1.
TITIRUS:
Az vadász elnyugszik,
Ha az nap lemégyen;
Az juhász lefekszik,
Hogyha haza megyen;
Szántó vigan észik,
Dolga végben megyen:
Én penig, mint bolond, mint esti denevér,
Járom az erdőket, mert az nagy bánat vér.
2.
Mint szarvasgém vagyok,
Mely fiát elveszté;
Üvöltök, kiáltok,
Mert búm megemészte;
Violámért fagyok,
Az ki engem veszte.
De ahon szép Violám diófa alatt,
Nyugszik az én halálom zöld árnyék alatt!
3.
Kelj fel, édes Violám, diófa alól!
Nem tudod-é, itt nyugszol mely ártalmasul?
Minket bölcs Meliboeus tanitott arrul:
Juhok sem legelnek; kelj fel ily árnyékbul!
4.
Mit bánkódol mostan az szép kikeletben?
Nézd, mint nőnek virágok az szép üdőben.
Eolus meglágyitotta haragját,
Boreas szereti szép Oritiát,
Szent Gergely meghozta nagy orru gólyát,
Gilice megtalálta kedves társát,
Hallottál már bömbölő bölömbikát,
Mennyei kecskét, tarka babutákat,
Láttál már rózsákat,
Csuszó kigyókat,
Mint gyönyörködnek,
Szerelmeskednek.
Csak te vagy egyedül,
Élsz kegyetlenül,
O, te szép virágszál!
5.
VIOLA:
O, ne legyen néked soha szép kikelet!
Ne adjon Isten soha meleg szelet;
Vad konkoly teremjen fejér buzád helyett;
Semmitül ne vehess vigasztaló kedvet.
6.
Igéző szem lássa bárányocskáidat,
Az métély megfojtsa minden juhaidat,
Találj menta helyett mérges cicutákat,
Hallj tengelic helyett keserves baglyokat.
7.
Mert szerencsétlennek ily kivánságok jók,
Az melynek az szép violák nem szagossak,
Feketének tetszenek az liliumok;
Magamnak is magam jobbat nem kivánok.
8.
Eredj, távozzál el, Titire, én tűlem,
Mert te verseidet mostan én gyülölöm.
Azt tudod-é talán, nem vettem eszemben,
Hogy harmatos Hajnallal vagy szerelemben?
9.
TITIRUS:
Ne fogd, kérlek, énrám azt, édes Violám,
Hogy mást kivülötted kerestem s találtam.
Vertumnusnak engedtem Hajnalt, s nem talán;
Csak te gyönyörüségem vagy, szép Violám!
10.
VIOLA:
Fuss tűlem, verseid mért nekem éles tőr,
Dér virágnak,
Kű buzának,
Horog halnak,
Lép madárnak,
Háló vadnak,
Métély juhnak,
Nyil szüvemnek,
Bus kedvemnek,
Mirigy életemnek.
11.
TITIRUS:
Ne szólj ollyant nékem, édes Violám,
Miért haragszol most ártatlanul reám?
Vagy hogy talán tréfálsz, tudni kivánnám.
Ne üzz el magadtul, szerelmes Violám!
12.
VIOLA:
Fuss, mondók, éntülem,
Eredj Hajnalodhoz.
Nem kellesz énnékem,
Mert nékem csak bút hozsz.
Mert te szerelmedben
Engem soha nem hozsz,
Noha te meggyőzöd Amfiont és Pánt,
Orfeus kezében sem szól igy az lant.
13.
TITIRUS:
Ha Isten akarná, bizony nem tréfálnál,
Lágyabb szűvel is verseimre hallgatnál,
Alázatos versemre nem haragudnál,
Nem nevetnél, neveznél és nem csúfolnál.
14.
Nem vagyok Amfion, nem Pán, nem Orfeus.
Mert szerencsétlenebb azoknál Titirus:
Pán meglágyitotta Diánát, Amfius
Az hideg halakat, vadakat Orfeus.
15.
Meggyőzhetném, elhiggyed, Licaon sipját,
Ha az volnék, te kedves szüved hajlékát.
VIOLA:
Ugy van, igen szeretem; mit akarsz tahát?
Szeretem Licaont s az ő musikáját.
16.
TITIRUS:
Kegyetlen, mit mondasz?
Engem versz beszéddel,
Szépet ruttá csinálsz,
Rutat irsz föstékkel;
Engem azért ocsálsz,
Hogy esmérjem evel:
Mennyivel oroszlány haragosb báránynál,
Annyival kegyetlenebb te oroszlánynál.
17.
De mennyire ismég
Rozmarin az csalánt,
Mennyire győzi meg
Viola tulipánt,
És mennyi külömbség
Váltja eztet s Hajnalt:
Annyira győzöm én az rút csipás ebet,
Te biróságodban is tedd le rosz kedvedet!
18.
Berleba mert nékem
Sokszor koszorukat
Küldött szerettében,
És ajándékokat,
De én nem kedveltem,
Ő noha átkozott:
Elszaggattam koszoruját, s azt mondottam:
Nem kell nékem Berleba, csak szép Violám.
19.
De te én előttem,
Mint Daphne második,
Elfutsz, s nem szólsz velem,
Kin szüvem aggodik.
Aspissal szegődtem
S az siketebb alig;
Mert ennyi szép verssel csillagokat égbül,
Elhoznám Euridicét Pluto kezébül.
20.
VIOLA:
Farkas bárányokkal
Előbb fog járkálni,
Nyulat agarakkal
Előbb is fogsz látni,
Engem Titirussal
Hogysem hallani.
Nem kell te szépséged, sem sipod, sem versed,
Velem szintén magadat elgyülöltetted.
21.
TITIRUS:
Látom, de nem tudom, Licaon tégedet
Miért szidogatott, mégis te szereted:
Engem penig gyülölsz, ki vagyok melletted,
Mint az ragadozó borostyán töly mellett?
22.
VIOLA:
Itten én teneked bánatomnak okát
Megbeszéllem, szüvemnek nagy nyavalyáját:
Az minap egy reggel ezen az hegyen föl
Gondolkodva jártam, harmaton sétáltam,
Szép eperjet szedtem, kerékben kötöttem;
Licaonnak szántam, és adni akartam,
Azonban ugyanő, goromba, mint a’ kű,
Meglátá kezemben eperjet kötésben,
Kikapá kezembűl ő nagy kegyetlenül,
És szemem láttára töré pozdorjára:
Még az ki nehezebb s nékem keservessebb,
Monda: szeretődnek másnak ezt kötötted,
Ezen nagy bánatom, erős boszuságom,
Azért ez hegyekre és kemény küvekre
Jüttem lakni immár, ahol juhász nem jár,
S nem is szól az madár, nem szánt itt az szántó,
Nem jár az vadászó; csak keserves Echo
Lesz szüvem boszontó.
23.
TITIRUS:
Ne kegyetlenkedjél, édes Violám:
Engedd meg, hogy lakjam veled az pusztán.
Licaont hadd el már,
Gyülöljön téged bár,
Én lészek teveled,
Társod és remetéd.
Szebb vagyok nálánál,
Okossabb nálánál,
Bátrabb is nálánál,
Erősb is nálánál,
Jobban is szeretlek,
Lám ugyan is égek.
24.
VIOLA:
Ugy légyen, édes szüvem, az mint akarod,
Mert engemet az te szép versed meghajtott.
Immáron ezután lészek te szolgálód,
Társod és szeretőd, és te szép virágod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése