(Rimay Jánosnak tulajdonított ének)
Oh, szép, drága zálag,
Igaz, fényes csillag,
Christus, idvösség feje,
Dicsőült sok jóknak,
Angyali karoknak
Tiszta színű tüköre,
Minden bűnösöknek,
Fertezett szíveknek
Egyedül vagy reménye,
Te elődben burul,
Mert vétkezett rútul
Ifjúságom ideje.
Én még akkor veszék,
Ádám hogy elesék
Az aranyas időben,
Anyám is sérelmét,
Sűrű, büdös szennyét
Burítá rám méhében,
Ez világra hoza,
Itt is mocsok rútja
Kerekedék szívemben,
Már csak ohajtozom,
Napom fényét várom,
Mint rab setét tömlöcben.
Tudom kegyes voltod,
Haragod megoltod
Bűnösök siralmira,
Szemeid az égbül
Szánakozás nélkül
Nem nézhetnek az kínra,
Ha ki olly erőtlen,
Hogy áll csak helyében,
Felvészed vállaidra,
Magad ujjaiddal,
Bölcs oktatásoddal
Vezérled utaidra.
Vétkeztem ellened,
Azért csak teneked
Tartozom megvallani,
Tudom, minden vétkem,
Rút illatú szennyem
Felséged eltöröli,
Szomorú szívemet,
Ki gyötri lelkemet,
Örömmel felövedzi,
Oh, melly igen hasznos,
Azki fut az Úrhoz,
S bűnei el nem fedi!
Ifjúságom vére,
Gonoszságom téje
Énbennem sok bűnt nemzett,
Felfuvalkodással,
Irigység-, s haraggal
Veszettül kevélykedtet,
Gonosz bosszúállást,
Sem kevés kárvallást
Én elmém ki nem vethet,
Jóra való restség,
Szomorú fösvénség
Nehezíti kedvemet.
Ezek mély örvényből,
Mint vizek tengerből
Áradnak ki mindenre,
Friss étel és ital,
Kiért ember kárt vall,
Izgat éktelenségre,
Az bűnnek szarvai,
Mint fának ágai,
Ím, mint csüggnek lelkemre,
Könnyebbíts, Christusom,
Támaszd gyarlóságom,
Hogy ne jussak veszélyre.
Vajha az elveszett
Drága öltözetet
Még egyszer felvehetném,
Az én Istenemet,
Ki lelkével éltet,
Vétek nélkül tisztelném,
Nem esném ennyiszer,
Volnék igaz ember,
Mint angyal tündökleném.
De jaj, miként veszék,
Hogy almában evék
Éva, legelső szülém!
Nincs már egyéb ruha,
Csak ártatlansága
Az Christusnak énrajtam,
Azt is sok vétkekkel,
Mint szép bársont szennyel
Gyakran megrútítottam,
Gyönyörűségekre,
Világi életre
Mikor magamot adtam,
Azért ennél nékem,
Szívemben jól érzem,
Nincsen nagyobb nyavalyám.
Hajlandó az nádszál,
Csak illyen gyengén áll
Az ifjúság virága,
Adomány és szép szó,
Mint madarat sípszó
Hízelkedvén megcsalja,
Világnak szépségét,
Tetsző ékességét
Néki kedven ajánlja,
Az mérget két kézzel,
Gyarló természettel,
Sokszor nagy kárral fogja.
Rútságtól melegszik,
Bűnöktől hívtözik
Ifjúság forró heve,
Ezer ékes alak,
Mint vizekben halak,
Úsz ő gyönyörűsége,
Kedve mulandókra,
Szemei játékra
Vadnak néki függesztve,
Puha, lágy ruhára,
Fertelmes ágyékra
Nagy gyakran vonssza szíve.
Vadtúl vévén példát,
Oktalanul magát
Bujasággal hervasztja,
Hírvesztő sereghez
S gyanós vendégekhez
Tisztaságát bocsátja,
Tudja, az scorpió
Igen mérges kígyó,
Mégis utait nyomja,
Későn veszélyjére,
Nem idvösségére
Sebeit orvosolja.
Elméje megveszett,
Nyughatatlanná lett,
Keresne is gyógyítót,
Nyavallyákkal teljes,
Fekélyekkel tüzes,
Azért nem lél orvoslót,
Magát búval öli,
Kivel inkább veszti,
Mint esső férges diót,
Megszáradt gyümölcsfa
Csak ledőltét várja,
Mert nem lelhet harmatot.
Oh, megtörött edény,
Lám, mégis vagy kemény,
Hogy Istenedtűl nem félsz,
Sőt inkább naponként
Fűzöd benned az vért,
Sok hitetlenséget téssz,
Bűntűl szabadulást,
Bánattúl tágulást
Jó orvostúl te nem kérsz,
Minden tagaiddal,
Erős és nyers nyakkal
Olyan vagy, mint repedt érc.
Syriában fajzott
Kígyóknak kölykei
Mérgeket megemésztik,
Abban lakozókot
Megrágván, fogokot
Fulákkal meg nem sértik,
De te bujaságod,
Szédítő maszlagod
Tested vérével hízik,
Végy erről már példát,
Ne kövesd az héját,
Ki más vérével hízik.
Ennek nyomán indult,
Jó útból kifordult
Az én ifjúságom is,
Egyebekkel együtt
Hínárosban merült,
Gondolatjában hamis,
Nem hasomló jóhoz,
Sem rózsabimbóhoz,
Mert mérges, mint egy áspis,
Cselekedetiben,
Prédakeresésben
Arméniai tygris.
Szelídíts meg hozzád,
Vagyon ahhoz pálcád,
Uram, az szörnyű medvét,
Hogy másnak ne ártson,
Nyaka függjön láncon,
Törd ki fogai élét,
Fusson martaléktúl,
Igéző látástúl,
Vedd el szemfény-vesztését,
Sötét, mély barlangból,
Bűnnek homályából
Hozd jó útra életét.
Lám, az királyoknak
Udvariban laknak
Szelídült oroszlányok,
Fene párducokkal
Mint kedves társokkal
Játsznak gyenge bárányok,
Te is, oh, nagy Felség,
Kinél minden szépség,
Kifeszíted agyarok,
Azkiknek vad szívek
Szelídekké lésznek,
Noha hitekben gyarlók.
Vagyon egy kis szikra,
Mint mustárnak magva,
Jóra bennem világos,
Az bűnnek fekélyjét,
Savanyú kökényjét
Tudja, hogy ízzel poklos,
Azért mindenkoron,
Mint régi rút korom,
Előtte utálatos,
Éleszd azért bennem,
Hogy ne légyen lelkem
Az vétektűl homályos.
Mutasd meg valóban,
Ne tarts már homályban
Idvösségem poharát,
Támassz rám oly szelet,
Vehessem lelkedet,
Hadd érezzem meg savát,
Szélesszed el bennem
Zsíros kövér vétkem,
Mint szűrűbeli polyvát,
Szép új kristálszínnel
Lelkemet ruházd fel,
Hadd lássam tisztaságát.
Hajts alá füledet,
S az én kérésemet
Tőts bé Fiad kedvéért,
Ifjúságom útát,
Bírjad minden nyomát,
Ne szomjúzzon gonosz vért,
Magát szabja jókhoz,
S essék lábaidhoz
Szeretvén igaz törvént,
Az te útaidra,
Boldog mennyországra
Tanuljon igaz ösvént.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése