Elégedjetek meg ennyivel, mert ha megbolondulok: annyit sem kaptok.
C s i c s ó.
Kosztosa valék a reménységnek, alig végeztük el a negyvennapi böjtöt, a negyvenegyediken újra kezdtük; járni már nem tudtam, s ez volt oka annak, hogy nem valék képes kiugrani a bőrömből. Megesküdtünk, hogy húst nem eszünk, - végigjártam tehát a világ piacát, szüntelen a sajtosok körött ólálkodván, de az istenadták közül egy sem árult papsajtot!
Egykor álmosan dűltem nyikorgó ágyam szalmaszáraira: álmamban láttam, mikor az ördögök egymást kergették, mert éppen akkor ütött az óra, melyben pokolban is lett egy vásár. Örömtől fuldokolva rontottam a kapu lángoló szárnyaihoz, hol sovány öreg tág torokból kiálta rám. „Ember! van-é passus?” „Itt van” – mondám én, odanyújtván rongyoló papíraimat. „Ember – szólt ismét az ördög -, téged be nem ereszthetünk még senkit sem csaptál agyon?” „Nem” – felelék bámulva. „Úgy csak pusztulj, talán még akadsz a földön egy gazdátlan lóra, csípd el, s mint lókötőt, téged is szívesen látunk!”… Hányszor biztattak jóakaróim: eredj pokolba! s íme, még ide sem juthat be a becsületes ember!
Sötétvérűnek mondatok, és szerintetek pokolban jár az eszem, pedig oly igaz, mint élek, hogy az emberek közt fogtam meg az ördögöt! ott ült a ládán, aranyait őrzé, minden darabot a fogához vert, egy foga van, a többit mind kitörte! Fösvénységnek nevezik a pokolnak e rút magzatát, ki legközelebb pofabarázdáiba burgonyát vet, fösvénysége még azt sem engedi haszontalanul hevertetni, mert szennyes kezében már több év óta hónapos retket termeszt.
Szomszéd házban lakik az unalom, keménynek találja ágyát, ezért minden lábujjára egy vánkost kötött; ablaka alatt pedig egy munkától görbedő ember utósó erejét arra használja, hogy malomkövet kössön nyakára, ez leszen vánkosa a Dunának lágy párnái között!
Az emberek nem férnek meg egymás mellett, szüntelen méregetik egymásnak a házhelyet, s talán azért ásnak mindeniknek külön sírt, mert ha közös volna a sír, még ott is bajba kapnának. Szűk a világ az embernek, pedig csak akkora lyukat kell bökni az oldalán, hogy a kisujjam beleférjen, s a lélek, az embernek egyetlen kincse minő könnyen kiszökik a kis ablakon.
Az embernek csak két keze van, mégis mennyi kárt tesz? mert a két láb segíti hazahordani a lopott portékát. Hátha még szárnya volna? Sudárágyú nélkül nem lehetne megőrizni a cseresznyefát. Miért hát a két kéz? hogy egyik kéz lemoshassa a másiknak szennyét! s azon kéz, mely a förtelmet ölelé és a vak dühnek véres eszköze volt, hányszor emeli ujjait az égbe, esküszik hitet és hűséget az istennek szenteire!... Nem hiszek neked kéz, mert ujjaidon látom kegyetlen körmeidet.
Hány ember van, ki az éjt csak arra használja, hogy amit nappal másoknál meglátott, éjjel hazahordhassa. Hány emberben küszködött a lélek a test ellen? A test erősebb volt, nem akarta követni a lélek nagyságát, - ez magasbbra vágyott, de a test mindinkább alátörpült, utóbb a polgáriság vetette magát közbe, s hogy a test közelebb legyen a lélekhez – a testet fölköttette!
Ennyi förtelem közt mégis vonzó az élet, mert az ígéret bolondjai vagyunk, pedig recipéit régóta ismerjük: egy krajcárért madzag, egy krajcárért méz, kend be vele a madzagot, vedd szádba! s elhisszük, hogy megtaláljuk a fészket, melybe a fehér holló kilencet tojott. Hányszor hirdetett már lagzit az ígéret, legközelebb nevenapjára hívott meg bennünket: mikor lesz! kiskedden, vagy bornyúvágó pénteken! talán benn van a kalendáriumban?
Őrizkedtem a farkastól, mert fogai élesek; a vad bikának féltem szarvait; a medvének elég volt messziről bámulnom ki körmét. Tudtam, hogy az eb marni szokott; sőt azt is, hogy: „gyakran rúgást ejt a szamár!” Mindezt jól tudva kerültem a bőszült állatokat; - de nem ösmerém az embert, karjaiba dőlten -, nyelvével harapott meg, s e seb veszélyesbb a veszett eb marásánál.
Vártam egykor, hogy égető sebeimre enyhülést hozand az idő: most látom, hogy az idő évszámait rendre elveri rajtam, tátongó sebem koronkint nagyobb lesz, - s enyhüléseért meg kell halnom. Hisz az egyszeri kerékgyártó is így biztatá a szekerét foltoztató parasztot: „Ennek, édes komám, kevés a baja, csak négy új kerék kell, két új oldal, egy új rúd és nyújtó, új förhéc és új kovácsmunka.” Bámulva mondá a paraszt: hisz akkor a kocsi egészen új lesz?” „Magam is azt gondoltam – mond a kovács -, mert ezt az ember különben meg nem reperálja!
Vagy tán másnak több bizodalma van az időhöz? ám lesse annak lassan mászó perceit: úgy jár vele, mint az inas, kit gazdája az egérlyukhoz állított, s midőn nagy sokára kérte az inast: „hány egeret fogtál?” „Ha most egyet fogok, gazduram – mondá az inas -, azután meg kettőt, akkor három lesz.
Csak higgyetek az időnek, gyógyszertára nyitva van, de ismét ne higgyétek, hogy ingyen árulja portékáját. Tartsd oda sebedet, megkeni tűrömolajjal, hozzávág vagy ötven évet, - s ha meggyógyultál? szíved ugyan kihamvadt, de arcodon marad barázdája, pedig egykor arcod pírjára csókolódzani jár a szerelem; most ráncerdővé vált, - hol a szerelemnek tilos a vadászat.
Követned kell az időt, futnod kell vele, mint a cigánynak, mikor nekifutamodott tinójának kötelébe kapaszkodván eszeveszetten vágtatott: s midőn kérdeznék: meddig szaladsz cigány? azt felelé: „majd ameddig a tinónak tetszik!”
Jó mester az idő, az tanít meg minket, az vet velünk számot; ne is haragudjatok, hogy az idő korbácsot tart, mellyel a vén gyermeket is üti botlásaiért.
Csodát várjunk tehát? Hányan halászták már a Dunát, mert ott vélték feltalálandónak faját azon két halnak, melyből egyszerre ötezer ember jóllakott. – Atyámfiai, lassan az agarakkal! elég tudnunk, hogy a csillagok is járnak, mi szükség lesnünk, van-é csizma a csillagok lábán? Nézzük előbb szenvedő embertársainkat, adjunk kezükbe kapát, de – kanalat is!
Vannak pillanatok, melyekben mellemre karolnám az egész világot, s kívánnám, hogy keblem volna a világtenger és ennek minden cseppje üdv, hogy az emberekre áraszthatnám; - de vannak pillanatok, melyekben szinte dühödve szeretnék ismét világtenger lenni, hogy az élőt belém fojthatnám; vagy szeretném a mindenséget egy kanálba szorítani, rája önteném a legerősebb mérget, s meginnám, nehogy bennem is magva maradjon az önfaló méregnek.
Mindenik az ingyent lesi, - tudom sokszor csuklott, hogy is ne? midőn annyiszor emlegettük. Magam sem bánnám, ha az ingyen – csizma volna, hogy az ember holtig eljárhatna benne. Ingyen’ miért vagy te oly megfoghatatlan? vagy tán te is számát akarod szaporítani mindazon dolgoknak, melyeket mi magyarok nem tudunk megfogni? Hol van a kalendárium, melyben írva van a te nevednek napja! Vagy tán nem vagy szent – ingyen, mert a Krisztus koporsóját is pénzért őrizték!
Szolgálni akarsz tán az embereknek? Szívesen látnak, készítik már a kantárt a fejedre, mert ha vízhordó szamaruk kidől a hámból, te cipeled á lajtót a Dunára. Te lész a titoknok, de azért a nyársot is te fogod forgatni; házi bálban robotban fogsz táncolni, másnap pedig inkognitó hozod a húst és a sárgarépát. Minden te rajtad fog megfordulni a háznál, sőt a seprőnyél sem mozdul meg előbb, mint a hátadon; s hogyha munkád szűnni fog, a rigónak órahosszat fütyölöd a „vagabunden polkát”. Gazdád per tu lesz veled, de te nagyságos urazod és kezet csókolsz. Nagy kilátás egy pár fejelésre!
Az emberek munkádnak nem jutalmát, hanem bérét adják meg, mint a baromnak, mellyet csak azért abrakolnak, hogy huzni tudjon és fel ne rugjon.
Vigadjunk, ha tudunk, éljen a jó kedv és az adósság! Egy hónapja lehet, levelet írtam az adósságnak; azóta mindennapos vendégem, nagyon komoly uri ember, rövid beszédü, minden harmadik szava: fizess! Exequáltatni akar: nincs türelme tovább várni. Nem akarám neki megmondani, minő biztos reményeim vannak pénzhez, pedig 1-ör is: hétfőn éhgyomorra tüszentettem, 2-or álmomban ludat kopaztam, 3-or szüntelen viszket a bal tenyerem. Végre mind ezt kivallottam neki, és az exequens birónak mint fundust assignáltam!
A hitel volt egyetlen egy barátom, hányszor énekeltük együtt:
Rója fel a rézfokosom nyelére!
ez az egy barátom is megszökött, s a mit leginkább fájlalok, ellopta a rézfokosom nyelét. Most előttem a nagy világ, mehetek az óriás rengetegbe, ha attól nem félnék, hogy valamelly szegény legény agyon üt; nem azért, a mim van: hanem azért, hogy semmim sincs!
Sors, ki magadnak ura és hajduja vagy! minthogy huszonnégy évig ugy is szegény valék, engedd, hogy huszonnégy évig gazdag is legyek, hogy a harmadik huszonnégy évre a kettő közül azt választhassam, a mellyik nekem jobban tetszik. De mit beszélek én neked, mikor a szegénynek a szökő esztendő is átka, melly csak azért szaporít egy napot, ne hogy valamikép a nap kevesebb legyen, mint a kalbász!
Az ember királyává lett a természetnek, s mit tesz a gyönyörü király? az ásványországot fegyverül használja, hogy az állat- és növényországot agyonverje vele. Büszkén járdal az ember a tenyészet gyenge virágain, ezer gyökér szakad meg talpai alatt; de minthogy a parányi féreg s a virág nem ordit és nem bőg a fájdalom miatt, méltóbb tárgyat keres, s minthogy a marha sem tud kegyelemért rimánkodni, két élü vasát embertársainak a mellébe döfi.
Az ember lélek nélkül vakarcsa a teremtés kovászának; s minthogy a teremtő az irgalom és a bölcseség, nem akará haszontalanul elvetni utósó maradékát az anyagnak, saját lelkéből tört el egy szikrát az embernek, s kész lett a természet legnemesbike a tökéletesedhetés végetlen határai közé helyezve. – Az isteni lélek töredéke volt tehát azon szentség, hogy az ember meg legyen mentve attól, hogy ő lett légyen a teremtés könyvének nyomtatási hibája.
És mégis elfajult e nép; Noe apái átkozottak lőnek, e hibát többé nem vakarni, nem besorozni, de az egész lapra a nagy tintatartót rá kelle dönteni, hogy takarva legyen az apák bűne; … és lőn a vizözön!
Férgei az életnek, ide véletek! – rágjátok e parányi testet, mellyel együtt fogtok veszni, mint a sajtkukacz, mellyeket a falánk a sajttal együtt összerág. Megszoktam az emberek közt a szenvedést, csupa könyörületből marjatok tehát, mert ha megszünnék a fájdalom, a szokatlan nem- szenvedés tán még inkább fájna; hisz a molnárnak is akkor szünik meg álma, ha a malom lármája elcsendesül.
A bölcs nappal is lámpával kereste az embert, - kár volt értük az olajt pazarlani!
Van-é közös gondolatuk az embereknek? igen! hogy: ebé, a mi másé! – Addig nyúzd, a meddig hámlik! – ne sajnáld, nem apád! Ellenségednek árts, a hogy tudsz! – Fogért fogat, szemért szemet! lopom én; ha én nem lopom: lopja más! Ez mind közös gondolat, csakhogy nem annyira észszel, mind ököllel vannak meggondolva.
Kerestem a vigasztalást, kurtán eligazitott; türöké és szenedőké a pellengér! Ugyanakkor láttam a kegyelmet is, rongyos kalapjában krajczárt tartogatott és búsan nézett a türelemre, melly tátott szájjal állt az ajtóban, várva míg reá kerül a sor, - nem mert előre tolakodni, pedig a szemtelenség a nyakán ült, hogy a többiek feje tetején eljuthasson a bőség szarvához. A bánat hason feküdt a földön, a pajkosság pedig krétával rá irta hátára: késő bánat, ebgondolat! A gyávaságot az utczán pofon verték, arczáján égett még a tenyerek helye, nem merte megmondani, mi baja: ha kérdezték: dadogva felelé, hogy melege van! A kapunál a boszú állt, várta a kijövőket: legelőször is a hazudságot és a rágalmat ütötte nyakon!
Az élet tavaszán, kérdik önök, miért e dörmögés? hogy az alkonyra egész időmet a nevetésre fordithassam! Én a másét, más az én epémet keveri; az idő mutatandja meg, mellyik fogott ki a másikon.
Hosszu pályát jártam, göröngyeit félre rugdalám, s szaggatott erekkel, de nem csüggedve állok végénél. Miért küzdék, miért törtem a járatlan utat annyi tövis között? Amott áll, barátim, az utolsó tövisbokor, végzetem oda hivott, közepén e bokornak él egy szelidke nefelejts, érette küzdöttem eddig, mert nem birtam, s édes leend az uj pályával megküzdenem, mert neki védelmet esküszöm!
Forrás: Pesti Divatlap 36-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Septemb. 2-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése