A macska ott ül és néz,
tekintetében ott a titok. Nemcsak én mondom ezt, elgondolkozva azon, vajon mit
rejthet három macskánk: Cirmi, Cila és Franciska szemének titokzatos
mélyvilága, az, ami a zöld és sárga pillantások mögött meglapul. Eliot, a
század egyik legnagyobb költője is erről beszél. Hadd idézzem népszerű – a
zenés színpadon is zajos sikert aratott – művének, a Macskák könyvének első
versét: „S olykor ha merengve csak ül s elréved a macskád -, nos, annak okát is
elárul én: - mámoros eszmék töltik a csöppnyi agyacskát” (Tótfalusi István
fordítása). Igen, mámoros eszmék, talán emlékek, álmok rejlenek a révült
tekintetek mögött.
Első macskánk, Cirmi most
tizennyolc éves: mit mondjak róla, ha ember volna, százéves öregasszony, már
felköszöntötte volna a kerületi tanács. Így azonban csak alszik, hosszú és
mélységes álmokat, vagy kedves párnáján üldögél és nézi, vajon mit? – talán a
múló időt. A tekintetével hódított meg bennünket annak idején is, késő este ült
egy Üllői úti kapu előtt, elhagyatottan és elveszetten, a zárt bejáratnak
fordulva, aztán hogy a karunkba vettük, ránk nézett ártatlan és sértődött
tekintettel. Azóta ő a miénk.
De lehet, hogy mi vagyunk az
övéi: és nála lakunk, most már a harmadik lakásban, amelyekhez a macska úgy
odatartozik, mint a ház jótékony szelleme, az otthon őrzőangyala. Sokat tanult
tőlünk, meglehet én még többet tanultam tőle. Mert bizony nagyon kevés az a
tudás, amit mi adhattunk neki. Azt ugyanis „magától” is tudta, hogy miként kell
tisztálkodnia, miként használja a toalett céljaira szolgáló műanyag tálat, és
persze azt is tudta, hogy mi a különbség, mondjuk az első osztályú norvég
tonhal és a nem konvertibilis piacról beszerzett, kevésbé világszínvonalú
halipari termék között. Hangjával és mozdulataival ki tudta fejezni vágyait,
sérelmeit, akaratát. Bevallom, tizennyolc esztendő leforgása alatt nem sokra
tudtuk megtanítani. Nem azért, mert nem volt tanulékony, hanem mert „mindent”
tudott: „mindent”, amit egy macskának tudnia kell.
Mondom, én bizonyára többet
tanultam tőle, és nemcsak azt, hogy egy macskának mikor van szüksége
ennivalóra, friss vízre és tiszta alomra. Nemcsak a macskatartás, a gondoskodás
és a bánásmód írott és íratlan szabályait, amelyeket talán kézikönyvekből is el
lehet sajátítani, legjobb megtanulni mégis magától a macskától. Ő a legjobb
tanár, egyszerre gyengéd és erőszakos, s ha figyelembe vesszük azt a
tapasztalatot, hogy végül szinte mindig az ember alkalmazkodik a macskához, és
nem fordítva, így is mondhatjuk: valóságos pedagógiai zseni. De nem erről a
tudásról beszélek.
Valami olyan tapasztalatra
gondolok, amely a macska, szabadjon így mondanom: személyiségével és lelkével
hoz kapcsolatba minket. Így idézőjel nélkül írom le ezeket a hagyományosan az
emberhez kötött fogalmakat, annak tudatában, hogy a személyiség és a lélek a
macska esetében bizonyára valami mást jelent. De van ilyen macskalélek és
macskaszemélyiség; és talán ez a legfőbb tudás, amelyet öreg macskánktól kaptam
immár tizennyolc esztendő leforgása alatt. Megtanultam mindenekelőtt, hogy a
macska nem „oktalan állat”, nem „biológiai automata”, nem egyszerűen egy cirmos
bundába csomagolt miniatűr eleven számítógép, amely kevés számú bemenő ingerre
kevés számú élettani reakcióval válaszol.
„A macska tízezer létezésmódja”
– ezt a címet adta egy macskabarát és macskabölcseleti versciklusának a kiváló
költő, Somlyó György. Igen, a macskának tíz- vagy százezer válasza van a
létezés hívásaira és kihívásaira, és ezek a válaszok nem programozhatók. A
macska, mondhatnám így is – bizalommal az értelem iránt, de bizalmatlansággal a
gépelvű szcientizmussal szemben – megismerhető, de nem kiszámítható. A macska
nem biológiai gépezet, hanem élőlény, tapasztalatai, ismeretei, szándékai és
érzelmei vannak. Hadd emlékeztessek arra, hogy az emberiség érzelmi
történetének és fejlődésének, eme egyetemes „éducation sentimentale”-nak az
apostola. Assisi Szent Ferenc „kisebb testvéreinknek” nevezte az állatokat.
Persze a macska nem csökkent
értékű vagy a fejlődésben megrekedt értelmes lény, mértéke nem az ember, hanem
önmaga. Újra mondom, vannak tapasztalatai, ismeretei, szándékai, erről, úgy
hiszem, mindenki, akinek az otthonában, az otthona körül él egy vagy több
macska, alaposan meggyőződhetett. És vannak érzelmei, örül és szomorkodik, fél
és haragszik, szívósan küzd valamiért, és olykor feladja a reményt. Érzelmeit
sohasem rejti el, ezek az érzelmek szemlélhetők, tapinthatók, mondhatnám:
kézzel foghatók. Róluk beszél a szeme, a farka, a mozgása, az önfeledt
elnyújtózása, amint odatárja védtelen hasát az emberi kéznek. Azt hiszem, mi
emberek nem értük el az érzelmi fejlődésnek azt a tökéletességét, amely a
macska számára a létezés természetes tulajdonsága. Érzelmeim vannak, tehát
vagyok – mondta volna Descartes, ha macskának születik. A macska persze nem fabrikál
filozófiát: ül, né, figyel és szeret.
Mert az öreg Cirmos szemében,
ha megtörtek is a régi zöld tüzek, még mindig csillog valami, amit csak emberi
fogalmakkal tudok megnevezni: ragaszkodás, bizalom, szeretet. Erről beszél
mormogása is, amely vidám dorombolás volt egykoron, és azt tudatja a régi,
merész ugrásokra már alig emlékeztető nehézkes mozdulataival, midőn
éjszakánként odamászik a paplan szélére. Talán, hogy melegítse fázós tagjait,
de azt hiszem inkább azért, hogy meleget hozzon, hogy a néma éjszakában
közelebb legyen ahhoz, akit szeret. Vajon vissza tudja-e utasítani emberi lény
ezt a közeledést?
Minden macska szeretne kötődni
valakihez, az elhagyott, kóbor és menhelyen tengődő állat is gazdára vár. Másik
két macskánk, Cila és Franciska ebből a lét peremére szorult kóbormacska
állapotból került hozzánk, s mindkettő megtalálta a maga helyét, azt a kis
szerepet, amelyet a családban betölt. Valamiképpen a természet szól és üzen
általuk, a létezésnek és az életnek egy másik, elemi rendje, amelynek az ember
műve: a „második természet”, a gépi civilizáció elől perifériára,
rezervátumokba vagy – mint a macskáknak – elhagyott telkek szeméthalmai, üres
pincék lim-lomjai közé kellett menekülnie. Ennek az elhagyott és elűzött
természetnek a macskák egyszerre szomorú reprezentánsai és beszédes jelképei. A
fejlődés kényszerű áldozatai volnának? Nem lehetetlen, hogy egyszer ilyen
áldozat lesz maga az ember is.
A macska ül és néz, hív minket,
tekintetében néma tüzek égnek, a kíváncsiság, a közeledés, a ragaszkodni-tudás
apró kis lángjai, keresi velük a szemünk. Álljunk meg egy pillanatra, hagyjuk
félbe a semmi türelmet sem ismerő dolgainkat, és nézzünk vissza rá. Olyan
világgal találkozunk, amelyet elhagytunk, de talán nem felejtettünk el. Nem
tudom, mi lesz velünk, emberekkel, ha végleg elfelejtjük valamikor.
Pomogáts Béla ezen írását a
Hollandiai Mikes Kelemen Kör 2003. évi, 44. Tanulmányi Napjain, 2003.
szeptember 13-án az Irodalmi Est-en olvasta fel.
(Forrás: Mikes International
IV. évf. 1.sz., 2004.jan-márc.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése