Péchy Imre, a múlt század jeles térképészeti szakembere (a párizsi Académie Nationale tagja) szűkebb szakján túl a filológiában és az irodalomtörténetben is érdemeket szerzett: egy tervezett Petőfi-életrajz műhelyforgácsai. Pótolhatatlan veszteségünk, hogy e szorgalmas és lelkes filológusnak, aki még élő szemtanúktól gyűjthette az adatokat, a rosszindulatú kritika (amelyről majd bővebben is szólunk) kedvét szegte, s az említett életrajz soha nem jelent meg, sőt kézirata is elkallódott.1
Szerencsére azonban néhány Petőfire vonatkozó írása: életrajzi előtanulmánya és versközlése a 70-es években megjelent egy-két folyóiratban és hírlapban.
1871-ben Abafi (Aigner) Lajos Figyelőjében (4.sz. 43.) Kiadatlan költemény Petőfitől címmel közreadta a költő Sorshúzás előtt... című, addig kiadatlan ifjúkori versét. Érdemes idéznünk Péchy kommentárját, mert jól világítja meg helyes kritikai érzékét s egyben rávilágít forrásaira: „E kis költeményt apám kéziratai közt találtam, ki mint hittanhallgató 1843-44-ben Debrecenben ismeretségben állt Petőfivel, s annak kéziratáról több költeményt lemásolt, így az „Ivás közben” című bordalt is, amely a debreceni diákok közt született, mint azt Somogyi József úr, apám tanulótársa és barátja, körülményesebben is leírta a Magyar Újság ez évi I. számában.
Petőfi aligha Debrecenben írta költeményét, mivel Tóth Gáspárt is említi, de hogy a vers tőle van, kétséget sem szenvedhet, mivel a későbbi Petőfi szelleme nem egy sorában feltündöklik.”
E bevezetés után atyja kéziratos másolata alapján közli a Sorshúzás előtt... című verset, amelynek ez a változata csak néhány írásjelnyi eltérést mutat az akadémiai kritikai kiadás szövegétől. A kritikai kiadás Petőfi eredeti kéziratából közli a verset, de ismeri a Pesti Divatlapban 1845-ben megjelent változatát is. Péchy közlése közelebb áll a Pesti Divatlap-beli változathoz, noha a Pesti Divatlap közléséről nem tudott, csupán atyja másolatát ismerte. Péchy jó kritikai érzékkel vette észre, hogy a verset – tárgyi okoknál fogva – a költő nem írhatta Debrecenben, s helyesen ismerte fel a sorokban „Petőfi szellemét”. (Péchy közlését az akadémiai kritikai kiadás nem említi.)
1874-ben a Reform című lapban Péchy újabb Petőfi-verseket, ill. versmagyarázatokat adott közre2: az addigi kiadásokból hiányzó A bújdosó című verset, amely Bajza Athenaeumában jelent meg 1842-ben, de a költő kihagyta köteteiből. A Visegrád táján című vershez, amelyet Török Károly nem sokkal korábban adott ki újra (noha – mint Péchy rámutat – a pesti Divatlapban már 1845-ben megjelent) értékes megjegyzést fűz a vers keletkezési helyére vonatkozóan: „Török Károly a fönt nevezett cikkében közölt Petőfi költemény, melynek címe Visegrád táján, születési idejét 1845-re, a hely nevét Pestre teszi. Az időre nézve helyesen járt el, de a helyre nézve nem...” Péchy e vers keletkezését 1845 őszére, annak a kirándulásnak idejére teszi, amelyen a költő Vahot Imre és Vachott Sándor kíséretében vett részt. Nyomós érveket említ a továbbiakban arra nézve is, hogy miért maradt el az epigrammaszerű vers alól a szokásos helymegjelölés. „Török Károlyt csupán azon gondolat vezette tévútra, hogy ama vers a költő Lenni vagy nem lenni, s a Szerelemvágy címűek után következik az első kiadásban (Pest 1845.) megjelent összes versek között, de Petőfi szükségtelennek látta jelezni szokásos mód szerint a költemény alatt a hely nevét, mert a címben a vers hordja a hely nevét: így például a Hevesi rónán című versben sincs kitéve a hely neve, de a cím megmagyaráz mindent, így továbbá a Nagy Károlyban című vers is, mely alatt újra nincs a hely kitéve.” A legnyomósabb érve azonban kétségtelenül az, hogy élő tanúkra hivatkozik: „Máskülönben is Gyulai Pál és Vahot Imre élő és Pesten lakó íróink által is támogattatik imént mondott azon helyreigazításom, hogy t. i. a Visegrád táján című vers nem mint Török Károly állítja, Pesten, hanem Visegrád táján született...”
Mindezek ellenére Ferenczi Zoltán3 – noha elismeri, hogy „Péchy állításában az időpontra nézve ellentmondás nincs” – végső következtetésében mégis azt hiszi, hogy Petőfi e kis költeményét Pesten írta. „1845. jan. vagy febr. havában” – s ami a legmeglepőbb, úgy véli, hogy Petőfi a verset olvasmányélmény hatására: Adorján Boldizsárnak A visegrádi apród című költői beszélye ihletésére írta, amely a Pesti Divatlapban 1845. jan. 23-án jelent meg. Ezzel szemben mi úgy látjuk, hogy a vers keletkezési helyét illetően Péchynek van igaza: Petőfi költői alkotói módszere mindenképpen amellett szól, hogy helyi élmény hatására, a helyszínen írta a rövid kis epigrammát (egyébként vázlatszerű, rögtönzésszerű volta is e mellett szól). A vers keletkezésének idejét a kritikai kiadás sem tartja eldöntöttnek: lehetségesnek tartja, hogy – Ferenczi föltevése szerint – „még 1845. februárjában Pesten készült.”
Ugyane cikkében érdekes és értékes adalékot közölt Péchy Petőfinek Legenda című verséről is. Az akadémiai kritikai kiadás több változatát, pontosan: három kéziratát ismeri a versnek, s keletkezéséről azt tudja, hogy 1844. október 20-27. között készülhetett, mivel ekkoriban küldte meg Dömök Eleknek egy levele hátlapjára írva.
A kritikai kiadás Péchy közlését nem említi, pedig abban a versnek egy további – negyedik – kéziratáról esik szó: „Van még 1845-ből Petőfinek egy kiadatlan verse: A pap című, melyet Legendának címez, s melynek egykorú másolata apám birtokában Tisza-Verzsenyen megvan. A költemény különben ösmeretes, csak hogy nagyon frivol, s emiatt közleni nem lehet. A vers így kezdődik: „Megint panasz, de hát megint panasz. És a kire szól mindig csak pap az” stb. – Azért említem pedig itt föl ezen verset, mert sokan nem akarják hinni, hogy Petőfitől való. Boldog emlékezetű, feledhetetlen barátom Eötvös Lajos beszélte nekem egy ízben, hogy ő Pákh Alberttől hallotta, miszerint Petőfi ezen verse: szeme láttára írta, egy magánköröknek szánt írott, vagy talán kőnyomatú kis humorisztikus lap számára, melynek szerkesztője Lauka (?) volt. Köztudomás szerint az első magyar humorisztikus lap 1848-ban jelent meg Charivari cím alatt... Az általam említett körülményeknél fogva az első humorisztikus lap, habár kőnyomatú, tehát 1845-ben már volt. Hasznos dolgot tenne valaki, kinek birtokában létezik ily magánköröknek szánt ritka, talán unikum példány, ha ösmertetné lapok útján; 1854-ből különben élnek még több íróink, ők a hivatottak jelen soraim kiegészítésére.” Ezek szerint Péchy Imre édesapjánál, Péchy Istvánnál Tiszaverzsenben megvolt a Legenda egy kéziratos másolata is. (Mint ismeretes, Péchy István őrizte meg Aranynak A dévaványai juhbehajtás című versét is, s házában Petőfi később személyesen is megfordult.4 Mindezt fontos tudnunk a Péchy Istvánnál őrzött Petőfi-versek hitelességének megítéléséhez.) Péchy Imre itt annyiban téved az évszámot illetően, hogy a Pákh Albert-említette jelenetkor 1845-ben a költő alighanem csak egy másolatát írta le a korábban már megírt versnek a kis humorisztikus lap számára. (Dömök Elek levele szerint ugyanis bizonyos, hogy a vers 1844 őszén már készen volt.) Így is érdekes adat ez a vers variánsainak történetéhez, s csak sajnálhatjuk, hogy a Legendá-t is tartalmazó értékes versgyűjtemény nem maradt az utókorra.
Péchy – javarészt helytálló – kritikai észrevételei után nem sokkal ugyancsak megjelent egy Petőfire vonatkozó közelménye5, ebben nem pusztán helyreigazításokkal és adalékokkal szolgált, hanem apja gyűjteményéből közölte a költőnek addig kiadatlan Rokkadal című terjedelmesebb versét is. Mivel jelen tanulmánynak éppen az a fő célja, hogy e vers hitelességének kérdését megvizsgálja, közreadjuk a Péchy közölte szöveget – annál is inkább, mivel egyetlen kiadás sem vette föl, még a kétes hitelű Petőfi-versek közé sem.
„Azt hisszük, a magyar olvasó közönséget érdekelni fogja minden, bármi apróság is, ami Petőfi Sándorra vonatkozó s még eddig közölve nincs.
E hitben adjuk Petőfinek egy 1844-ben Debrecenben készült költeményét, nem ugyan eredetiből készülve, hanem Petőfi kéziratából másolva, alább adatokkal bebizonyítva a hitelességét. A költemény ez:
Rokkadal
- Debrecen, Január 31. 1844. –
Föl! leányok, pántlikázott
A guzsaly.
Hadd ébredjen vig beszéd közt
Rokkadal.
A dal árján fölhevül az
Ifju sziv;
A dal árja – nyájas édes
Kedvre hiv.
Föl leányok! a guzsalyra
Szőke szöszt!
Nekem is jut tán egy annyi
Szőke közt:
Vagy ha szőke rozmaringom
Nem virul.
Kertemben egy tubarózsa
Csak pirul.
Barna lányka! nem taszitsz el,
Ugy-e nem?
Nőmül veszlek, áldjon akként
Istenem!
Ugy segéljen! ugy szeretlek
Mint anyád!
A ki első forró csókját
Adta rád.
Volna ajkam lángban égő
Mint tiéd.
Rég azóta édességit
Érzenéd.
De mi elmúlt, nem maradt el
Jól vigyázz!
Sorba vagy, már szomszédodban
Ég a ház.
Itt az orsód örömemre
Elesett,
Egy pár csókért tőlem vissza
Veheted.
Nincs menekvés! most csókolj meg
Vagy soha; -
Bánatomba’, hogy ne legyek
Katona.
Igy! most már rendin van újra
A dolog!
Hidd anyád belőle tudni
Mit se fog.
Föl! hadd zengjen a kedélyes
Rokkadal,
S rokkadal közt hosszan nyúljon
A fonal:
Ugyis a párkák kezében
Kurta az,
Tél s viharral fog kézt benne
A tavasz.
Hangszerével sutban ült már
A cigány:
Tánc az élet! táncra hát föl
Minden lány!
Édes Bokám* húzd el azt a
Nemzetit!
Polka, francaise, vagy keringő
Nem megy itt.
Szittyiából költözött ki
Ösapám,
Honszerelmét örökségül
Hagyta rám.
Nemzetit húzz! gyülölöm az
Idegent.
A mi a magyarra annyi
Álszint kent.
Ujjaid között a húr ha
Zeng s eped,
azt tudom a szivem mingyárt
Megreped.
Tubarózsám egy nótára
Jer velem!
Forduljunk vagy kettőt csinos
Csöndesen.
Ugy segélljen! oly könnyü vagy
Mint a nád!
Hozzám illeszsz, épen hozzám
Mért – anyád.
Szivem rózsám! valld meg ugy-e
Hogy szeretsz?
S ha végzetünk úgy akarja
Nőm leszesz!
Akkor járunk még egyszer egy
Nemzetit
Lelkesedve, csinosan, mint
Épen itt.
(Addig is, míg e’ leendne
Vigadjunk!
Ugy is mi egy vig, kedélyes
Nép vagyunk. -)
A vers hitelességének eldöntésére jól bevált nyomozási módszerként ugorjunk előre az időben, s pergessük visszafelé az „eseményeket”.
Az első közlés után több mint hat évtizeddel. 1941-ben az egyik hetilapban6 „Petőfi ismeretlen költeménye Rexa Dezső fölfedezése” címmel megjelent újból a Rokkadal. Péchy és Rexa közlése között néhány (különben jelentéktelen) eltérés arra mutat, hogy – amint ez a költeményből egyébként is kiderül – Rexa más forrásból közölte a verset, mint Péchy, sőt annak közléséről nem is volt tudomása.
A közlemény – névtelen újságírótól származó – bevezetéséből kitűnik, hogy a verset „csaknem százévi rejtőzés után egy lemásolt költeményeket tartalmazó kötetben” találta meg Rexa Dezső (akkor nyugalmazott főlevéltáros). A kéziratos gyűjtemény összeíróját és tulajdonosát is említi a közlemény: az 1904-ben elhunyt Horváth Ignácé volt a könyv. Petőfi versére vonatkozóan a következőket tudjuk meg a hírlapi cikkből: „Van a füzetben, amelynek „Dalfüzér” a neve, számos gyöngébb, kevésbé értékes „szavalmány” is (.) ezek közt – a szerző megemlítése nélkül – ott szerepel a Rokkadal, amelyről mindenki megismerheti, hogy az Petőfinek a gyűjteményeiből kihagyott verse. Egyéni színéből és ízéből azonban meg lehet ismerni, hogy Petőfi verssel állunk szemben, habár akadnak sorai, amik itt-ott kételyt támasztanak arra nézve, hogy ez a vers tényleg teljes egészében Petőfitől származik-e?
Megkérdeztük Rexa Dezsőt, aki az érdekes irodalmi felfedezésre nézve a következőket mondta:
A derék Horváth Ignác nem volt írói tehetség. Ő is ott volt Petőfi pápai diáktársai között, s a református főiskola önképzőkörének pénztárnoka volt, akiről Ferenczy Zoltán is megemlékezik Petőfi életrajzában.” – Fontos tudnunk, hogy „a szerző megemlítése nélkül” – szerepel a kötetben a költemény; a spontán megérzés alapján Petőfinek tulajdonított versről ezután Rexa Dezső fejti ki észrevételeit; a kötetre vonatkozó szavaiból úgy látszik, hogy Horváth Ignác könyvtári hagyatékából került elő a nevezetes kötet7. „Mint irodalmi rajongó és szenvedélyes könyvgyűjtő, könyvtárában minden akkori kiváló magyar művet elhelyezett, s ebben a gyűjteményben szerepel a „Dalfüzér” című 225 számozott lapot tartalmazó versmásoló kötet.” A kötet tartalmáról elmondja, hogy benne „nagyon érdekes és keserű magyar hangok is szerepelnek”. Megemlíti és részben idézi is Bulcsu Károlynak Angliához címzett versét, amelyben a költő inti Angliát, „hogy ne támogassa tőkéjével a magyarság ellenségét”. Sajnos, a kötet tartalmáról többet nem tudunk meg, irodalomtörténészeink sem figyeltek föl rá jobban az akkori nehéz, háborús időkben.
A Petőfinek tulajdonított vers keletkezési helyére és idejére vonatkozóan érdekes és szinte meglepő következtetésre jut: „A füzetbe foglalva van a Petőfinek tulajdonítható vers is, amelyest Petőfi kutatói, életrajzírói és kiadói nem ismertek. Ezt Petőfi, a keserves „debreceni napok” idején, 1844. január 3-án írhatta. A testi és lelki nyomorúság összetörte, s ebből az időből sok fájó dal tanúskodik erről. De íme, a most bemutatott vers csupa élet, csupa frissesség, egészség, ifjúság! Valóságos népies zsánerkép, amelyben a tífuszos láztól gyötört, „hűlt rideg tanyán kopott ruhában fázó” költő eltűnik és az áll előttünk, az, aki a nép dalaitól maga is dalra gyúl s minden rosszat, gondot felejt.
- Vajon mi akadályozhatta meg, hogy ez a vers a többivel együtt nyilvánosságra kerüljön? Tudvalevő, hogy Petőfi 1842-43 és 44-ben írt verseinek nagy része csak 1844-ben jelent meg, s feljegyzés van róla, hogy „a gyűjteményből vagy tizenötöt kivetetett.” Vajon így esett ki a „Rokkadal” is gyűjteményéből?
Mielőtt tovább mennénk, álljunk meg egy pillanatra. Honnan állapíthatta meg Rexa Dezső szinte naptári pontossággal, hogy Debrecenben, 1844. januárjában írta a verset a költő – amikor tartalmilag, hangulatilag csakugyan nehezen illeszthető be a vers a keserves debreceni tél versei közé? Föl kell tételeznünk, hogy a vers (címe) alatt ott volt az a dátum, amelyet Péchy István másolata is tartalmazott. (Bár föltűnő, hogy Péchynél 1844. január 31., Rexánál pedig január 3. szerepel. Gondolhatunk persze – a két szám hasonlósága miatt – tollhibára, vagy elírásra is.) Idevágó kérdésemre nem tudtam megnyugtató választ szerezni az egykori közlőtől.
A továbbiakban Rexa fölveti a kérdést, hogy miért maradt ki a vers a költő köteteiből. Nem ad határozott választ, csak arra következtet, hogy e vers is közte volt annak a tizenötnek, amelyet a feljegyzések szerint a költő 1844-ben megjelent kötetéből „kivetetett”.
Végül – bár a verset a maga egészében Petőfi alkotásának ismeri el – néhány részletét kritikusan szemléli: „A versnek egyes sorai minden valószínűség szerint kontár kézzel vannak megváltoztatva. Az utolsó strófában meglepő a germanizmus, az egyik verssorban pedig olyan állítás van, amit Petőfi sohasem mondhatott, hogy azért búsul, mert katonává kell állnia... Viszont Petőfi szerzősége mellett bizonyít Rexa szerint az is, hogy Boka Samu, a későbbi híres Boka Károly apja, a negyvenes években éppen Debrecenben játszott, a költemény időpontja tehát ezzel összeegyeztethető.” Ezekre az ellenérvekre még később visszatérünk.
Rexa közlésére – tudomásunk szerint – csak a Petőfi Társaság közlönye, a Koszorú tért vissza 1942-ben.8 Kétkedéssel tekintett Petőfi szerzőségére, s alaposabb irodalomtörténeti vizsgálatot javasolt. Fő ellenérvei: „A vers játszian könnyű hangja... ellentmond a debreceni napok keserű hangulatának...”, továbbá: „A vers lejtése és ritmusa kétség kívül Petőfi-szerű, de egyes sorokban bántó zökkenők vannak. Olyan szavak is fordulnak elő benne, amelyek egészen modernek.”
Rexa Dezső közlésén kívül még egy újraközléséről tudunk a versnek: a Kassai Újságban jelent meg 1927. augusztus 12-én (a 7. lapon).9
A hírlap kérdéses száma hazai könyvtárainkból hiányzik, Kassán azonban megtalálható.10 A közlemény a következő címmel jelent meg: „Petőfi ismeretlen verse vagy Petőfi utánzat?” A vers előtt még a következő dátum olvasható: „Debrecen, 1844. jan. 31.)” Sajnos a vers felbukkanásáról, a közlés forrásáról semmi közelebbit nem tudunk meg a hírlapból.11
A cím alapján nem látszik valószínűnek, hogy Péchy egykori Reform-beli közlését használta volna fel az újraközlő: sokkal valószínűbb, hogy – akárcsak a Rexa Dezső közlésének esetében – most is valamilyen kéziratos másolatból, gyűjteményből került elő a vers. (Petőfinek a Felvidéken sok barátja, ismerőse élt: a rozsnyói Pákh Alberttel éppen debreceni nyomorúsága idején kötött benső barátságot: nem lehetetlen, hogy éppen Pákh hagyatékából került elő a vers másolata.) A Péchy-féle közléssel megegyező dátum arra mutat, hogy végső soron közös forrású másolatokon alapulnak a közlemények. Hogy a Kassai Újság közlése itthon visszhangtalan maradt, arra elég magyarázat a vidéki kisebbségi lap elszigeteltsége s a közlés filológiai fogyatékossága. Mindenesetre Rexa nem ismerte, amikor másfél évtized múlva újra leközölte a verset.
A Rokkadal tehát száz év alatt három – egymástól független – közlésben jelent meg. Mindhárom közlés Petőfinek tulajdonítja s Petőfi debreceni nehéz napjaira 1844. januárjára teszi keletkezését. Az egyik közlemény – a Rexa Dezsőé – teljesen hitelesnek tekinthető forrásból: egy – sajnos azóta lappangó – kéziratos gyűjteményből ismerteti a verset; a Kassai Újság közlésének forrása mindeddig ismeretlen, föltehető azonban, hogy szintén valamilyen – a Felvidéken lappangó – kéziratos gyűjteményből közölte. Hátra van még azonban Péchy forrásának ismertetése. A Rokkadal szövegéhez Péchy a következő ismertetést fűzte: „jelen költeményt Petőfi január 31-én 1844-ben írta a debreceni diákok társaságában; apám február 4-én, tehát 4 nappal a költemény születése után másolta le magának, mely másolat ma is megvan, melyből én közöltem jelenleg. A költeményt akkor – mint apámtól értesültem – többen leírták debreceni diákok, így a többek között Bulyovszky Gyula, a Nefelejts kiadótulajdonosa, jelenleg is élő írónk, akkor még mint debreceni diák, s a főiskolai önképzőkör elnöke – az általa az önképzőkör megbízásából szerkesztett Lepke című írott hetilapban pedig közölte. Ezen írott lap néhány példányban a diákság körében forgott csupán, egy példány belőle megvan jelenleg apám birtokában Heves-megye Puszta-Jenőn (kívánatra bárkinek fölmutathatom), melyből kitűnik, hogy a költemény egykorú hitelességgel bíró, s valósággal Petőfi műve. – Bulyovszky Gyula és Székely József Pesten lakó íróink emlékezhetnek még e kis költeményre, s ők is bizonyíthatják authentikus voltát.”
Ezzel voltaképpen a szerződés kérdését eldöntöttnek is tekinthetnénk, hiszen Péchy olyan tényeket említ, amelyek közlése hitelességét kétségbevonhatatlanná teszik: élő tanúkra, akkor még föllelhető dokumentumra hivatkozik.
Joggal merülhet fel ezek után az a kérdés: ilyen bizonyító adatok ismeretében hogyan mellőzte mégis a Petőfi-filológia a Rokkadal-t? Miért nem szerepel az a költő műveinek egyik későbbi kiadásában sem?
A valószínű magyarázat az, hogy Péchy közleménye után csakhamar jelentkezett a tanúnak idézett Bulyovszky Gyula és Székely József: mégpedig tagadó válasszal. Ez a tagadó válasz zavarhatta meg s vezethette félre a későbbi kutatókat: jóllehet a tagadó nyilatkozatok mélyére tekintve kiderül, milyen ingatag alapokra épültek.
Bulyovszky Gyula nyilatkozata két nappal Péchy közlése után jelent meg, ugyanabban a hírlapban.12 Fontossága miatt teljes terjedelmében idézzük: „A Reform szerkesztőjéhez. Budapest, március 13. T. szerkesztő úr! A Reform tárcájában Péchy Imre egy „Rokkadalt” közöl, állítólag Petőfitől, s hogy e költemény valósággal Petőfi Sándor műve, ennek hitelességét megállapítani a t. közlő reám is szíves, mint tanúra hivatkozni.
Megvallom, ámbár még elég fiatal vagyok, de a dolog kissé régebben történt, hogysem emlékezetemben csalhatatlanul megbízhatnám: azonban miután nyilatkozatra vagyok felhíva, elmondom, a mit e tárgyban tudok és hiszek.
Sajnálom, hogy a közlő úr örömét meg kell zavarnom, de hitem szerint e dal nem Petőfi Sándoré.
Csekély tanulmányom Petőfiről arról győzött meg, hogy ő nem szeretett utánozni, már pedig ez a „Rokkadal” szemlátomást Vörösmarty „Fóti dalá”-nak viszfénye. S különben is van e vers hangjában valami oly édeskés, a mi nem Petőfi sajátja.
De föltéve, hogy e „Rokkadal” Petőfié, miképp magyarázza meg a t. közlő, hogy az nem vétetett föl 1844-ből származó kisebb költeményei sorába, holott ez időben kelt művei mind ott vannak. Petőfi nem tagadta meg gyermekeit – nagyon hasonlítottak hozzá. Politikai okok pedig a „Rokkadal”-nál fönn nem foroghattak...
A t. közlő azonban megerősíti állítását azzal, hogy e „Rokkadal” megjelent azon lapban, melyet az ifjúsági kör megbízásából akkor Debrecenben szerkesztettem, és hogy bírja is e lap füzeteit. Ez dönthetne a dologban, de vajon ott áll-e a vers alatt Petőfi neve, vagy álnevei egyike, például: Pönögei Kis Pál, Füstfaragó? Amennyire emlékezetem fonala visszavezet: én az említett heti-füzeteket a kollégiumbeli poéták szárnypróbálgatására indítottam meg, neve nem „Lepke”, hanem „Reménybimbók” volt, s abban csak önképzőkörünk tagjai munkálkodtak. Hogy jutott volna Saul-Petőfi e próféták közé? – Ő ekkor már más Olympuson ült.
Nem tagadom, hogy e „Rokkadal” minden szava és fordulata ismeretes előttem. Vajon nem az vezeti-e félre a t. közlőt, hogy ezen „Rokkadal” alatt talán e nevet olvasta „Pető” s a többi két betűt csak az idők áradata mossa hozzá?
Ha így volna, akkor a „Pető” nem más, mint Bango Pető, akiről cikkében a közlő is emlékezik, s aki a „Reménybimbók” poétái közt már igazi fakadó virág volt.
Egyébiránt él Székely József barátom is, ő illetékesen nyilatkozhatik e tárgyban.
Mindenesetre érdemes lesz a dolgot tisztába hozni, annyival inkább, mivel a t. közlő Petőfiről egy önálló tanulmány írásában fárad. És Petőfi oly országos firma, mondhatnám világra szóló, hogy kényes dolog volna neve alá mindenféle idegen portékákat csempészni. T. szerkesztő úrnak tisztelője. Bulyovszky Gyula.”
A némi írói nagyképűséggel és fölényeskedéssel megírt válasz minden pontját érdemes külön-külön megvizsgálnunk.
1. Bulyovszky megvallja, hogy nem bízik meg emlékezetében, nem emlékszik a vers születésére. (Nem is csoda: harminc év előtti esemény forog szóban.)
2. „Hite” (!) szerint nem Petőfitől ered a vers, mégpedig azért nem, mivel az „szemlátomást” Vörösmarty Fóti dalának „viszfénye”, utánzata, - márpedig Petőfi „nem szeretett utánozni”. Bulyovszky elfeledi, hogy az 1874-ben már klasszikusként tisztelt lángelme is volt valamikor kezdő fiatal költő, akinek voltak irodalmi példaképei; elfeledi, hogy a kérdéses Rokkadal a költő pályájának elején, 1844. januárjában keletkezett. Az 1842 őszén megjelent Fóti dal – formájával – már a Rokkadal előtt is hatott Petőfire. Idézzük csak a Vörösmarty-kritikai kiadás ide vágó jegyzetét: „A Fóti dal hatása. A költemény közvetlenül a lírára is hatott. Horváth János a költemény formai inspirációját érzi Petőfi Pálnapkor c., 1843. elejéről való versén, megjegyezve, hogy Petőfi „Írt azelőtt is 11 szótagos verset K... Vilmos barátomhoz, Hortobágyi kocsmárosné – de nem tagolta 8 és 3 szótagból álló sorokra, mint ezúttal.” (Petőfi Sándor. Bp. 1926. II. kiad. 568. l.); Tóth D. szerint Petőfinek 1844-ben készült Igyunk c. bordala a Fóti daltól kölcsönözte formáját.”13 A Fóti dal versformájában írt 1843-i Pálnapkor s az 1844-ben írt Igyunk közé jól beilleszkedik az azonos formában írt Rokkadal. Bulyovszkynak a Fóti dallal kapcsolatos elutasító vádja így lesz valójában érv Petőfi szerzősége mellett. Hogy különben a Fóti dal akkoriban mennyire otthonos volt a debreceni diákság körében, azt éppen a költő egyik debreceni pajtása, a tanúul idézett Székely József emlékezése bizonyítja: „én az időtájt (Petőfi Debrecenben létekor) a tanuló ifjúság tűzoltókarának tiszteletbeli kis botosa voltam: ezzel a hivatallal pedig két dologjárt együtt: először, hogy az ember kinyújtott karral a gerundiumot felemelje; másodszor, hogy mielőtt azt a „berena-borogató” istentelen botot felemelné, abból a versből is letegye az exament: „bort megissza magyar ember”’ s a kupát egy hajtásra fenékig ürítse ki. Petőfit azonban sem ezen, sem más áldomás-ivásunknál sohasem láttam”.14 Igaz, hogy Székely – az 1882-ben a „bornemissza” Petőfi védelmére írt! – emlékezésében azt mondja, hogy a költő nem volt jelen az ilyen szertartásokon, de éppen azt nehéz elhinni, hogy kimaradt volna belőlük.
Amit a vers hangjának „édeskés”-ségéről mond Bulyovszky, arra csak azt jegyezhetjük meg, hogy e meglehetősen szubjektív ítéletet nagyon fiatal, kezdő költő verséről tette.
3. Arra a kérdésre, hogy miért hiányzik a vers a költő kötetéből, egyszerűen azzal felelhetünk, hogy – szemben Bulyovszky állításával – nem egy ifjúkori versét kihagyta a költő későbbi köteteiből. A Rokkadal-t is a sikerületlenebbek közé sorolhatta, de az is lehet, hogy erről az alkalmi alkotásáról idővel megfeledkezett.
4. Bulyovszky nem emlékszik határozottan az „általa szerkesztett” irodalmi diáklapra, mégis úgy nyilatkozik, hogy a lapnak nem Lepke, hanem Reménybimbók volt a címe.15 Tévedéseire, feledékenységére egyik kollégiumi diáktársa, a Péchy által is említett Somogyi József cáfolt rá – három évvel korábban írt közleményében:16 „Én ez időben mint akkori könyvtárnok, „Lepke” cím alatt egy ifjúsági írott heti lapot szerkesztettem,17 melybe Petőfi, Bulyovszky, Székely dolgozatokat adtak. Éjféltájban felszólítottam a bor és ifjúi jó kedélyünk által felvillanyozott Petőfi Sándort, hogy írjon valamit a holnapután megjelenő „Lepkék”-be. Papírt kért és leírta a címet: „Ivás közben.”
Motto:
Soknak kárt
Teszen a bor, szent igaz;
Soknak árt
A tivornya, semmi az;
Félre most az ethikával
Nincs itt pap.
Csokonai
Kiderül ebből világosan, hogy Péchy helyesen emlékezett a kéziratos diák hetilap címére, s kiderül az is, hogy Petőfi csakugyan írt a Lepké-be a kollégista diákok kérésére: Ivás közben című verse is így született. Petőfi és Csokonai szoros „filológiai” kapcsolatát jól példázza az, hogy Petőfi eredetileg a debreceni nagy költőelőd versét írta fel inspiráló mottóul; ezt az érdekes és nem jelentéktelen adatot a kritikai kiadás nem említi, bizonyára azért, mivel később a költő a kötetbe foglalt változat mellől elhagyta a mottót. (A vers Csokonainak jól ismert Bakhushoz ccímű vidám bordalából való.) Figyelmünkre méltó – s ez már szorosabban tárgyunkra tartozik -, hogy az Ivás közben nem a Csokonai-verset követi ritmusában, hanem ugyanabban a ritmusban íródott, mint a Rokkadal is: tehát a Fóti dal ritmusában. S ez megint csak elgondolkoztató tény! Hiszen a két vers (az Ivás közben és a Rokkadal) – a szemtanúk állítása szerint – nagyjából egy időben keletkezett. Úgy látszik, Petőfinek annyira megtetszett a Vörösmarty-dal pattogó üteme, hogy fülében „muzsikált” s nehezen tudott szabadulni tőle.
Somogyi közléséből az is kitetszik, hogy nem Bulyovszky volt a Lepke szerkesztője: ő csak írt bele, Somogyi kérésére.
Teljes illetéktelenségét azonban akkor árulja el Bulyovszky, amikor kijelenti, hogy Petőfi azért nem írhatott a lapba, mert „Saul-Petőfi... ekkor már más Olympuson ült”. 1844 januárjában – tudjuk – Petőfi még csak a lábánál állt az Ölümpusznak.
5. Fontos beismerése Bulyovszkynak, hogy a Rokkadal „minden szava és fordulata” ismeretes előtte. Téved azonban nyilván újból, amikor Bangó Péternek akarja ajándékozni a verset, akinek ugyan már 1843-ban jelentek meg versei (Regélő Pesti Divatlap 1843. II. 13.sz.), s később is – de egészen más stílusban, nyelven. (Különben az sem túlságosan hihető, amit a Bangó „Pető” és a Petőfi név fölcseréléséről mond.)
6. Utolsó soraiban Bulyovszky valamiféle hamis kegyeleteskedésből ismét elfeledkezik arról, hogy Péchy Imre egy 1844 januárjában kelt verset tulajdonított Petőfinek, ki akkor még csak pályája elején állt.
A másik megidézett tanú – Székely József – is jelentkezett; nyilatkozatának „érvelése” nagyon hasonlít Bulyovszkyéra; egyébként tárgyi adatokat nélkülöző, teljesen jelentéktelen sorai nem szorulnak cáfolatokra: önmagukat cáfolják. „A Reform szerkesztőjéhez. – Tisztelt barátom! Becses lapod tegnapi „tárcá”-jában „Petőfi-reliquiák” cím alatt egy költemény foglaltatik azzal a kijelentéssel, hogy én is „emlékezhetem még e kis költeményre és bizonyíthatom authentikus voltát.”
Ha e bizonyságtételre nyilvánosan föl nem szólíttattam volna is, kötelességem lesz vala kijelenteni a kegyelet- és tiszteletnél fogva, mellyel Petőfi emléke iránt viseltetem, hogy e költemény: nem Petőfi bűne. Ki is őszinte tisztelettel vagyok Budapest, 1874. március 12. alázatos szolgád – Székely József.”18
A Fővárosi Lapok is hallatta hangját a vitában. Érvelését ugyanúgy a lángelme iránti hamis kegyeleteskedés diktálta, mint a többiekét. Petőfi nimbuszát félti a „hosszú és gyarló” vers leközlésétől. Hivatkozik Székely cáfolatára, majd azt írja: „Mindenesetre ép oly hosszú, mint gyarló vers s csodáljuk, hogy akadt lap, mely nem sajnálta a helyet utánnyomatásától, még az esetben is, ha csakugyan Petőfi írta volna valamely gyönge órájában... E nyilatkozatok után Péchy Imre úr irodalmi fölfedezéseit a szerkesztőségek jövőre bizonyára nagyobb tartózkodással fogják fogadni, mint eddig.”19 A cikkíró merev szemléletére jellemző, hogy Petőfit el tudja éppen képzelni „valamely gyönge órájában” a vers szerzőjének, de arra nem gondol – amit különben Péchy világosan közöl -, hogy ezt egy huszonegy éves ifjú írta, 1844. januárjában. Különben is azért, mert gyöngének vagy sikerületlennek tartunk egy verset, még nem rekeszthetjük azt ki szerzője életművéből. Mindenesetre súlyosan igazságtalan volt a Fővárosi Lapok cikkírója, amikor Péchy „irodalmi fölfedezései”-vel kapcsolatban „nagyobb tartózkodás”-ra intette a szerkesztőségeket.
Péchy ellen nemsokára 1874. máj. 31-én a Fővárosi lapokban újabb névtelen cikk jelent meg, amely személyeskedő hangon a Rokkadal-t is érintette: „Petőfi egy kortársától” a következő sorok közlésére kérettünk föl: Péchy Imre, ki nemrég nagy örvendezve mutatott fel egy hosszú verset, melyet szerinte Petőfi írt, s melyről minden olvasó az első pillanatban meggyőződött, hogy az nem Petőfi műve, ami aztán csakhamar ki is derült, amint újabban jelenti, Petőfi élet- és jellemrajzát készül megírni. Nem szólalnánk föl e jó szándék ellen, ha Péchy Imre egy közelébb kiadott mutatványában maga nem dokumentálja, hogy e föladatra nem termett vagy legalábbis nincs még megérve.” (359. l.) Hatvany szerint (i. m. II. 30. l.) a névtelen közlemény írója Gyulai Pál volt; szerintünk Jókai is szóba jöhet mint „Petőfi egy kortársa”, annál inkább, mivel Péchy Petőfi Debrecenben című cikke a költő életének azt a nevezetes intermezzóját írta meg Prielle Kornéliával, amelyről később Jókai is hallatta a szavát, s Péchy éppen Jókai Petőfi-ábrázolásait bírálta igen szókimondón.
A Péchyt ért támadások mögött minden bizonnyal (irodalom)politikai és személyi indulatokat kell keresnünk, amelyeket azzal idézhetett magára, hogy nevezetes Reform-beli cikkében éles – bár jogos! – kritika alá vette az addig megjelent Petőfi-életrajzokat, ilyen sorokat írva le: „Petőfiről tömérdek ismertetés jelent meg a lapokban, sok tollforgató legény vétkezett az ő rovására, mert én a Petőfiről írottakat, még a Jókai Mór által írottaknak is aránylag felét mind csak Petőfi halála után írott hazugságoknak vagyok bátor nevezni...”20 Jókai később is megkapja a magáét: „Jókai pedig nagyon költői dolgot vélt cselekedni, midőn Petőfi korhely csínyjeit leírja, vagy talán költi s Petőfit olyannak tünteti fel, hogy Kertbeny és Saint René Taillander francia író a külföld előtt Petőfit valóságos Vagabund szókkal illetik. Jelenleg nem is tudjuk valójában milyennek képzelni őt, eposzi alakká magasultak körvonalai; Vajda János úgy tünteti fel, mint egy második Máriust – a respublika ez örök ideálját. Salamon Ferenc kissé másként fogja föl Petőfi demokratikus elveit. Jókai után vagabundnak képzeli a külföld; - Áldor Imre szerint már nem is ember – hanem Antikrisztus Petőfi; Istennek második fia; Szeberényi pedig úgy rajzolja (Szépirodalmi Figyelő 1862. 52. szám), hogy tanulni nem szeretett, nem akart, tanuláskerülő volt, sőt életében nem is volt, nem is lehetett tudós stb.” Hiába teszi aztán cikke végére mentségül, hogy „a Jókai elleni kifakadások s a többi meg nem nevezett írók ellen is az igazság érdekében történtek” – bizonyára sem Jókai, sem a többi megnevezettek s különösen a „meg nem nevezettek” nem tudták megbocsátani szókimondását. Ennek a fényében kell látnunk a Rokkadal szerzőségéről közzétett nyilatkozatokat is: hiszen nem sokkal a vers közlése előtt tette meg Péchy idézett bíráló észrevételeit. Alighanem a közlését ért támadások, gáncsoskodások szegték kedvét Petőfi-életrajza megírásában, de nem Gyulai vehette el a kedvét – ahogy Hatvany gondolta21 – mert hiszen Péchy éppen Gyulait vélte hivatottnak a várt hiteles Petőfi-életrajz megírására: „Mindezekre szükséges a bölcselmi kritikaszerű életrajz s ennek megírására – bocsánat ezen állításért, de az vagyok mondandó – csakis egyedül Gyulai Pál lehet illetékes, ki igazat, szépet, jót és minden tekintetben kielégítőt tudna írni – ha t.i. arra lehetne bírni -, hogy ő írja meg.” Jókai és köre, s a „meg nem nevezettek” játszhattak itt nagyobb szerepet.
Visszatérve most már a Rokkadal-ra, úgy látszik – az ellenvetések mérlegelése után is -, hogy Péchy hiteles Petőfi-verset tett közzé atyja gyűjteményéből: a külső, tárgyi körülmények mind emellett szólnak (noha a végső szót a Lepke c. folyóirat egy előkerülő száma nyomán mondhatjuk majd ki).
Ha nem is a Lepke, de korabeli kézirata bukkant elő a versnek Rexa közlése után pontosan negyedszázaddal, amikor Dömötör János művészettörténész 1966-ban a Tiszatájban közölte Ismeretlen Petőfi-vers!? címmel22 anélkül, hogy a korábbi közlésekről tudott volna. Közlésének az előbbi hárommal szemben nagy értéke, hogy megnevezett, ma is hozzáférhető forrásból idézi. Ez az egykorú kéziratos forrás, amelynek fénymásolatát Dömötör közreadta a Tiszatájban, a vers végén szintén Petőfit tünteti föl szerzőnek. „... (Vetró Gyula hódmezővásárhelyi középiskolai tanár) Hagyatékának feltárása során a régi könyvek és apró nyomtatványok között unokaöccse, Vetró Béla néhány kinevezési okmányt, kéziratot és régi levelet is talált, melyeket múlt év nyarán a Tornyai János Múzeum restaurátora közvetítésével eljuttatott a vásárhelyi múzeumba... A csak helytörténeti értékkel bíró kéziratok között öt nem nagy alakú, sárgult és kissé gyűrött kéziratlap is meghúzódott. A sötétbarnává vált csersavas tintával írt sorok utolsó oldalán kissé hitetlenkedve és örömmel olvastam a dátumot, „Debrecen, január 31. 1844” és az aláírást: „Petőfi Sándor”. A papír avultsága, a tinta színének változása és részben az írás jellege is kétségtelenné tették a kézirat száz-százhúsz éves korát. Az írás különösebb szakértelem nélkül bizonyos hasonlóságot mutatott Petőfi kézírásával, bár nyugtalanabb és érdesebb, mint az általánosan ismert későbbi Petőfi-kéziratok vonalvezetése...”
A vers keltezése tehát pontosan megegyezik az eddigi forrásokból ismert keltezéssel, a kézirat előtörténete is Debrecen felé mutat: a Vetró család egyik ága Debrecenből származott.
Dömötör fölvetette a kézirat esetleges autográf voltának lehetőségét is, de – bár kikérte az Országos Széchényi Könyvtár s a Petőfi Irodalmi Múzeum véleményét is – e kérdésben nem tudott határozottan állást foglalni. A fényképmásolat alapján úgy látszik, hogy nem eredeti kézirattal, hanem korabeli másolattal van dolgunk. A Dömötör-féle közlés mint szövegváltozat is rendkívül érdekes: a Péchy-féle közlemény szervetlenül illeszkedő, germanizmust tartalmazó suta négy végsora hiányzik belőle; egyébként is teljesen indokolatlanul – s Petőfi verselő gyakorlatától teljesen elütően – vált át ott az utolsó versszak 12 sorra az előző versszakok szabályos 8 sorával szemben. Így még elfogadhatóbbá válik Petőfi szerzősége. További kisebb szövegeltérései is, amelyekről a következőkben szólunk, ezt a szöveget mutatják hitelesebbnek Péchy és Rexa közléseivel szemben.
E külső érvek mellett mit mondanak a „belső”: lélektani, stilisztikai, nyelvi mozzanatok a vers hitelességéről?
A kortársak – és a későbbi bírálók is – a vers „kezdetlegesség”-ében véltek érvet találni Petőfi szerzősége ellen. A vers azonban stílusában – s mint láttuk, versformájában is – jól beillik a költő 1843-44-ben írt verseinek sorába. Stílusán – meglehetősen evidens módon – ott vannak a korabeli és későbbi Petőfi-verseket oly jól jellemző stílusjegyek. Mielőtt azonban ezekre térnénk, nézzük meg a vers tárgyát: hogyan illeszthető be a debreceni nyomorúságos évad eseményeibe? Már Rexa Dezső érintette a kérdést, a vers föltűnő vidám hangulatára utalva. Ő – úgy látszik – „képzeletbeli” alkotást, helyzetdalt látott a versben, „valóságos népies zsánerkép”-et, „amelyben a tífuszos láztól gyötört... költő eltűnik és az áll előttünk, az, aki a nép dalaitól maga is dalra gyúl s minden rosszat, gondot felejt.”
A derűs, vidám hangú költemény nem egészen kivételes a debreceni zord napokban – erre éppen a már idézett Ivás közben című vers is bizonyíték. Míg azonban arról pontosan tudjuk, hogy közvetlen élményekből fakadt, a Rokkadalnál föltevésekre kényszerülünk. A versben lerajzolt környezet, a „miliő” félreismerhetetlenül valamiféle fonó, ahol tél idején a lányok szőni-fonni összegyűltek. Elképzelhető éppen az is, hogy debreceni barátai révén egy ilyen fonóbeli jelenetbe is belecsöppent a költő, de a „hangszerével a sutban ülő cigány”-nak, a valóságban is élt debreceni Bokának említése már inkább valamiféle kocsmára utal – pontosabban arra, hogy mégiscsak afféle „helyzetdal”-lal van dolgunk, amely azonban valóságos élményekből, emlékekből táplálkozik,m int más hasonló Petőfi-versek. A „helyzetdal” ugyanakkor egy kicsit „programszerűnek” hat, úgyhogy arra is gondolhatunk, ezt is felkérésre – barátai felkérésére – írhatta a költő, akárcsak az Ivás közben című versét. Bizonyos rögtönzésszerűség is erre mutat (pl. a kéz-nek szokatlan tárgyragos kézt alakja). A fonóba képzelt jelenetből a lányokkal való játékos enyelgésen túl kicseng – a költőre ekkor oly jellemző – hazafiúi keserűség: Csokonai Dorottyá-jának szellemében ítéli el az idegen táncokat s magasztalja a nemzetit. (A „nemzeti”-nek s a gyűlölt idegennek emlegetésében mintha már az éppen akkoriban kibontakozó védegyleti mozgalom törekvései kapnának hangot.)
A szókincs és kifejezéskincs behatóbb vizsgálatából szerzett adatok nem mondanak ellent az 1844-i dátumnak s Petőfi szerzőségének. Emlékeztetünk rá, hogy a Koszorú egyik ellenvetése az volt, hogy „Olyan szavak is fordulnak elő benne, amelyek egészen modernek”. Ezzel szemben az Akadémiai Nagyszótár kéziratos cédulaanyaga szerint a vers nyelvújítási szavai mind éltek már s divatban voltak ez idő tájt: az álszín(űség) már Gvadányi Rontó Páljában megvolt s a 40-es években Jósika, Kerényi, Vachott Sándor, Vahot Imre élt vele; a Nyelvtudományi Intézetben készülő Petőfi-szótár szerint Petőfinek az 1843-ban készített Robin Hood-fordításában is megvan már (ÖM. IV. 251);23 a Rokkadal-ban előforduló dal árja kifejezéshez hasonló érzetek árja már 1839-ben előfordul Petőfinél (III, 284); az 1842-ben Pápán készített Schiller-fordításban is elvont jelentésben, zenei vonatkozásban fordul elő az ébred „... az új természetnek / Ébredő hangezrede” (III. 266) akárcsak itt: „Hadd ébredjen víg beszéd közt / Rokkadal”; a népi élet fogalomkörébe tartozó guzsaly-t is leírta már a költő Robin Hood-fordításában (VI, 289); a nyelvújítási – 1832-ből adatolt – hangszer is megvan már nála 1842-ben, 1843-ban (I. III, 276, VI, 42, 87, 88); a Petőfire oly jellemző honszerelem nem az ő alkotása: a Nagyszótár adatai szerint Kölcsey írta le először 1826-ban (a Nyelvújítási Szótár 1829-ből, Kazinczytól idézte az első adatot), a 30-as években már Toldy Ferenc, Erdélyi János is használta, a 40-es évek elején pedig már egészen elterjedt a sajtó nyelvében, Széchenyi, Kossuth hírlapi cikkeiben. Petőfitől az első adatot 1845-ből idézi a Petőfi-szótár A hazáról című verséből; a Rokkadalban ennél már valamivel korábban előfordul. A Nyelvújítási Szótár szerint 1835-ben alkotott kedélyes szó is eleme volt a költő szókincsének: 1847-től vannak rá adatok a Petőfi-szótárban (V, 51, III, 25), a Nemzeti dal révén később úgy elterjedt ősapára 1846-tól idéz adatot a szótár (II, 105 stb. stb.). A két utóbbi szóra a Rokkadal korábbi adatokat tartalmaz, a szittya azonban már 1842-ben előfordul a költőnél, a Lehelben (III, 279).
A szókincs vizsgálata tehát éppen nem mond ellent Péchynek, sőt megerősíti Petőfi szerzőségét: hiszen a versnek fontos – kormeghatározó és személyes jellegű – szavai mind megtalálhatók a költő szókincsében: legtöbbjük már 1844 előtt. De a szólás-, kifejezéskincs és a stílus vizsgálata is csak megerősítheti föltevésünket: föltűnő a népiességre már ekkor tudatosan törekvő költőnél (debreceni telén is nem egy népdalszerű verset írt) a népdalok kifejezéskincsének alkalmazása (Szőke rozmaringom; Kertemben egy tubarózsa / Csak pirul; a tubarózsa a vers végén másodszor is előfordul); ilyen a Szívem rózsám, az oly könnyű vagy / Mint a nád, s a népies Úgy segélljen említése (az utóbbié kétszer is), valamint a képes értelmű: szomszédodban / Ég a ház kifejezés. Van aztán a versnek egy motívuma, amely közvetlenül Petőfire vall: az 1842-ből való Disznótorban – amely hasonló versformában íródott – olvashatjuk a jól ismert sorokat
Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál...
A Rokkadalban:
Föl! hadd zengjen a kedélyes
Rokkadal,
S rokkadal közt hosszan nyúljon
A fonal.
A párkák említése a klasszikus műveltségű diákot juttatja eszünkbe.
Nyelvtani tekintetben érdekes a harmadik személyű birtokos személyragos alakoknak a mai köznyelvitől elütő hangzója: édességit, rendin, a ragcsonkításos „Tél s viharral” alak s az igék köréből az érzenéd, valamint a leszesz forma. (A kezet helyett szereplő kézt alakot már említettük.) Mind olyan sajátosságok ezek, amelyek jellemzőek Petőfi írói nyelvére a későbbi években is; a kézt alakhoz hasonló merész költői szabadságot olykor később is megenged magának.
Az utolsó versszak egy germanizmusa miatt Rexa Dezső úgy vélte, hogy a „versnek egyes sorai minden valószínűség szerint kontár kézzel vannak megváltoztatva.” Föltevését egy tárgyi jellegű mozzanattal is támogatta: „az egyik verssorban pedig olyan állítás van, amit Petőfi sohasem mondhatott, hogy azért búsul, mert katonává kell állnia”. Már a Dömötör-féle közlemény igazolta, hogy a germanizmust tartalmazó részlet valóban nem Petőfi műve; a katonaságra vonatkozó részleten nem akadhatunk fel: hiszen népies helyzetdalról van szó, ahol a fonóban incselkedő legény csak ijesztgeti választottját azzal, hogy bánatában katonának áll, ha nem teljesíti kérését. Tévedés ebből elvi következtetést vonni le. (Bár azon sem csodálkozhatnánk, ha a nemrégen leszerelt császár bakancsos nem kívánkoznék olyan nagyon vissza a katonasághoz; ekkor még 1844-et – nem 48-as írtak!) Rexa különben – éppen a vers stílusa alapján – evidensnek tartotta Petőfi szerződéségét.
Egy gyanú merülhetne még föl: hogy a vers sikerült Petőfi-utánzat. Ennek azonban ellene mond a vers dátuma: 1844 elején vajmi korai volna Petőfi-utánzatokról beszélni! De éppily nehéz volna Petőfin kívül valaki mást megnevezni, aki ilyen keresetben népiességgel, ebben a stílusban verselt ekkoriban Magyarországon. Mindenesetre az is elgondolkoztató, hogy eddig a vers valamennyi szövegváltozata alatt Petőfi neve szerepelt szerzőként; ha más írta volna, miért nem bukkant föl eddig a „tényleges” szerző nevével? Előbb-utóbb le szoktak lepleződni az ál-Petőfi-versek valódi írói.
Hátra van még, hogy a variánsokban mutatkozó eltéréseket tárgyaljuk; ezeknek száma nem sok. A Rexa-féle közlésben az Érzenéd helyén Éreznéd áll (bizonyára a Péchyé a hitelesebb); a Veheted helyén Rexánál Vehetted állt, ezt azonban már a Koszorú idézett cikke helyesbítette. A Zeng s eped Rexa változatában Zeng és eped – s itt – ritmikai okból – megint csak az elsőt kell hitelesnek elfogadnunk. A Kassai Újságban közölt variáns teljes szövegét sajnos nem volt módomban fölhasználni. Dömötör közleményében a 41. sorban ritmushiba van: a másoló kifelejtette a most szót: Így már rendin van újra; a 43. sorban viszont a Péchy s Rexa-féle belőle helyett felőle olvasható, s ez utóbbi látszik hitelesebbnek; az 53. sorban az állítmány a Dömötör szövegében jelen idejű: ül, s ez a logikusabb. Végül az utolsó sorban a csinosan helyett itt csábosan olvasható; bizonyára a csinosan a hitelesebb: a csábosan elírás lehet. (Ez még egészen újkeletű szó volt: a csábos-ra 1832-ből van első adatunk.)
Az előadottak alapján úgy látszik, hogy Péchy – akárcsak már korábban is – hiteles Petőfi-verset adott közre a Reformban, a költőnek olyan korai alkotását, amelyet valószínűleg zsenge volta miatt hagyott ki köteteiből, vagy talán azért, mivel közben el is feledkezett a Debrecenben rögtönzött költeményről. A szerződés dolgában a „koronatanú” a debreceni diákok Lepke című kéziratos irodalmi lapja lehetne, de sokat segíthetne egy előkerült kéziratos másolat is – esetleg az a Horváth Ignác-féle lappangó kötet, amelyből Rexa Dezső közölte a verset több mint három évtizede.
Mindenesetre a felsorakoztatott tények és érvek alapján úgy véljük, hogy Petőfi műveinek készülő új átdolgozott kritikai kiadásában a Rokkadal-t föltétlenül tárgyalni kell, legalábbis a vitatott Petőfi-versek sorában.
*
Függelégként hadd említsek meg egy Petőfi-szesszenetet, amelyet mezőtúri származású anyai őseim körében tartott fenn a családi szájhagyomány. E szerint az alábbi tárgyalandó kis gúnyverset Mezőtúron rögtönözte a költő.
Úti leveleiből ismeretes, hogy 1847 júniusában Szalontáról jövet megfordult az alföldi városban is: „Mező-Túr derék város a Berettyó mellett Heves megyében. Lóvásárai híresek, melyeken minden valamire való alföldi betyár megjelen... Az itteni lóvásárok alkalmakor nevezetes és nagyszerű betyár-verekedések is szoktak esni.” (VIII. levél). Később, 1847 őszén ugyancsak a városon utazott keresztül: „Utam Bánfi-Hunyadon, a Király-hágón, Nagy-Váradon, Szalontán, Mező-Túron s Szolnokon keresztül hozott Pestre.” (XX. levél). Aranyhoz írt levelében (1847. dec. 3.) nem a legnagyobb elragadtatással szól „Túr környékének” bordatörő „regényes útjá”-ról, ahogy nyári utazásakor meg a vendégmarasztaló sárra dohogott.
Itt Túron írta meg – saját keltezése szerint: „Mezőtúr, 1847. június 11.” – Utazás az Alföldön c. versét is az alföldi utak „fekete kovász”-áról. Mezőtúri időzéséről Arany is megemlékezett 1847. jún. 25-én kelt levelében, amelyben megírja Petőfinek, hogyan találkozott össze Szalontán Szőnyi Pállal, a Tisza-család nevelőjével, akivel a költő Túron „egy fedél alatt hált”, s kijelentette előtte, hogy sehová sem megy Túrról, míg az eső esik, annyira megunta már.
A mezőtúri lokálpatriotizmus szerint a költő a híres Dobogó vendégfogadóban szállt meg, s azért maradt oly szívesen a városban, mert a fogadósnénak, Emsztnének kitűnő konyhája volt. Mészáros Endréné s Mészáros István följegyzéseiből (l. Hatvany i. m. II, 97-98. l.) azonban az is kiderül, hogy nem annyira a maga jószántából maradt ott, hanem azért, mert éppen a Dobogó előtt megfeneklett a szekere, úgyannyira, hogy „ott kellett hagynia a pityefoki sárban”. Az egykori túri polgármester özvegye, Mészáros Endréné szerint a „hanyagul öltözött nyúlánk fiatal ember” „nagy elkeseredéssel szólt a rettentő sárról, mely útjokat megnehezíté és segítséget kért a vendéglőstől.” (L. Hatvany i. m. 97. l.). A közlő fia, Mészáros István szerint a költő a szekérből „könnyű ruhában ugrott ki s abban is ment el haragosan a templom alá a most is meglevő s már akkor is pallóval ellátott sikátoron Kéry Gyula szerint a Dobogóba.’ (Uo. 98. l.) Szerintünk azonban nem biztos, hogy a Dobogóba ment, mehetett a templommal szomszédos városházára is, mégpedig éppen azért, hogy előfogatot kérjen, amellyel megfeneklett szekerét kihúzhatja s tovább mehet. (Mészárosné szerint a vendéglőstől kért segítséget.) Bárhogy is volt: a szemtanúk állítása szerint az elakadt szekéren utazó költő segítséget kért a továbbjutáshoz. (Utazás az Alföldön c. verse is ezért szól a vendégmarasztaló sárról.) Ennyit kell tudni a túri tartózkodás körülményeiről, ha a szájhagyományban fennmaradt kis versrögtönzést értelmezni akarjuk, mert a közlők a tárgyi körülményekre már sajnos nem emlékeztek. Íme a versike:
Tőr rút visszafelé
Mit köpe, visszanyelé.
Talán nem tévedünk, ha a túri sárba ragadt szekérrel s a költő ezzel kapcsolatos bosszúságával hozzuk összefüggésbe a szesszenetet. Petőfi segítséget, minden bizonnyal előfogatot, forspontot kért, amit talán meg is ígértek a fogadóban vagy a városházán, de a végén – úgy látszik – nem adták meg. Így szaladhatott ki száján az idézett csattanós kis gúnyvers, amely tiszta rímével, szójátékával egészében reá vall, aki a Honderű nevéből is szójátékot csiholt, s Debrecenben 1849 vészterhes napjaiban Arany és Balogh szenátor társaságában szójátékokkal, kínrímekkel igyekezett kifogni gondjain.”24
JEGYZET
A tanulmányban idézett egykorú hírlapi cikkeket és nyilatkozatokat a mai helyesírás szerint közöljük.
1) Péchy érdemeire, megbízhatóságára vonatkozóan id. Hatvany Lajos véleményét: Így élt Petőfi, Budapest, 1967. II. 31. Vö. Szilágyi Ferenc, Az epikus Arany indulása és Csokonai: Irodtört. Közl. 1965. 107.
2) Még valami Petőfi elfeledett verseiről. Reform. 1874.jan.29. V. évf. 20. sz.
3) „Visegrád táján” c. költeményhez. Petőfi-Múzeum VII. évf. 1894. 29.
4) Ld. Irodtört. Közl. 1965. I. sz. 105.
5) Péchy Imre, Petőfi-reliquiák. Reform. 1874. március 12.
6) Szabadság, 1941. nov.14. 5.
7) Sajnos, a kötet lelőhelyét nem adja meg, s mikor nem sokkal halála előtt az idős kutatót e tárgyban fölkerestem, nem tudott visszaemlékezni a kötet előkerülésének körülményeire.
8) 1942. január. 120-121.
9) Erre az adatra Kiss József tudományos kutató hívta föl a figyelmemet
10) Az újságot a kassai Kelet-szlovákiai Könyvtárban (Krajtská Kniznica) Stefan Tepliczky volt szíves kikeresni s belőle az adatokat számomra kiírni. Önzetlen fáradozásáért ezúton is fogadja köszönetemet
11) Stefan Tepliczky levelében említi a lap akkori főszerkesztőjét és egykori szerkesztőjét, Köves Illés budapesti, illetőleg Rainer Bruno kassai lakost, akik esetleg felvilágosítást adhatnának a vers előkerülésére vonatkozóan. Sajnos nem sikerült velük fölvennem a kapcsolatot
12) Reform, 1874. március 14. 72.sz.
13) Vörösmarty Mihály összes művei. Szerkeszti Horváth Károly és Tóth Dezső. Bp. 1962. III. 269.
14) Függetlenség. 1882. okt. 19.
15) Bulyovszky itt összekever két diáklapot. A Reménybimbók című kéziratos lap is létezett a debreceni diákok körében, s a megmaradt jegyzőkönyvek szerint a lap tervének kidolgozásával csakugyan Bulyovszky Gyulát bízták meg; sajnos azonban – a Lepke sorsához hasonlóan – ennek a számai sem találhatók meg ma már. I.. Bodolay Géza, Irodalmi diáktársaságok. 1785-1848. Akadémiai Kiadó. Bp. 1963. 278, 634.
16) Somogyi József, Adalék Petőfi Sándor élettörténetéhez. Magyar Újság. 1871. I.sz.1.
17) A Lepké-re nézve l. Bodolay i. m. 277. l.
18) Reform. 1874. március 13.
19) Fővárosi Lapok. 1874. márc. 14. XI. évf. 60. sz. 261.
20) Reform. 1874. jan.20.
21) Vö. Így élt Petőfi. II. 31.
22) Tiszatáj, 1966. 3.sz. 221-222. l.
23) A forrásjelzések a kritikai kiadás köteteire utalnak
24) L. Gyöngyösy László: Arany ifjúsága. Eger, 1897. 116. l. Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet, 1960. Bp. 158. l.
(Forrás: Studia Litteraria XII. Debrecen 1974. 37-56.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése