Minden
kornak megvannak a maga emberei. A kor igénye mindig megtalálja képviselőit. Az
eszmevilág folytonos forgásaiban mindig látunk felmerülni oly tehetségeket, kik
a napirenden levő kérdést többé-kevésbé megoldották. Ha a költővilág magasabb
műremekeit szoros vizsgálat alá vesszük, csakhamar kitűnik, hogy azok jóllehet
századokon túl is megtartják érvényüket, de a magyarázatukhoz megkívántató
kulcsot csak saját korukban kell keresnünk.
Így
áll ez Homer, Dante, Voltaire, Firduzi, Hafiz, Dzselaleddin, Rumi, Lucian,
Petőfi s egyáltalán minden genievel. Mindnyájan nagyon beillenek koruk keretébe.
Korunknak is megvannak a maga képviselői úgy a politikai, mint irodalmi
világban, és az az elv mindig igaz, hogy soha sincs szükség több lángészre,
mint amennyi van.
Midőn
a török birodalom a 17-dik század első felében túlhatalmának érzetében
elbizakodva, dacolni kezdett önmagával; megfordította az elleneinek szánt
csapásokat és azokat saját testére mérte, és magába szítta az egyenetlenségnek
lassú, de biztosan ölő mérgét: feltámadt ekkor egy szilárdjellemű, túl vakmerő
férfi, fáklyát ragadott kezébe, hogy a nemzet testéből kiégesse a pusztító
sebet.
A
török uralkodókat annyira megrontotta a hízelkedők mézes-mázos beszéde; az
udvari költők megfizetett magasztalásaikkal annyira elbizakodottakká tették a
szultánokat, hogy emberfeletti lényeknek képzelték magokat. Ezen kór annyira
elharapózott, hogy alig találunk e korban valamire való költőt, aki a
fejedelemnek megfizetett uszályhordója ne lett volna és a költészet jobbára
csak magasztaló kaszidékre szorítkozott. De nemcsak a fejedelmek, hanem a
főurak is tartottak költő-kegyenceket, kik őket kegyükért roppant bókokkal
halmozták el. Ily állapotok közt képzelhető, mennyire kifejlődött a zsarnoki
önkény és korlátlan hatalom. A pasák,kormányzók és főurak sokszor vetélkedtek
fényben magával a szultánnal, és jaj volt annak, ki ellenük kikelt, vagy
eljárásukat bírálás alá merte venni.
Mielőtt
tárgyunkba bocsátkoznánk, ismerkedjünk meg IV-ik Muraddal és korával.
IV.
Murad kegyetlenségre felülmúlja minden elődjét, sőt a világtörténetben is alig
akadunk párjára. A történelemből tudjuk, hogy a kegyetlenségének áldozatul
esettek száma jóval felülhaladja élete napjainak számát is. Megölette fiait,
testvéreit, az alatta élt nagyvezírek és kormányzók majd mindegyikét, s hány
ártatlan semmi vészt nem sejtő polgár esett szeszélyeinek áldozatul! A
dárdahajítás (dzsirid) volt legkedvesebb időtöltése, melyhez céltáblául
rendesen rabszolgákat állított ki. Egy alkalommal utána hajítja dárdáját egy
rabszolgának, melyet az szökéssel került el, s ezen Murad annyira felingerült,
hogy kardjával szúrta le. Hogy a nép elégedetlensége zavarokban ne törjön ki,
megtiltotta a nyilvános gyülekezéseket; mivel pedig ezek rendesen kávéházakban
szoktak történni, 1633-ban megtiltotta a kávé és dohány élvezetét, s
halálbüntetést szabott azokra, kik e törvényt áthágni merészelnék. Ő maga
álruhában járt-kelt Stambul utcáin s az engedetleneket kardjával maga szúrta
le. Kémei pedig éjjel lemészárolt hullákkal rakták meg az utcákat. Béke és
háború idején egyaránt dühöngött Murad.
Ilyen
volt a birodalom helyzete, midőn Nefi
föllépett és kíméletlen módon kikelt korának minden kinövése ellen. Nefi bámulatra méltó bátorságát
csodálnunk kell, ha figyelembe vesszük a többi költők és az ő múzsája közti
ellentétet. A legszarkasztikusabb gúnnyal ostorozta a nagyvezírtől kezdve le az
utolsó hivatalnokig mindazokat, kikben ferdeséget, vagy rosszakaratot
tapasztalt. Kíméletlen módon dobált sárral mindenkit, s gúnyverseinek
leghathatósabb erejét Muradnál tapasztalta, ki sok főurat csupán a Nefi verseiben foglalt vád alapján
ítélt halálra. Muradnak kegyét egy hozzá intézett kaszide (dicsvers) által
nyerte meg, mely vers őt a dicsversírók közt első rangra emeli. Többek közt így
szól Muradról:
Isten árnya, s menhelye az igaznak,
Idő és hely főuruknak vallanak,
Parancsodra forog az ég kereke,
S győzelmiden nyugszik a föld tengelye.
Győzelmidre az ég s kardod nevetnek,
Más nem sirat, csak a pólyás gyermekek.
Magyarország alázattal esdekelt,
Hogy fogadd el az ajánlott feltételt.
Lábnyomodra megremeg a mindenség,
Ha tükörben látná az ég arcodat,
Azt hinné, hogy titkait te kiloptad
Ha Firduzi napjainkig meg nem hal,
Rólad írt voln’ egy sahnamét bizonynyal.
De versim a sahnaméhoz illenek,
Mert szavaim ragyogók, mint gyöngyszemek.
Gúnyirataiból
alig vagyok képes csak egypár sort is közölni mutatványul, félvén, nehogy
illemsértéssel vádoltassam a magyar közönség részéről. Aki ismeri a töröknépet
leplezetlen állapotában, ismeri észjárását és kedélyvilágát, mindenesetre
ismeri élceinek mosdatlanságát is. Ezt könnyen ki lehet magyarázni társadalmi
életükből, hol a nőnem ki levén zárva, a társalgást tágabb fékre ereszthetik,
mint az európai társadalomban. Ami nálunk még a legalsóbb körökben is
illemsértés, az náluk a bon-tonhoz tartozik, az irodalmi nyelvben otthonos, sőt
még nyomtatványokban is napvilágot láthat.
Nefi gúnyversei annyira tele
vannak ilyen ronda helyekkel, hogy a szép gondolatok is, melyek nála mintegy a
bőség szarvából ömlenek, mind efféle kifejezésekkel vannak eléktelenítve.
Emiatt jelenleg meg van tiltva műveit árulni, s csak titkon lehet egy-egy
példányra szert tenni.
Gúnyverseit
a „sors nyilai”-nak nevezte, s azok leginklább a krími tatár kán, Gurdzsi
Mohammed pasa, Chalil pasa, Ali pasa, Etmekcsi Haszan pasa, a kalendiri
dervisek, a népszentek – és a köztársaság ellen vannak intézve.
Choszrev
pasa tiszteletére írt egy dicséneket, midőn az győzelemmel hazatért a
csatatérről:
Győzelmedet oly harsogva hirdetik,
Hogy felhat az a legfelső egekig.
Szurát olvas örömében Gábriel,
S Chizer s Ilyés áhitattal ráfigyel.
Egypár
dicsének az egész, mit a szatírán kívül írt, s ez mutatja, hogy az érdem iránt
elismeréssel viseltetett és nem ostorozott hiba nélkül; mert kora több rosszat,
mint jót hozott a felszínre. Lelkiismeretességét mutatja egy adoma, mely
szerint Mohammed pasa részére akarván megnyerni Nefit, roppant ajándékot küldött neki, hogy írjon róla dicsőítő
éneket. Nefi egy csípős szatírát írt
róla s pénzével együtt visszaküldötte a pasának.
Sorsnyilai,
melyek jókora kötetre terjednek jó anyagot szolgáltatnak a történetbúvárnak,
mert korának csaknem minden nagy államférfija ecsetelve van benne igen találó
vonásokban, csak kár, hogy nagyon piszkos képekben és hasonlatokban.
Véleményét
mindenkivel szemben kimondotta, nem bánta, bármi legyen a következése.
Önmagáról
olyan hangon ír, hogy nem hagyhatjuk idézetlenül egy pár helyét, hol magát mint
költőt magasztalja.
Én vagyok a világhirü
Költő király Chakani,
Ki előtt a sah és fagfur
Fejet szoktak hajtani.
Énvagyok a bölcs Enveri
Kinek fényes szavára
A gondolat zürzavarát
Üzi az ész világa.
Gyors száguldó lovag vagyok
Utol nem ér senkisem.
A szófüzés tárházában
Páratlan a hirnevem.
Fényes az én épitményem
Az ég sem oly ragyogó;
De a szivem oly egyszerü,
Mint pusztában a viskó.
Egyszerü ház az én szivem,
De egy varázs-szavamra,
Minden zugból rejtett kincsek
Gyülnek össze halomra,
Bár az ellen verseimre
Lábaival rátapad,
Minden szavam gyöngyszemekként
Gurul el a láb alatt.
Más költők a gondolatot
Visszaadják önmagát;
De nálam a kölcsönzött szó
Adja százas kamatját,
De vége van már a dalnak,
Imádkozzál jó Nefi,
Mert az igaz minden dolgát
Imádsággal végezi.
Másutt
megint így ír:
Nefi vagyok, tiszta ékszer, drága gyöngysor,
Természetem kellemes, mint rózsaszin bor.
Lángelmémtől megbomlik az ég járása,
Míg az ész is hozzám jár az iskolába.
Semmire sem becsülöm a halom kincset,
Kedves vendég a bú is, ha betekintget.
Bár a szivem röpked, mégis egy helyt marad,
S nem ékitem bibortollal a szárnyakat.
Én vagyok az ész tárháza, a sors nem bánt,
Szemgyógyszernek tartja az ég lábam porát.
Hogyha mégis megalázom versre magam,
Oka az, hogy erőt veszen a hajlamam.
Ha elnyomnám e hajlamot a keblembe’,
Akkor keblem százszorosan megrepedne.
Ha meghalok, a földi nép majd elbámul,
Minő dal kél a megholtnak hült porábul.
Nefi
a sorsnyilakból összeírván egy csinos füzetet, elvitte IV. Muradhoz és kérte,
hogy méltassa figyelmére. Murat leülvén, olvasgatta a füzetet, mialatt nagy
vihar keletkezett s a mennykő lecsapott a szultán kezében levő versfüzetre.
Murad ezt isteni intésének vette, Nefit kiutasította és hivatalától
megfosztotta. Később azonban megint visszanyerte kegyét s hivatalát.
Mindazonáltal
nem sokáig élvezte a szultán kegyét, mert gúnyversei által az egész ulema
osztályt és fővezéreket maga ellen ingerelte, s csak alkalomra vártak, hogy
bosszújokat rajta kitöltsék. Bajram pasa, Muradnak kegyence nagyvezírré neveztetvén
ki, Nefi felkelt ellene egy hatalmas gúnyiratban, mi a nagyvezírnek hírnevét
csakhamar sárba taposta. Bajram pasa szövetkezett az ulemákkal, s ezek egy
fetva által halált mondottak Nefi
fejére 1045 (1635) évben. A fetva így hangzik perzsa nyelven:
„An sair hedzsagir ki nami oszt Nefi,
Katles becsar meszheb vadzsib csu katli efi.”
Az a költő, kinek neve bősz Nefi
Ölessék meg, mert viperák versei.
A
költőre ki volt mondva a halálítélet. A csaudbasi, egy míveletlen török, kire Nefi meggyilkoltatása bízva volt,
bevezette a költőt a szeraj fáskamarájába, s így szólott hozzá: „Menjünk Nefi a fáskamarába, majd faraghatsz ott
sorsnyilakat.” – „Átkozott török” sivalkodott rá Nefi, „te is élcelődöl, te tuskó!” A hóhér megfojtotta Nefit és hulláját a tengerbe vetette.
Így
végzé életét a legnagyobb török szatirikus. Naima történetíró megemlékezvén
művében Nefiről, aki személyes barátja volt, azt mondja, hogy a halált
megérdemelte; mivel a szultánnak nem szabad megengednie, hogy vezéreire
szatírát írjanak, s idézi a következő két arab közmondást: Igazhívő az, kinek
nyelvétől és kezétől ment az igazhívő; és az emberek üdve a nyelv megőrzésében
van.
Forrás: Figyelő –
Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 4. sz. Pest, 1871. január 24.–
Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése