Kolozsvári anziksz
Egy szomorú arc, író vagy zenész vagy építész, valami művész,
aligha kétséges, de lehet, hogy pap, és akkor művész, író és zenész
és építész. Vagy, hát persze, színész.
1528-ban, a kolozsvári Szent Mihály templom plébánosa, Joannes
Clyn, miután megjárta Bécs és Pádua egyetemeit és visszatért
városába, egy kőből készült ajtókerettel ajándékozta meg a város
védőszentjéről elnevezett szent épületet. Reneszánsz ízléssel
faragott homokkő a sekrestye és a szentély között, a görög
mitológia töredékei és az őskeresztény szimbolika egyetlen
történetben, álomszerű arányok, Kolozsvár.
Joannes Clyn: ez is csak feltételezés, egy név, amelyet csak Isten
tud kibetűzni, mondják. Voltak tűzvészek, tornyot ketté repesztő
földrengés, a hitélet nem csillapodó viharai az egyetlen Név körül,
amely Istené, és amit senki nem tud kimondani. Szent Mihály, ez
valamivel könnyebb.
A keret lunettájáról egy férfiarc tekint befelé, a templom
szentélyébe. Kerítésre fölkapaszkodott, kiváncsian leskelődő
gyermek, vagy inkább okos kamasz, figyelemmel kíséri a
szertartást, de valami miatt nem juthat be, noha jelen van, lesúgja
az egész liturgiát, ha kell, latinul is betéve tudja, és ha Aranyszájú
Szent János könyörgéséhez ér a pap, a nagy imához, azt ő énekli
végig, egyszerűen nem tudja megállni, de úgy, hogy senki nem vesz
észre belőle semmit, még az sem, aki a szentmisét celebrálja. Isten
mosolyog, a pap riadtan távozik, a hívek még ott ülnek vele egy
darabig a homályban, de megesik, hogy a pap is időz még, belenéz
a gyertyafénybe. Ennyi az övé, aki fáradhatatlanul tartja magát,
hogy belásson. Annyi az övé, ami nem vele történik.
Ott van és nincsen ott. Van otthona és nincsen otthon. Részt vesz,
de nem részesül.
Joannes Clyn, plebanus Kolosvariensis, így a páduai matricula, János
atya, szólítsuk így, hazatértekor felállíttatja az ajtókeretet, majd
valamiféle hovatartozási huzavona, helyi érdekű, életbevágó
csetepaté egyik főszereplőjeként, 1529-ben börtönbe vettetik. Az
ajtókeret ottmarad, a sekrestye és a szentély között, aki belép, a
szerpap, bárki, „rajta”, a keretre faragott kortalan fériún keresztül
lép be, akár a mindig legtitkosabb épületrészen elhelyezett
művészbejárón a rémült színész, odahagyja a láthatót a
láthatatlanért, de belépvén, akkor, a szertartás idejére, a láthatatlant
teszi láthatóvá, itt van Isten köztünk, megnyilatkozott az Ég,
harmatozzatok égi magasok, futólag, de nem, nem, az időhöz
ennek nincs köze, hangokkal telik meg a templom, teatro da udire
messa, mondja Leonardo.
A jobboldali gyámoszlopra, egészen lent, az adományozó családi
címere került (saját vérével fiókáit tápláló tevékeny pelikán), a
baloldalira meg a városé. A lunettán ábrázolt férfi írótollat tart a
kezében, a hosszú penna vízszintes helyzetben van, mintha az író
vagy komponista csak rövid időre szakította volna félbe a munkát,
amíg fölkapaszkodik a kőkerítésre és betekint, hogy lássa, mi
történik, nem tudta folytatni az írást, elakadt, valami hirtelen
hiányozni kezdett neki, egy kép, egy szó vagy egy hangsor, a
szertartás végeztével pedig egyszerűen elfelejtett lemászni és
visszatérni íróasztalához, ott lóg a kőfalon és figyel, áll az idő,
Kolozsvár.
Egy szomorú arcú férfi. Én vagyok az ajtó, senki sem mehet az
Atyához, vagy tőle el, hanem csak énáltalam.
Itthon lenni és között, mint a vándor, aki útnak indult, de csak a
küszöbig jutott, és nem lépte át, elég hosszú út ez is, az asztaltól
az ajtóig, legyen elég, nem a kóborlás teszi a vándort.
Itthon lenni és között, mint a vándor, aki visszatért, de csak a
küszöbig jutott, egy lépést sem bírt megtenni tovább, ott fogyott el
az ereje, a küszöbön, de lehet, hogy nem engedték be,
összetévesztették valakivel, nem ismerték fel, kiszólították széparcú
asszonyát, Margit vagy Margó, de ő egy szót sem tudott szólni a
meglepetéstől, csak állt ott, vele szemben, mígnem aztán a tanúk
megelégelték ezt is, mondták neki, a vándornak, legyen elég, hogy a
küszöbön állhat, semmit nem tehetnek érdekében, annyi az övé,
ami nem vele történik.
A küszöbig eljutott, de amikor látta, milyen hosszú még az út az
asztalig, feladta, ott áll, a küszöbön, a távoli asztalt nézi, ennyi az
övé, Kolozsvár.
Bécs, Bécs, jut eszébe, Sodalitas Litteraria Danubiana, évszámok,
feljegyzések, salétrom.
Miért nem ölik meg, kérdezte akkor, kéznél van minden, ami kell.
Nem ölik meg, mondták, láttak ők már ezt is, azt is, nem lesz
annak jó vége, ha megölik, asszonyok leskelődnek a ház körül
tiszta kendőkkel a kezükben, arra várnak, hogy meggyötört arcára
borítsák, nem, nem ölik meg, majd mindenféle éneket énekelnek a
gyermekek a vasárnapi iskolában, álljon csak ott a küszöbön és
nézzen, tegye magát hasznossá.
Nincs történet, kérdezte.
Nincs történet, válaszolták.
Egy szomorú arc, író vagy zenész vagy építész, valami művész,
aligha kétséges, de lehet, hogy pap, és akkor művész, író és zenész
és építész. Vagy, hát persze, színész.
1528-ban, a kolozsvári Szent Mihály templom plébánosa, Joannes
Clyn, miután megjárta Bécs és Pádua egyetemeit és visszatért
városába, egy kőből készült ajtókerettel ajándékozta meg a város
védőszentjéről elnevezett szent épületet. Reneszánsz ízléssel
faragott homokkő a sekrestye és a szentély között, a görög
mitológia töredékei és az őskeresztény szimbolika egyetlen
történetben, álomszerű arányok, Kolozsvár.
Joannes Clyn: ez is csak feltételezés, egy név, amelyet csak Isten
tud kibetűzni, mondják. Voltak tűzvészek, tornyot ketté repesztő
földrengés, a hitélet nem csillapodó viharai az egyetlen Név körül,
amely Istené, és amit senki nem tud kimondani. Szent Mihály, ez
valamivel könnyebb.
A keret lunettájáról egy férfiarc tekint befelé, a templom
szentélyébe. Kerítésre fölkapaszkodott, kiváncsian leskelődő
gyermek, vagy inkább okos kamasz, figyelemmel kíséri a
szertartást, de valami miatt nem juthat be, noha jelen van, lesúgja
az egész liturgiát, ha kell, latinul is betéve tudja, és ha Aranyszájú
Szent János könyörgéséhez ér a pap, a nagy imához, azt ő énekli
végig, egyszerűen nem tudja megállni, de úgy, hogy senki nem vesz
észre belőle semmit, még az sem, aki a szentmisét celebrálja. Isten
mosolyog, a pap riadtan távozik, a hívek még ott ülnek vele egy
darabig a homályban, de megesik, hogy a pap is időz még, belenéz
a gyertyafénybe. Ennyi az övé, aki fáradhatatlanul tartja magát,
hogy belásson. Annyi az övé, ami nem vele történik.
Ott van és nincsen ott. Van otthona és nincsen otthon. Részt vesz,
de nem részesül.
Joannes Clyn, plebanus Kolosvariensis, így a páduai matricula, János
atya, szólítsuk így, hazatértekor felállíttatja az ajtókeretet, majd
valamiféle hovatartozási huzavona, helyi érdekű, életbevágó
csetepaté egyik főszereplőjeként, 1529-ben börtönbe vettetik. Az
ajtókeret ottmarad, a sekrestye és a szentély között, aki belép, a
szerpap, bárki, „rajta”, a keretre faragott kortalan fériún keresztül
lép be, akár a mindig legtitkosabb épületrészen elhelyezett
művészbejárón a rémült színész, odahagyja a láthatót a
láthatatlanért, de belépvén, akkor, a szertartás idejére, a láthatatlant
teszi láthatóvá, itt van Isten köztünk, megnyilatkozott az Ég,
harmatozzatok égi magasok, futólag, de nem, nem, az időhöz
ennek nincs köze, hangokkal telik meg a templom, teatro da udire
messa, mondja Leonardo.
A jobboldali gyámoszlopra, egészen lent, az adományozó családi
címere került (saját vérével fiókáit tápláló tevékeny pelikán), a
baloldalira meg a városé. A lunettán ábrázolt férfi írótollat tart a
kezében, a hosszú penna vízszintes helyzetben van, mintha az író
vagy komponista csak rövid időre szakította volna félbe a munkát,
amíg fölkapaszkodik a kőkerítésre és betekint, hogy lássa, mi
történik, nem tudta folytatni az írást, elakadt, valami hirtelen
hiányozni kezdett neki, egy kép, egy szó vagy egy hangsor, a
szertartás végeztével pedig egyszerűen elfelejtett lemászni és
visszatérni íróasztalához, ott lóg a kőfalon és figyel, áll az idő,
Kolozsvár.
Egy szomorú arcú férfi. Én vagyok az ajtó, senki sem mehet az
Atyához, vagy tőle el, hanem csak énáltalam.
Itthon lenni és között, mint a vándor, aki útnak indult, de csak a
küszöbig jutott, és nem lépte át, elég hosszú út ez is, az asztaltól
az ajtóig, legyen elég, nem a kóborlás teszi a vándort.
Itthon lenni és között, mint a vándor, aki visszatért, de csak a
küszöbig jutott, egy lépést sem bírt megtenni tovább, ott fogyott el
az ereje, a küszöbön, de lehet, hogy nem engedték be,
összetévesztették valakivel, nem ismerték fel, kiszólították széparcú
asszonyát, Margit vagy Margó, de ő egy szót sem tudott szólni a
meglepetéstől, csak állt ott, vele szemben, mígnem aztán a tanúk
megelégelték ezt is, mondták neki, a vándornak, legyen elég, hogy a
küszöbön állhat, semmit nem tehetnek érdekében, annyi az övé,
ami nem vele történik.
A küszöbig eljutott, de amikor látta, milyen hosszú még az út az
asztalig, feladta, ott áll, a küszöbön, a távoli asztalt nézi, ennyi az
övé, Kolozsvár.
Bécs, Bécs, jut eszébe, Sodalitas Litteraria Danubiana, évszámok,
feljegyzések, salétrom.
Miért nem ölik meg, kérdezte akkor, kéznél van minden, ami kell.
Nem ölik meg, mondták, láttak ők már ezt is, azt is, nem lesz
annak jó vége, ha megölik, asszonyok leskelődnek a ház körül
tiszta kendőkkel a kezükben, arra várnak, hogy meggyötört arcára
borítsák, nem, nem ölik meg, majd mindenféle éneket énekelnek a
gyermekek a vasárnapi iskolában, álljon csak ott a küszöbön és
nézzen, tegye magát hasznossá.
Nincs történet, kérdezte.
Nincs történet, válaszolták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése