Valahára mégis rájövék hát,
Hogy miért olly rég sohajtozám:
Ezeket az éhes viperákat,
Gondjaimat mind elaltatám.
Ő utánok elfáradt viharként
Lefeküdt bennem a fájdalom,
Elállott az állhatatlan szív is,
E pusztában épült szélmalom.
És a lélek, e hűtlen szerelmes
Tört szivemre keresztet vetett,
S gondolatszárnyin bősz fergetegként
Bebarangolt poklot és eget.
Borzadva láttam a pokolban,
Mint dühöng a kárhozott kebel,
És a lánczravert világszabadság
Örült kínban mint vonaglik el.
Fön az égben szentesült örömmel
Néztem a mindenség istenét,
Ki a földön eltiprott erénynek
Üdvmosolygva nyitja édenét.
Mennyi üdv és boldogság sugárzik
A mosolygó istenarczon át,
S a pokolban mennyi kín emészti
A legjobbik ördögöt magát!
Mégis, lánykám! a sötét pokolnak
Elviselném minden kínait,
Elviselném, csak tudnám, hogy egykor
Átölelnek enyhe karjaid.
Az eget meg végkép elfeledném:
Hogyha enyém volna kebeled;
Mert én még a mennyet sem szeretném,
Nem szeretném bírni nélküled.
Forrás: Pesti Divatlap 29-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 15-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése