlen Párkák,

Kik e sírba zárták

Szívemet,

Kedvemet

Füstbe oszlatták.

Ó Halál! mit kegyetlenkedsz az oly szíveken,

Kik csak most kezdtek örülni szent hívségeken,

Mit mutatod hatalmadat gyenge ágakon,

Csak tegnapi hajnalban nyílt virágszálakon?

Bús birodalmadnak

Mi örömet adnak,

Ha ezen

Erőtlen

Szálak hervadnak?

De nem jő hívemtől szózat, nem jő felelet.

Mely keresztül hatná ezt a gyászos fedelet;

Ó, pedig mely jól ismérte előbb szavamat!

Most hágy elősször egyedül sírni magamat!

Ha előbb könyvem folyt,

Velem együtt gyászolt;

Örömünk,

Gyötrelmünk

Közönséges volt.

Már a halál feloldozta ily köteleit;

Nem boríthatják már könyvek ékes szemeit.

Nyúgodj tehát, áldott lélek, békességedben!

Tudom, ha nem szólsz is, képem fenn van szívedben.

Míg bennem a lélek

Piheg, gyászban élek;

Már többet

Víg kedvet

Nem is reméllek.

(Forrás: Koszorú – A magyar költészet tavaszi virágaiból – Összeállította: Király György - Gyoma, 1921.)