2018. ápr. 21.

Ábrányi Emil: Munkácsy Mihály



MAGA készítette arcképét a Koszorú számára! – Nem hiuságból tette, hanem szeretetből. Ki akart tüntetni egy magyar vállalatot, meg akarta jutalmazni egyik régi barátját, ki e vállalat élén áll.

Nézzék meg ezt az arcképet. Ez ő maga, a hatalmas festő, ki ecsetével meghódította Európát. Minden vonása elárulja a világhódítót. Mily jellemző arckép! A tűnődő homlok közepébe vágott mély redő hirdeti a magas gondolatok emberét, ki az életet nyugodt fenséggel kontemplálja, s úgy áll fölötte, mint a sas a viharos felhők fölött; a szemek szelídek, tiszták és jóságosak, tele az emberszeretet fényével és a lángész glóriájával; egész tartásán erő és méltóság, gőg nélkül, elbízottság nélkül. Valódi oroszlán.

Munkácsy arcképét senki sem rajzolhatta meg találóbban, mint maga Munkácsy. Azt az erőt, mely lényén elömlik, csak olyan erős kéz fejezhette ki, mint az övé. Ehhez az arcképhez jellemrajzot írni csak olyan toll volna méltó, mely egyenrangú a Munkácsy ecsetével. Fájdalom, a választás rám esett s így kénytelen vagyok bocsánatot kérni a közönségtől, hogy e hatalmas arckép nem hozzá méltó bemutatásban részesül.

Munkácsyt nem a születés, nem a rang, nem a szerencse emelte ki az élet tömkelegéből. Ő lent született a porban s úgy emelkedett föl saját erejéből a dicsőség legmagasabb fokára. Átment a nyomorúság iskoláján, megpróbálta mindazt, a mi nélkülözés. Mások tönkrementek volna a viszontagságok tartós súlya alatt; de ő a csapások alatt megerősödött s a szenvedések közepette megnagyobbodott. A sűrű homályon egy angyal vezette át: saját géniusza, mely a csüggedőnek vigaszszavakat suttogott s a bátortalannak elébe tartotta jövőjét.

Rajta is beteljesedett az, a mit a művészet története bizonyít: hogy a korszakot alkotó, örök időknek dolgozó tehetségek abból a roppant mélységből kerülnek ki, melyben a nép ismeretlen, szegény milliói nyüzsögnek, kínlódnak ezredévek óta. A végzetnek tetszik e sötét chaoszból fölidézni, kiválasztani azokat, kik az emberiség örök dicsőségét alkotják. Nem a paloták címeres kapuján kopogtat, hol aranyos lepelben szunnyad a nemes vérű kisded, kit minden körülmény magas sorsra praedestinál; nem azokhoz fordul, kik már eleve megkaptak mindent, a mi a nagysághoz, emelkedéshez, kiválósághoz szükséges; ezeket mellőzi és fordul a koldus-gyerekhez, ki rongyosan, éhesen csatangol az utcán, fordul az elhagyatott árvához, kinek nincs semmije nyomorult lélekzetén kívül, senkije az istenen kívül; megállítja őket szomorú bolyongásukban, homlokon csókolja őket és így szól hozzájuk:

„Menjetek és váljatok halhatatlanokká!”

A mily arisztokratikus maga a művészet, maguk a művészek legtöbbnyire a nép szülöttei. A nép méhéből fakadnak a leghatalmasabbak közülök. Ezek magukkal hozzák a művészi pályára azt az erőt, mellyel csak a földhöz közel állók bírnak, mintha a föld átadná nekik varázsát s  fölruházná őket a természet mindenható elemeivel. A szegénység, a nyomor, a megpróbáltatás, a folytonos küzdés edzi őket oly szilárdakká, hogy szembeszállhatnak az élet későbbi viharaival és folytonosan dolgozva, folytonosan teremtve, meglábolhatják titni inakkal a hír legmeredekebb csúcsait. Ezek azok, kik az emberiség dulakodó tömegében bámulatra késztő kitartással vonulnak mind följebb a kitűzött cél felé, - ezek azok, kiket nem látunk lankadni soha, - kik komor istenekként végzik öröknek szóló munkáikat, míg körülöttük omlik, hanyatlik, dől, vész, megsemmisül minden az események romboló áramlatában.

Munkácsy Mihály szintén a nép fia. A föld porából emelkedett föl, mint egy lehullott csillag, hogy elfoglalja helyét újra ott fönn. Onnan jött ő is, a honnan költészetünk óriása: Petőfi Sándor. A mint a modern magyar költészet e megteremtője a nép dajkáló keblén izmosodott nagygyá, úgy ömlött át Munkácsy Mihály lényébe is a magyar föld ősereje és csodálatos zamata. Munkácsy festészete ős származására vall. Szakasztott olyan, mint a nép: egyszerű, egészséges, izmos, reális, leleményes, mély, hatalmas.

Munkácsy világra szóló hatását a magyarázza meg, hogy ép úgy, mint a modern nagy költők, ecsetével az örök emberit képviseli. A realizmus mély forrásából merít s vásznára vetett alakjaiban megtestesíti magát az életet. Összeolvadt korával, de abban, a mit e kor typusai gyanánt fest, megörökíti a jövő századok typusait is, mert a speciálisban benne rejlik az általános emberi, az egyéniben megvan az élet változatlansága.

Munkácsy művészetében nincs semmi conventionális. Mély tekintete a társadalomba merül, hogy felszínre hozza abból a jellemzetest, a lényegest, a maradandót. És géniusza előtt nyitva áll a föld egész kereksége, mert ha pályája kezdetén csak speciális magyar tárgyakat dolgozott is föl, később, mind jobban emelkedőben, magából az emberiségből vette változatos alakjait, a nélkül, hogy népies származását megtagadná; mert valamennyi festményén vörös fonalként huzódik át az alkodó erő imponáló egyszerűsége és masszivitása. Mesterkéltté, csinálttá nem vált soha. Ecsete mindig megőrizte a felfogás eredetiségét s a kivitel frappáns igazságát.

Munkácsy – hogy egyik külföldi bírálójával szóljak, ki mélyen behatolt e rendkívüli művész egyéniségébe – nemcsak nagy individualitásswal bíró művész, hanem egy új genre megteremtője is; eredeti nemcsak festőmodoránál fogva, hanem még inkább a tárgy megválasztása s a kor jellemző átértése miatt, - ama szellem miatt, mely műveiből visszatükröződik.

A modern művészet új renaissance-korszakába jutott. Ép úgy hátat fordított a mult század lascív sentimentálitásának, mint a század elején virágzott görög-római modorosságnak s visszatért a természet ős ölébe. Mellőzi a nagy diplomatiai államügyek pompás tableauit s e helyett a modern társadalom labyrinthjába merül; nem a nagyok dicsőségét sugározza vissza tükör gyanánt, hanem a kutatás szövétnekével leszáll a társadalom alsóbb rétegeibe, hogy megfigyelje a népet műhelyében, mikor dolgozik, az utcán, mikor mulat, otthonában, mikor maga köré gyűjti családját, hogy buzgón tanulmányozza szokásait és természetét, megoszsza gyászát és örömeit s felmutassa a világnak nyomorát, megragadóan igaz festményekben.

Munkácsy Mihály egész határozottan keresztülvitte korszakunknak ezt az uralkodó principiumát. Éles megfigyelését s gazdag és némileg sötét fantáziáját az alsó osztályokra irányozta. Kezdetben – mint már hangsúlyoztuk – magyar nemzeti tárgyakat festett, de észlelete fokonkint magasbra szárnyalt s kiterjedt az összes világra. De akár magyar paraszt gunyhójába vezessen, akár westfáliai csapszéket állítson elénk, akár a párisi zálogházat mutassa föl, penetrans tekintete mindig az élet teljébe furódik, s abból ragadja ki a művészi elemet; mindenütt érthető és reális typusokat ecsetel, s ha festményei a jellemzés és drámai kifejezés erejével mélyen megragadják a mai korszak embereit, jövőben históriai tanuságot fognak szolgáltatni a jelenkor népéletéről.

Munkácsy Mihály életrajzát bőven ismeri a magyar közönség. Nem valami kalandos, romantikus, lázas convulsiókkal átszőtt élet ez. Van benne sok nyomor, sok szenvedés, sok megpróbáltatás; de a hányatott gyermek komolyan, egyszerűen, férfias kitartással és rendíthetetlen reménynyel halad át a különböző csapásokon. Nem csügged soha, nem áll meg soha, nem pihen soha. Hivatás embere!

Az asztalos-inasból festő lesz. Pingál és tehetsége feltűnik. Első képét a képzőművészeti társulat megveszi nyolcvan forinton, a másodikért már százharminc forintot kap. Miskának egész kapitális. Ennyi pénzzel csak ki a nagy világba! Megy Bécsbe és mohón átkutatja a képtárakat. 1866-ban visszajön Pestre és itt szemgyulladást kap, mely csaknem megfosztja szemeinek világától. Hat hónapot töltött félvakon a kórházban! Az orvos pillanatnyi szórakozottsága vagy ügyetlensége megfosztotta volna Munkácsy Mihályt szemeitől s a világot Munkácsy Mihálytól! Micsoda rémes pillanatok lehettek azok, a miket Munkcsy Mihály a kórház sötét és szomorú szobájában hat hónapig átélt! De Munkácsy nem vakult meg, mert arra volt praedestinálva, hogy a világ egyik nagy művésze legyesn.

A mint kiszabadult a kórházból, még lángolóbb szenvedélylyel folytatta tovább a festészetet. Minden baj el volt felejtve! Zsebében húsz kemény forinttal kirobogott a nagy világba. Münchenben két évig tanult, azután Düsseldorfba ment. Itt festette legelső nagyszabású képét, a Siralomház-at, melylyel hírnevét megalapította. Olvasom róla, hogy a mint közölte tervét Knaussal, a híres Knaussal, ez minden áron le akarta beszélni. Munkácsy nyugodtan festett tovább és a festmény híre terjedt a városban. Egyszer Knaus is beállított hozzá, szemlélte a képet és elragadtatásba tört ki, mint egy enthusiasta.

Jó barátok tanácsát követve, Párisba küldte a festményt, az 1870-iki Salonba. Munkácsy hírneve napként ragyogott fel. Franciaország tapsolt és a taps visszhangzott egész Európában. Magyarország büszkén érezte Munkácsyt fiának.

Ennek kilenc éve. Munkácsy azóta folytonosan dolgozott és minden újabb festményes a géniusz jellegét hordta magán. Az Éjjeli őrjárat, a Zálogház, az Ujoncozás, Epizód a magyar szabadságharc történetéből, a Falu hőse stb. egytől egyig Munkácsy bámulatos teremtőerejéről és megragadó irányáról tettek tanuságot.

Kifogásolták sokat Munkácsyban, hogy túlságosan sötéten fest, túlságosan szereti a barna, komor színt. Lehet, hogy ebben a részben kelleténél tovább ment, de bizonyos az is, hogy e sötét háttérből, e komor, fekete koloritból rendkívül szépen fejti ki a világosságot s bámulatos színhatást tud létrehozni. Egyébiránt Munkácsynál legújabban derültebb világnézet mutatkozik; színezése változatosabbá, enyhébbé szelidült e világnézet befolyása alatt. Tisztább szemmel nézi a világot s a tárgyakat értékük szerint méltányolja. „Yout rebels against the ills of life, buti n the mature man passion is purified and from pain and bitter experience often issuc forth the gems of humour.” (A fiatalság fellázad az élet bajai ellen, de az érett férfiuban megtisztul a szenvedély s keservből és keserű tapasztalásból gyakran táad a humor drágaköve.)

Fokról fokra emelkedve, eljutott Miltonig, mely Munkcásy pályáján nagyszerű fordulatot jelez. Eddig csak a genre terén alkotott megragadó szépségü, eredeti dolgokat. Miltonjával fölemelkedett a történeti festők sorába s e feladatot ép oly mesterileg hajtotta végre, mint a korábbiakat.

Miltonját az összes európai műbírálat osztatlan lelkesedéssel üdvözölte. A francia sajtó egyhangúlag chef-d’ocuvrcnek nevezte a festményt, s még azok is meghajoltak a művész előtt, kik korábban ellenesei voltak. Egy kitünő német műitész így nyilatkozott a képről: „Se a régi, se az új festmények közt nem ismerek egyet is, mely a szellem benső működését ily megragadó módon tükrözze vissza, egyet sem, mely kevesebb ostentációval, egyszerűbben juttatná érvényre a művészet eszközeit. Velasquez gyönyörködött volna e műben!” Louis Viardot, a Cinquecento alapos ismerője, így írt az Independance Belge-ben: „E festmény előtt a Rembrandt és Velasquez nagy neveit hallottam emlegetni, és joggal... Munkácsy olyan óriásit lépett a haladás útján, hogy egészen átalakult; úgy üdvözölhetjük, mint új csillagot!”

A remek festmény nálunk is közszemlére volt kiállítva mult február hóban. Közvetlen közelből szemléltük s a párisi és bécsi bírálók elragadtatása nem mondhatott annyi szépet e műről, hogy még ugyanannyit ne éreztünk volna magunkban föltámadni a kép dicséretére.

Munkácsy Miltonja valódi remekmű. A művész mélyen ihletett lelke fölvarázsolta sírjából Milton hű alakját: a költőt és a politikai szabadság hősét. Nincs a képen színpadi hatás semmi, nincs égre lobogó haj és deklamáló állás. Milton alakja maga az egyszerűség, de a ki ránéz e képre, látni fogja ott a szülemlő gondolatot és érezni fogja a lélek teremtő alkotását. Benn működő géniusz visszfénye sugárzik a megtört külsőn, a sápadt homlokon, a világtalan szemeken. Munkácsy felsőbbsége épen abban nyilvánul, hogy Miltonját nem külsőleg ékítette, hanem benső tartalommal ruházta föl. A belvilág e kisugároztatása Munkácsy legfényesebb érdeme. Ez az, a mi e festménynek nagyságot kölcsönöz. Megindulás és csodálat nélkül nem, lehet nézni a világtalan költőt. A pillanat fenségét érezzük s úgy tetszik, mintha hallanók a költő hangját, a mint sorról sorra tollba mondja remekét, talán épen az „est” leírását a Pradise Lost IV. könyvéből:

„Now cam still evening on and twilight gray

Had in her sober libery all things clad.”

A szoba, melyben a költő három leányával ül, méltó a miltoni puritán egyszerüséghez. Tömör fából faragott szekrény, az állványon öt sokat forgatott bőrkötésű könyv s egy kékes színű antik korsó, három sötétvörös bársonyszék, a padozaton színét veszteni kezdő szőnyeg, a falon vékony keretben homályos tükör: ebből áll a szoba butorzata. A balfelőli rácsos ablakon át gyönge napsugár árad be s szelíden körülfolyja Milton arcát. A tárgy ünnepélyes komolyságát fejezi ki minden egyes rész és a három leány alakja sajátszerű költői bájjal egészíti ki az összhangot. Mind a három leáyn rokon vonásokat tüntet elő,. de arcuk más más kifejezést mutat. A legidősb, ki Miltonhoz leginkább hasonlít s ki leginkább látszik átérteni apja nagyságát és a diktált költemény jelentőségét, szorongó figyelemmel tartja kezét írásra készen, hogy atyja halhatatlan gondolatait az előtte nyugvó könyvbe jegyezze. Az álló, szőke fürtű alak, fürkésző kiváncsisággal néz atyja felé, míg a harmadik, ki hímző rámája mellett közvetlenül atyja előtt ül,naiv várakozással lesi a kimondandó költői gondolatot; munkára emelt jobb keze fönnakad a légben. A színhatás lebilincselő s mesteri összhangban áll a compositió komolyságával. Milton fekete bársonyruhája és a szélesen kihajtott gallér fehérsége, az arc beesettsége és sápadtsága, a sötétes butorok és a kopni kezdő szőnyeg bizonytalan színe, a leányok ruházata s a beáradó napsugár bágyadt fénye, a kékes színű korsó, a fali tükör és a könyvek bőrkötése: mind megannyi remekei a színezésnek.

Milton-ja után a franciák annyira lelkesedtek érte, hogy formaliter el akarták disputálni tőlünk. Az Union így kiáltott föl: „Il est plus parisien que Hongrois.” (Inkább párisi mint magyar) és Wolff Albert, a Figaró munkatársa, így okoskodott: „Munkácsy appartienne á la France plus qu’á sa patrie: car c’est au milieu de nous, au contact avec les artistes francais, que son talent a grandi et a pris de si heureux développements. En somme, M. Munkácsy est un peintre rancais né en Hongrie.” (Munkácsy inkább Franciaországé, mint honáé: mert tehetsége köztünk, a francia művészekkel való érintkezés folytán fejlődött nagygyá. Mindezt összevéve: Munkácsy francia festő, a ki Magyarországon született.) Sőt még a luxemburgi ujság, a Gazette du Grand Duché de Luxembourg is azt bizonyítgatta, hogy Munkácsy nem magyar, hanem luxemburgi festő, mert a felesége jószága Luxemburgban fekszik és Munkácsy az év egy részét ott tölti.

Munkácsy Mihály pedig mindezekre csak mosolyog, azzal a szelíd, ábrándos, méla mosolylyal, mely a sírva vigadó magyar kedélyből fakad. Nem, nem! Kifordulhat sarkaiból a föld, de Munkácsy Mihályt el nem szakítjátok Magyarországtól. Benne a hiúságnál erősebb a hazaszeretet s a világpolgárnál erősebb a magyar. Szíve minden dobbanása az édes szülőföldé, melyre a dicsőség legforróbb napjaiban epedezve gondol. Munkácsy szereti Franciaországot, de hazáját – imádja.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése