2020. okt. 12.

Arany János (1817-1882): A keresztfű

 


I.

Ezer év után még nem irtak nyolczszázat,

Hanem legfölebb csak nyolczvan-egynehányat,

Mikor László király, magyarok királya,

pogány kun hadakkal háboruba szálla.

 

Nagy volt a vérontás: a vér folyt, mint patak,

Tőle a vizek is mind megáradtanak,

A mező sik vér lett, mint valamelly tenger,

Sziget benne a sok halorma ölt ember.

 

Kivel sebje nem birt, az vérbe fuladott:

A félig-elevent megfojtá a halott.

Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba,

Egy maradt, hirt vinni messze Kunországba.

 

Fényes győzedelem, zsákmány sok és gazdag:

A magyar vitézek ezeken osztoztak,

Osztoztak, lakoztak, nagy-vigan valának,

Itták áldomását a nehéz csatának.

 

A király ellenben csendes sátorában,

Buzgón imádkozva, térdepelt magában,

Fényes győzedelmét nem tartá övének:

Hálát adott érte ura-, istenének.

 

De nem hallgatá meg a felséges isten,

Véres háboruban mivel kedve nincsen,

Véres háboruban, ember áldozatban,

Hogy gyönyörködhetnék a jó isten abban.

 

Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza!

Boszuért kiált az az egekre vissza,

S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat,

Kit a boszuálló isten meglátogat.

 

Akkor is elküldte öldöklő angyalát,

Széles e hazában támaszta döghalált,

Rendre hullott a nép, mint, mikor kaszálnak,

Hull a fű előtte az éles kaszának.

 

A vérnek mezején büszhödöző testek

Fojtó páráikkal lettek a győztesek, -

A magyarok pedig omlottak szüntelen;

Keserü lett nekik a szép győzedelem.

 

Minden utcza és ház telve döghalottal,

De, hogy eltemetné, nem volt ember ottan,

Máskor a holt testet hordták a mezőre,

Most az élő ember futott oda tőle.

 

Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze,

Hamvából kialudt a barátság tüze,

Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi,

Elhagyták az apát fölnevelt magzati.

 

Édes anya, látván hogy ajaka kékül,

sikoltva szaladt el beteg gyermekétül,

De futósabb lőn a halál sárga lába:

Elfogá s leverte az anyát futtába,

 

A reménység is, melly fogytig ki nem fárad,

Rövidebbre fogta most a zablaszárat:

Máskor az esztendőt hatvanával mérte,

Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.

 

Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája:

Vagy imádkozásra, vagy káromkoldásra. –

S mindegy, akármellyik haljon meg hamarabb:

Mi öröme benne, a ki élve marad?

 

II.

A király pedig ült a földnek orában,

Bünbánatot tartván néma sátorában;

Megszakgatta szárnyát gyászos köntösének,

Koronája helyét hamuval hinté meg.

 

Fenszóval könyörgött: Én uram, istenem!

Könyörülj, könyörülj veszendő népemen,

Öntsd ki rám, ha tetszik, kemény haragodat,

Csak népemről vedd le sujtoló karodat.

 

Igy könyörge László, magyarok királya;

Hát egyszer tömérdek nép tolong hozzája:

Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,

Mint sirból kijáró halvány kisértetek.

 

Zugó mormolásuk hallik már előre,

Mintha messze földről sáskafelleg jőne,

Vagy mint ha föld alól mennydörgést hallani,

S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami.

 

A mint közeledtek nőtten nőtt a lárma. –

A király felállott, a népet bevárta;

Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,

De még sem tudá a dolgot mire vélni.

 

Hiába tolultak a király elébe,

Hiába volt mindnek hangos a beszéde,

És hiába hallott a király olly sokat:

Egy cseppet sem érté zajos panaszukat.

 

Végre egy kiállott s telt torokkal szóla;

Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra.

Ne beszéljünk ezren, ugy sohsem lesz vége,

Nem figyelhet mindre király ő felsége.

 

Egy a kivánságunk, egy az akaratunk:

Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk, -

Vagy, ha más nem válnék, én is elmondhatom.

Szóljatok, ha ugy nincs, a hogy előadom.

 

Helybehagyta a nép és elcsendesedett,

Akkor amaz egyik illy beszédet kezdett:

Uram király, László, mit kérdek: tudod –e,

Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?

 

Oh jaj! tekints végig széles országodban:

Meglátod a szörnyü romlást, a mi ott van;

Ide s tova elhull néped egész nyája,

És vad állatoknak leszesz a királya.

 

Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,

Azzal meg nem óvod haldokló országod;

Könyörögtünk untig, és a bőjt, az éhség

Csak öregbité a pestis dühödését.

 

Mi az oka ennek? ismerjük el végre:

A mi bolondságunk és apáink vétke, -

Elhagytuk az istent, elpártoltunk tőle,

Ki Szittyaoszágból kihozott e földre.

 

Sovány puszták helyett, szép országot adott:

Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,

Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,

Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.

 

De többet akartunk tudni az őseknél:

Megszünénk áldozni buzgó kutfejeknél,

Rátettük kezünket sok áldozó kőre,

S uj istennek raktunk templomot belőle.

 

E miatt az isten, magyarok istene,

Nagy haragra gerjedt népének ellene,

És monda: erőmet rajtok megmutatom,

Elsepervén őket, földük másnak adom.

 

A mit elmondott, azt meg is cselekedte:

A szép kutfejeket mind kiüritette,

A folyóvizeknek elszelé futását,

Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.

 

Hiába könyörgünk most az uj istennek,

Hogy szakassza végét a veszedelemnek;

Erősebb a régi, az ősek istene:

Jaj nekünk, mert nagyot vétkeztünk ellene!

 

Azért, uram király, kérjük felségedet:

Töröld el közülünk az uj tiszteletet,

Régi istenünkhöz folyamodjunk vissza;

Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.

 

Ezt kell tenni uram, ezt fogjuk mi tenni,

Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni.

És ez egész néped kivánsága pedig,

Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik. –

 

Igy beszélt az ember, akkor félre álla.

Nagy kiáltozás lett utósó szavára,

Ráhagyá a népség, de a kegyes király

Felháborodott a pogány beszéd miá.

 

Összetette kezét, hogy reszketett belé,

És nagy indulattal az égre emelé,

Maga is felnézett; mindenik láthatta,

Mert egész fejével őket meghaladta.

 

És mint szózatot, melly a pusztában kiált,

Hallák imádkozni a felséges királyt:

Hatalmas uristen! seregeknek ura!

Haragod e népre ne gerjedjen ujra.

 

Oh! ne vond el tőlük lelkednek világát,

Inkább orvosold meg elméik vakságát.

Nagy isten! mutasd meg erejét csudádnak,

Teremts csudát neki, - hisznek, mikor látnak. –

 

Még soká könyörgött, mert mozgott a szája,

Nézvén a magas ég domboru boltjára:

Megnyitá az isten és látást mutatott,

De a mit a király csak maga láthatott.

 

A nép pedig bámul a kegyes királyra,

Hamutól megőszült fedetlen hajára,

Nézi, nézi, hát csak azon veszi észre

Hogy világosság száll a király fejére.

 

Megdöbbent a mellök, hajok felborzadott,

Egy szilaj hidegség a szivökig hatott:

Térdre hulladoztak és ugy könyörgének

A nagy hitű király erős istenének.

 

III.

A király végezve buzgó könyörgését,

Vissza, sátorába intézé menését,

Elvonult a sátor belső rejtekébe,

Künn maradt ellenben térdepelő népe.

 

Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel,

Szög haját megkente illatos kenettel,

Aranykoronáját a fejére tette,

Aranyos kéziját balkezébe vette.

 

És kiment a néphez és hirdette annak:

Örvendj népem, örvendj; adj hálát uradnak,

Adj hálát az élő, egy, igaz istennek,

Mert megadta végét a veszedelemnek.

 

Gyenge szolgájának mert látást mutatott,

Népem orvosává engem felavatott,

Jertek el; lássátok s higyetek nevében:

A keresztyén népek igaz istenében.

 

Szóla, s ment előre; a csoport követte,

Pázsitos szép helyre a népet vezette,

Tegzéből nyilat tőn a felvont idegre,

S inte mindnyájoknak, térdepeljenek le.

 

Megfogadta a nép; akkor a fejdelem

Ment tovább s megállott egy dombosabb helyen,

Kéziját koronás feje fölé tartá,

Pengett a feszes hur, mikor elpattantá.

 

A nyíl megsüvöltött a levegőégben,

Mint egy futó csillag tündökölt reptében,

Majd leszállt a földre szárnya-suhogtatva

S szigonyaig furta fényes hegyét abba.

 

A király pedig ment, felvevé a nyilat:

Hát egy fűlevél van kopoltyuja alatt,

Ismeretes fűnek volt az a levele,

Mellynek a nép száján keresztfű a neve.

 

S monda László: ime gazdag kegyelmében

Füvet adott isten csudálatosképen,

Mellytől enyhülést vesz a dühös nyavalya,

Szünik öldökölni a halál angyala.

 

Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,

Ismeré már a nép és szedett is menten;

Szájról szájra terjedt hire a csudának:

A sir szélin állók visszafordulának.

 

Megszállt a halálnak vészes áradása,

Régi árka közé visszatért folyása,

Házakban az élők folyvást gyarapodtak,

Megsiratva mentek földbe a halottak.

 

A nép ezen dolgot megtartá eszében,

Hite megerősült igaz istenében,

Nem sovárga többé pogány áldozatra:

Lelketlen kövekre és forrás-patakra.

 

A fűnek pedig, hogy légyen emlékezet,

A ’keresztfű’ helyett ada másik nevet:

Felragadt az uj név s a füvet ma is még

Szent László füvének hija a magyar nép.*

 

*) Sancti Ladislai regis tempore gravissima peste universam Ungariam afflictam ajunt. Eum vero precibus a Deo obtinuisse, út quamcumque stirpem sagitta in altu emissa feriret, utilem eam ad hanc luem curandam praestaret. Hanc in cruciatam decidisse perhibent, qua subditos a pestis contagio liberavit. Szikszai Fabricius Balázs.

 

Forrás: Pesti Divatlap 48-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. November 25-én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése