Takár Emőke festménye
A tenger partján, süppedő homokban,
Jártam régen, magányos estelen.
Leltem csigát, - az óceán kidobta -
Parányt, melyet kidob a végtelen.
Fülemhez tartám, - szállt a parti szél -
Hogy zúg! Hiszen ez a csiga beszél!
S egykor talán értették valahol
E halk zúgást, mely érthetlen nekem,
Valamikor, magányos estelen,
Megértették a dalt amit dalol...
Valamikor!
Miről beszélsz, zümmögve csendesen,
Halkan, búsan, magányos estelen,
Egy nyelven, melyet meg nem ért az ember,
Zúgó csiga, mit kidobott a tenger!
Jártam régen boltos, magos szobákban,
Könyvektől részeg emberek között.
Sápadt diákok, hajlotthátú vének,
Ültünk némán ölén a könyvtár-éjnek.
Fejünk felett sok gázláng röpködött,
- Sárgaszárnyú pihenő lepketábor -
S ódon könyvekből dőlt reánk a mámor.
Akikről e sok sárga lap beszél,
Közülök már senki, senki sem él,
Ledőlt a ház, melyben laktak, a város,
Cipőnk talán szívük porától sáros,
Sok száz év dobta súlyos leplét rájuk,
Ez mind már nincs! De óh csoda! Mi látjuk!
Halljuk szavuk, a szél zaját a fákon,
Hörgést, kacajt, sóhajt, mely elhal távol,
S vaskos könyvek ódon tüzes borából
Isszuk a mámort néma orgiákon.
Hanem egy polcon, mely nem lát napot,
Találtam néhány pergamen-lapot.
Rajtuk jelek, talán betűk, tán írás,
Tán nevetés, tán csukló, hörgő sírás,
Ki porrá lett már sok-sok ezer éve,
Régmúlt embernek kínja, szenvedése,
Tán harci zaj, tán hosszú csók, mely éget,
Véres, dalos, szerelmes, jajos élet!
S nem érti senki! Néma, holt jelek,
Ócska papír, mely néha megremeg
Beszélni vágy, s nem érti meg az ember...
Mint a csiga, mit kidobott a tenger.
Éj van. A szél zúg. Vetem a betűt.
A régi óra halkan zengve üt.
A könyvem írom. Minden szendereg,
S néma rendekben gyűlnek a jelek.
S ki majd sötétlő soraikat látja,
Tudja, ez itt a vérem csurranása,
Ez itt sóhaj, ez évek szenvedése,
Dalos szívem ritmikus lüktetése,
Látja, mint küzd, szenved, vénül e lélek,
S gyűlnek napok, a hónapok s az évek,
S gyűlnek kesergő, céltalan dalok...
És aztán meghalok.
S meghal a nép, melynek körében élek,
Lapály lesz, hol most hegy mered az égnek.
Hegy, hol most táncuk hűs hullámok lejtik,
S a nyelvet, melyen írtam, elfelejtik.
S ha könyvemet kidobja majd partjára
A mérhetetlen évek óceánja,
Találgatják majd furcsa emberek,
Mit mondanak e néma, holt jelek?
S én szólni vágyom... Csönd! A múlás föd bé.
Nem értenek már, soha, soha többé!
Örökké tart e fojtó néma szender...
Mint a csiga, mit kidobott a tenger.
Ó de hát most megért-e valaki?
Sejtik-e, hogy mily dalra lejt a vérem?
Meghallják-e, a szívem mit dobog?
Tudják-e, merre jártam, hova értem?
Halk csigazúgás nékik a beszédem,
Pedig most élek! Pedig most vagyok!
S az idők árja egyre foly, és egyszer
Magukkal visznek holtan a habok...
Hej emberek! Egy-kettő legalább!
Halljátok szóm? Figyeltek-é reája?
Az örömöket hűs munkába fojtom,
Szájam zsilipjét megnyitom, hadd folyjon
A gondolatok zengő muzsikája!
Mert ha lelkem énekes húrjait,
Foszlányokká pengették már az évek,
Ha kidobott már fekete partjára
A hullámos nagy óceán az élet:
Nézhetitek majd arcom torz vonásait.
S a gondolatot homlokom alatt,
Kékülő hullám, tört szemem, amelyben
Énbelőlem már semmi sem maradt.
Híven őrzöm már azt az ezer titkot,
Melynek síró összessége az ember,
Ott fekszem majd, megérthetlenül, némán,
Mint egy csiga, mit kidobott a tenger.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése