Észak, Dél és Nyugat reszket,
birodalmak, trónok vesznek,
Napkeletre, fuss el messze,
ősi szellőt lélegezve!
Szerelem és bor és ének.
úgy ifjodnak ott a vének.
Ott valódi tisztaságban
eredetnek mélyét lássam,
ott kapott a mennyből helyben
dicsőséget földi nyelven
Istentől az emberfajta,
fejüket se törték rajta.
Tisztelték az ősatyákat,
nem viseltek rabigákat,
ifjú korlát megvigasztal:
tágas hit szűk gondolattal.
ott a szó oly ragyogó volt,
mert nem írott, mondott szó volt.
Pásztorokkal keveredni,
oázisba heveredni,
karavánnal elhaladni,
kávét, mósuszt, sált eladni,
mindig új ösvényre hágva,
városokba, pusztaságba!
Sziklás, keskeny úton éjjel
járni Háfiz énekével,
öszvérháton lovagolva,
a vezető úgy dalolna,
csillagokat ébreszteni,
rablóhadat ijeszteni.
Fürdővendég, korcsmavendég,
szent Háfizról elmélkednék,
lányok fátyla meglebbenne,
ámbrafürtjük ringna benne,
s mit a költő súgna lágyan,
fellobogna hurivágyban.
Tőle vajon ki sajnálja?
Ványadt ízzel teljék szája?
Tudd meg, hogy a költő verse
paradicsombeli kertbe
bekopog és ha belépett,
kér magának öröklétet.
(Ford.: Vas István)
(Forrás: Johann Wolfgang Goethe: Nyugat-keleti díván)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése