Vidor Mór (Marczi): Látomás

A kert kopár volt, hárstalan...

Miért kellett, óh szívem, néked sírnod?

Úgy mentünk ketten, társtalan...

A bús avarban megtört rózsaszirmok

Enyésző, sápadt álmukat aludták.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Valahol messze, liliomok, tuják

És nárciszok és illatokkal áldott,

Szent csókok árnyán fogamzó virágok

Lehelték felénk zengő sóhajuk.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A kert kopár volt.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A Nap véresen úszott el felettünk...

S mi mentünk, mentünk:

Tántorgó árnyak, egymásba kígyózva,

Idegenül és vadul megfogózva,

A meddőséges, puszta talajon,

Szomjazó szájjal, óh be szilajon!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Álmokat űzni . . .  elmúlt avaron . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ajkunk merev volt, szemünk szótalan,

Lelkünk kopár volt, néma, csóktalan...

Jaj, miért kellett kialudnod vágyam?

Honnan lágy illat sosem száll felém:

Te társtalan társ, lelked rejtekén,

Az ősz vetette ily keményre ágyam...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A kert kopár volt.

(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 9. szám)