Fáy András (1786-1864): A hangyák

A gazdag hangyáknál, kik egy úr kertjében honoltak, eleségért könyörög az éhes prücsök: - Juttassatok - úgymond, - bőségtekből a szépművésznek is, aki gondjaitokat mesterségével feledésbe ringatja, s unalmaitokat enyhítgeti. - Adának a könyörgőnek. Majd a borz tipegvén elő. - Nyújtsatok nekem is gyámoltalannak! - így szól. - Lám, én ügyetlen kövérségemtől a mun­kára alkalmatlannak hízván, semmit sem gyűjthettem élelmemre. - Megszánták őt a jámborok; s adának neki. Nyájasan simul utána az egér elő. - Tudjátok-e, barátim, mit? - így szólítja meg a kis társaságot. - Urunk, akinek éppen szobája falában áll lyukam, elvégezte halálotokat. Én kihallgatám, hogy holnap forróztatni akarja fészketeket: de ha gazdag tár­házatok kincséből nekem is, aki most megszorulva vagyok, juttattok, szószólótok leszek az úrnál, kinél nem keveset érek, s becsületemre fogadom, hogy megtartom zsombékotokat. - Szegények az ígért pártfogásért mit nem adtak volna neki oda? A patkány megkímélé őket kéréseivel, hanem lopa. Csínyjeit észrevévén gyűjteményök fogyásából a kárvallottak, a bátor hörcsögöt hívák segítségül, aki vitézül elverte ugyan a tolvajt, de az ügyefogyott hangyáknak majd minden eleségét hadizsákmányul vitte el. Akkor ezek: - Istenem! - így sóhajtnak búsla­kodva. - Be bajos a dolgos rendnek az oly társaságban élni, melyben sok a heverő!