Árnyas berek hűs rejtekében
Ment a patak, futván serényen,
De még került az istenadta,
A nagy sietségnek miatta.
A táj ifjú fuvalmi játszván,
Üzék egymást lombok nyilásán!
És pajkos évődési kedvben,
A patakhoz egyik lelebben.
Harasztot vet reá, hogy űzze;
S meg-megborzasztja csókja hűse;
Majd habruháját összegyűri…
Ki vagy? susog faggatva néki.
A tó leánya! – s hogy te bántasz
Szellőke, nem szép…! lőn a válasz.
S egy zúhatag, a szirtek élén
Megszólal: hagyd őt menni békén!
S kerek bokrán a szilbereknek,
Mint a fehér lepék, megültek
A fúvalmak: s a zúhatag szól
A réti tóról s a patakról:
Élvén zaj nélkül és szerényen:
Kerek tó állt a sik vidéken;
Szép volt a tó, - s belé szerettek:
A fényes nap, s a barna felleg.
Küzködve egymás ellen, a két
Szerelmes birni vágya keblét;
De ő reményt se nyujta nékik,
Csendes, hideg maradva végig.
Félt a naptól: izzó sugára
Olly kínosan lövelt le rája;
Félt a fellegtől: barna képe
Olly rémitőn bámult vizébe.
Fényét, dicsét mutatta a nap;
Hévvel vivá keblét egész nap;
Lenyugtakor meg úgy faggatta:
Hogy elpirult a tó miatta.
Most jött a nap vérnek szinében,
Vagy elfogyatkozott az égen;
Magára majd halvány ködöt vett…
Mind hasztalan! nem nyert szerelmet!
És a szerelmes felleg, érte
Azonkép mindent megkisérte:
Arczára szőke fürt borúla,
Bárány-felleggé kondorúlva.
A szép hajnalnál, reggel, este
Magára fényt s rózsákat feste;
Majd olly fehérre lőn alakja,
Mint bérczen a hó fúvatagja.
És elbusúltában, levének
Belőle rémitő torzképek:
Oroszlánszáju czethal; sárkány,
Melly sziklát nyel, torkát kitátván.
Szárnyas kigyó, órjás, sötét rom,
Nyitott koporsó, puszta templom;
Száz képtelen csodák és képek
Alakultak, - meg szétenyésztek.
Majd megharagván: lejjebb szállott,
S dörögve ontott vészt, villámot,
Hogy ég és föld hangozva rengett…
Mind hasztalan, nem nyert szerelmet!
S ha a felleg a tó fölé szállt:
A nap sugárával lövé át;
És hogy a tóra ez ne nézzen:
Elébe állt amaz sötéten.
De a tó nem szerette őket.
Mégis, ha a fellegre nézett:
Ezt csak eltűröm – monda – jobban,
De a nap olly kiállhatatlan!
Mást gondolt most a felleg: egy hő
Nap éjjelén, a tóhoz eljő;
- Ki, hév miatt lankadva estig:
Lágy keblét feltakarva nyugszik. –
És elborúlt felette halkan…
Majd csendes, hűs esőalakban
Keblébe bélopá szerelmét…
- A tó leánya igy szülemlék!
És a szülőn, egymásba törtek
Hullámi kinnak és gyönyörnek;
Kinzá a felleg álnoksága,
S gyönyört adott szép ifju lánya.
Folyt a patak, csevegve vígan;
De a nap ég szörnyű haragban,
S ha már felleg- s tónak nem árthat:
Gyötrelmet készit a leánynak.
És tüz-sugári úgy epesztik,
Úgy ölik a csermelyt napestig!
Enyhíti bár a felleg árnya,
De még kinzóbb a hév utána.
A jó szülő, önkebelének
Éltébül adván gyermekének:
Apadt, fogyott… kedves leánya
Mégis meghalt nagy bánatára.
A tóhoz járt, és jár a felleg,
Langy esőben hozván szerelmet;
S születik a patak; - de útja
Felén, éltét a nap kioltja.
Hagyd a csermelyt bujdosni békén,
Szellőke, hűs berek vidékén!
Az árnyatlan sikot ha éri:
Meghal szegényke, mint testvéri. -
Forrás: Pesti Divatlap 27-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 1-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése