Kopár hegyek közt vitt egyszer utam...
Leszállt a nap és izzó vérsugára
Szikrázva tört meg a szirt tar fokán.
Csodás alak tűnt kábítón elém.
... Egy nőt láttam bíborpiros ruhában,
A nyári napnál fénylőbb volt haja
És arca szép, mint harmat a virágon,
Melyben megfürdik a hajnalsugár.
Hozzárohantam...
Hervadt puszta váz
Meredt ijesztőn, gúnyosan reám
S kígyók sziszegtek mérgesen felém.
Ki vagy? susogtam.
Az idő vagyok.
Mostan Jelen... Előbb még a jövő.
És messze tűnt.
Megállj! Maradj!... kiáltom,
Mindhasztalan, nem hallgat már reám.
Nem is látom... Talán csak sejtetem,
De úgy érzem, hogy visszanéz felém
Megint a régi, ám százszorta szebb.
Tisztább és karcsúbb, mint volt azelőtt,
S mint álomhang, úgy csendül elhalón...
Ne jöjj... Nem érsz el... Én a Múlt vagyok.
Hideg szél rezg... A vérző nap letűnt
És mint kísértet, felmerült a hold.
(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 11. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése