Hugo Victor, mint regényíró III.

Jean Valjean többszöri szökési kísérlettel a gályákon megháromszorozza kényszerfogsága idejének tartamát. E „vétség” indoka sem mondható helytelennek; ily szégyenteljes és kínzó szolgaságból való szabadulási vágyat senki sem kárhoztathat, habár a törvény kénytelen itt tekintélyét kétszeres szigorral érvényben tartani. Végre kiszabadul Valjean, s meg van neki engedve, hogy kényszerútlevéllel ellátva a polgári társadalomba ismét visszatérhessen.

Ugyde a bagnoban kapott bélyeg kitörölhetlen; az elbocsátott bűnös nehezen talál megvonulási helyre; az előítéletesség gátat von előtte, ő ezentúl is kitaszított egyénnek érzi magát. Ezt a legszembeötlőbben rajzolja Hugo Victor, s társadalmi viszonyainknak igen érezhető bibéjére talál kutaszával itt is. Azonban amidőn rokonszenvünk a szerencsétlen fegyenchez közeledik, Hugo Victor egy vakmerő költői merényt követ el; ő a gonosztevőt, ki addig csak nemes indokból vétkezett, süllyedni engedi éspedig a legnemtelenebb indok által vezéreltetve; megrabolja a tiszteletreméltó ősz püspököt, sőt megrabol egy szegény szavojard ifjút is. És bármily gyorsan kövesse is a tettet a megbánás, többé nem képes a dolgot jóvátenni.

A gonosztevő a bagnoban elvadult; s a társadalom ellenséges érzülete keserűséggel tölti el őt. A költő ezt úgy tünteti föl, hogy hősétől rokonszenvünket megvonni könnyen hajlandók lehetünk. Azonban némi lélektani valószínűtlenség marad fönn, mert Valjeannak későbbi egész életfolyama oly, alapjában nemes érzületet tüntet föl, hogy róla alig lehet föltenni, miszerint a vendégszeretetet, a kiskorúságot és szegénységet meglopni képes legyen.

A megbánást éspedig az erélyes megbánást tett követi. Valjean Madeleine név alatt tűnik föl, mint jelentékeny iparmű-vállalkozó, ki egy kis városra áldást hoz, és magának tekintélyes vagyont szerez. Ő a szegények jótevője, gondoskodik a beteg Fantineról; a gonosztevőből, mi még nemrég a leggonoszabb hajlamoknak nem volt képes ellenállani, becsületes ember lett. És ekkor egy konfliktus toppan életfolyamába, oly konfliktus, mely Hugo Victor költői leleményességének becsületére válik. Egy ártatlan áll a törvényszék előtt, ki Valjean helyett volt elítélendő. Ő, ki Madeleine név alatt most már a városka mairje, kettő közt választhat, vagy föl kell adni tisztes polgári állását s megválni szorgalmának gyümölcseitől, vagy egy ártatlant szenvedni hagyni maga helyett,míg ő a bajt magáról elháríthatná, de ekképp lelkiismeretét örökös váddal terhelné. Ő az elsőre tökéli el magát; megjelen a törvényszék előtt és újra gályarabságra ítélik.

E fejezetekre valami gyötrelmes, erkölcsi teher nehezül, minőket súlyos álmainkban érzünk. És hogy a zord feszültségből ne menekülhessünk, a költő az áldozatra késznek újabb-újabb akadályokat vet útjába, melyek a törvény székhelyére való utazását gátolják, melyek neki időt engednének, hogy lelkiismeretével kibékülhessen, ha a kellő időre oda nem érkeznék. A hősnek ideges izgatottságában az olvasó is osztozik.

A regény későbbi részeiben is: Cosette, Marius és Valjean vonják magukra az érdekeltséget. Valjean, kit újra elítélnek, ismét képes a gályarabságból menekülni; fölkeresi az elhalt Fantinenak gyermekét, megszökteti gyámszüleitől Thenandieréktől, kik a gyermekkel cudarabbul bántak, mint a hamupipőkével, sietve Párisba megy vele s ott a boulevard legkülsőbb részén szegényes hajlékba költözik, hol a rendőrség fölfedezi és üldözésbe veszi; átugorja a Petit-Peipus kolostor kerítését a Sant-Antoin külvárosban, és itt sikerül menhelyet találnia. E kolostor-idyll gyönyörű részét képezi a regénynek.

A kolostorban való huzamosabb tartózkodás után Valjean mint magánember rendezi be Cosette-el magát; jelentékeny vagyonnal rendelkezik, mely iparvállalataiból maradt meg, azt annak idejében egy közeli erdőben rejtvén el. Magában Párisban több szállása van, hogy rendőrségi üldöztetése esetében menhelyet találhasson. Valjeannak Cosette iránti szeretete az egész regényen átvonul. E viszonynak megható vonása van; a világból kitaszított, rideg férfinak szíve gyámleányán csügg, ki az ő atyai gondja alatt viruló szűzzé fejlődik. A luxemburgi parkban tett séták, hol a fiatal leány Marius alakjában első és egyetlen szerelmét találja föl, ragyogó költészettel ecsetelvék. Ez idyllek elől félrevonulnak a gazok és csalók regényének sivár jelenetei és katasztrófái.

A regény fő katasztrófája a Gobeau-házban fejlik ki, - és ennek ecsetelésében a „Notre-Dame de Paris” szerzője nem tagadhatja meg magát. Bizonyos baljóslatú köd lebeg a jelenetek fölött, melyek a rablóregényekre emlékeztetnek.

Ama konfliktus, melybe az ifjú Marius jut, midőn kezében töltött pisztollyal éppen a rendőrségnek jelt adni szándékozik s a fal hasadékán a gonosztevők támadását kilesi,ama lázas feszültséget idézi elé, mely a „Notre-Dame de Paris”-ban oly éles vonásokban tűn9k föl. Marius, ki éppen az előre megbeszélt jelt akarja adni, egyszerre csak ráismer a fő gonosztevőben atyjának vélt megszabadítójára s kellemetlen összeütközésbe jő, midőn haboznia kell, vajon hálaérzetének tegyen-e eleget vagy erkölcsi kötelességének, amely által egy gonosztettet megakadályoztathat. E megoldásnál látszik a különbség a drámai és epikus költő között. Az első e konfliktust csak hősének lelkéből és szabad elhatározásából oldhatta volna meg, míg utóbbi az esetlegességet, vagy legalább valamely külső indokot hív segélyül.

Másik fő katasztrófa a Quartier Denis torlaszain merül föl; az ütközetre való előkészülődés, és maga az ütközet lőporfüstbe és vérbe mártott ecsettel van rajzolva. A cabinet corinth ütközetet megelőző jeleneteiből vad humor tűnikelő, míg a humorisztikus verőfény, mely később néhány kirívó és ocsmány képre vetődik, a művészietlen világításnak róható föl. Az agyonlőtt kapus, ki meghalva az ablakhoz dőlten, kimeredt szemmel tekint a tömegre, Javert rendőrügynök ki megkötöztetvén halálát várja, és mindenekelőtt Gavrochenak, a gaminnak halála, ki szerzőnek egyikkiváló alakja, telve életigazsággal és eredeti elméncséggel – mind oly képek és alakok, melyek a képzelődésbe élesen benyomulnak, de amelyeknek nincs tiszta szépészeti hatásuk. Még inkább áll ez az eset a földalatti bolyongásnál, midőn Valjeant Páris csatornáiban kísérjük.

Itt nem láthatunk egyebet, mint adalékot a rútnak költészetéhez, melyet a rútnak szépészete nem fogad el. Hiszen a tárgyhű ecsetelésnél alig gondolhat az ember egyébre, mint arra, hogy orrát befogja, kivált midőn Valjean a földalatti csatornák ama veszélyes helyeire jut, hol az átható iszapban süllyed el. A nemes, föláldozó cselekedet és az ott kifejlődő undorgerjesztő látvány kiáltó ellentétet képeznek, melyben az új francia múzsa tetszeleg magának.

Kevés kivétellel a regény ama rossz társaságában mozgunk, mely elől a valóságban ki szoktunk térni. Ameddig a helyzetekhez erkölcsi vagy szellemi rész kapcsolódik, eltekintünk a szennyes rongyok fölött, melyekbe a mese és ennek erkölcsi tanulsága burkolva van.

Azonban a Murillo festékével színelt koldusjelenetek mellett vannak más olyanok is, amelyekben a rablóregények külérdekessége a túlnyomó, és amelyek egyáltalában nem képesek bennünk részvétet kelteni. Minek kell hosszadalmasan ecsetelni azt, hogy egészen közönséges gazemberek miképpen törnek ki börtönükből, és miképp menekülnek meg a fedélzeteken át. A rajz szemlélhetősége nem ellensúlyozza itt a közönyösséget,mellyel az ember e szabadulási kísérletet tekinti; mert hogy a gonosztevők megszabadulnak-e vagy nyakukat törik, azzal nagyon keveset törődünk.

Érdekeltség csak ott támad bennünk, hol rajza a regény nagy alapvonalaira és különösen Jean Valjeanra és ennek sorsára vonatkozik. Itt a társadalommal való küzdelmet látjuk,melynek diadala még a győzőnek sem válik üdvére. A múlt áthághatlan korlát gyanánt emelkedik minden nemes, minden hősies előtt; az egyesek, mint általában az emberiség iránt tanúsított önzetlen szeretet és önfeláldozás, a gályarabnak bélyegét nem törli ki. Ő örökké kitaszított marad, s futva kerüli ama köröket, melyekben időzni neki csak a titok és álca adhat jogot.

Az egész regény folyamatában a legmélyebb érdekeltséget Valjean és Cosette viszonya ébreszti föl bennünk. A fegyencnek gyámleánya iránt való szeretetéből valódi tiszta emberies vonzalom tűnik ki. És mily megható vonásokkal van ecsetelve e szeretet! A kedély költészete, mely oly költőnek, mint Hugo Victor, teljesen hatalmában áll, legszebb virágait termeli itt. Mily gyönyörű jelenetek merülnek föl amaz első találkozástól kezdve, midőn Valjean a szegény hamupipőkét, ki kegyelten gyámszüleinek az erdőben levő magános kútról a dermesztő hidegben vizet hord – megszökteti, egészen a nemes lelkű fegyenc halálos ágyánál való megható elválásig!

És itt kell keresnünk amaz indokot, mely által a „Les Misérables” regény, a társadalmi tragédia jelentőségére emelkedik. Miután Valjean Cosettet és Mariust összeházasítja, és őket megtakargatott s elrejtett pénzével, korábbi iparvállalatai által szerzett vagyonával, kedvező körülmények közé helyezi, egyszerre száműzve érzi tőlök magát. Az ifjú Marius előtt fölfedi valódi alakját s látogatásait minél inkább ritkítja az ifjú párnál. – Végre egészen kimarad s megtört szívvel hal meg.

Ez a valódi boldogtalan, kit a társaság láncokra kárhoztat, melyeket ő már rég lerázott magáról! Nem egy neme-e ez a föloldhatatlan rabszolgaságnak? A költő figyelmeztetése a társadalomnak szól, hogy ez a vétkest fogadja vissza körébe, ha fényes tettek által bebizonyítá, hogy képes becsülettel,emberséges ember módjára élni, s hogy a bagnót nem kell megörökíteni amaz elkárhoztató ítélet által,mely az elbocsátott fegyenceket üldözi!

Ha Hugo Victor „Les Misérables” című legterjedelmesebb regényében Páris emlékein dőzsölve vesztegelt s a világváros utcahálózatában s azoknak legfélreesőbb zugaiban oly áhítattal mélyedt el,mely a száműzött előtt szülőföldjének minden egyes pontján becsessé tette, későbbi regényeiben a „A tenger munkásai”-ban és a „Nevető ember”-ben szintén otthonosnak érzi magát a csatornaszigeteken és egész buzgalommal törekedik a tenger abroszát költőileg színezni. A tenger proselytává tette.

„Les travailleurs de la mer” dús színezetű tengeri festményekkel teljes tengeri regény; azonban lényegesen különbözik ez Maryar és tanítványainak regényeitől, kik az Óceánon a távol világba kalandoztak el, kik az antipodokat keresték föl, kik nagy tengeri- és hadihajókat mozgósítottak,s ütközeteket és csatákat tártak föl.

Hugo Victor múzsája korlátoltabb helyiségek körvonalában mozog és nem csapong túl a csatornán; csak egy kis csatornagőzösre száll föl s nem tesz világutazást a „Great-Eastern”-en; de a tenger költészete a La Manche csatornában ugyanaz, mi a Csendes-Óceánban: viharainak ereje nem kevésbé nagyszerű és romboló; óriási szirtcsúcsai nem kevésbé végzetszerűek a hajózásra nézve.

A tenger mélyét és távolát megszokott szem a változatos alakításra épp azt a kimeríthetlen anyagot találja itt föl s a tünemények változataiban mindig a magasztost, az istenit kutatni szerető elme,mely a természeti elemek játékaiban, a természeti csodák titkaiban megszokta a mulandóságot szemlélni sub specie aeterni, késztve érzi magát a zsolozsmára lelkesülésre.

A tenger költészete képezi Hugo Victor regényének tulajdonképpi savát. Maga az elbeszélés, a mese, nem csap kívül a novella körvonalán. Hű, föláldozó szerelem története az, mely a munkásságnak ama hőstetteire hevít, melyet a leglovagiasabb szerelemcultus sem ismert. Eme szerelem jutalma, miután a tengeren a leghihetetlenebb eredménnyel küzdött meg, a legsilányabb hálátlanság; azonban föláldozó odaadással alapítja meg a kedvesnek boldogságát s azután mint önkéntes áldozat esik a tenger dagályának áldozataul. Elérzékenyítő történet ez, melynek mozzanatai a romantikus korszakba beillenének, ha a munka századában a reális élet előhaladásával lépést nem tartanának. Hogy a francia regényíró mindamellett is a romanticismus holdvilágát s varázsbirodalmának csodáit képes a tengerészeti műtannak közvetlen közelébe áthelyezni, később még látni fogjuk.

A regény központja a Douvres szirtek robinsonade-ja, mindenesetre a legfeltűnőbb ecsetelés, minőt újabb regények fölmutathatnak. E központ körül forog a regénynek összes cselekvénye. Kalandos tengeri rablótörténetekre emlékeztet Clubin hajóskapitány, ki Lethierry hajósmester megrablójától a lopott összeget visszakeríti, de hogy azt magának megtarthassa, gőzhajóját egy ködös napon szántszándékkal a szirtek felé kormányozza. A legénység megmenekül; a kapitány a hajón marad, mint harcos a csatatéren, látszólag, hogy mint kötelességének áldozata meghaljon, de valósággal azért, hogy zsákmányát, kiúszva megmentse és azzal a távolba meneküljön. Azonban számításaiban végzetes akadály merül föl. Abban a hitben volt, hogy a Hanris-sziklához ért, honnan ő egy óráig tartó úszás által partra juthat – de ahelyett a Douvres szirtekhez vetődött el, melyek a parttól ötórányi távolságra voltak.

Mi ott hagyjuk el a hajótörés mesteri műrendezőjét, midőn az távolról egy vitorlást vevén észre, mezítlenül, csak övvel derekán s a testéhez erősített erszény pénzzel, a tengerbe veti magát, hol egyszerre megragadja lábát valami.

Hugo Victor a hősköltemények régi szabályait követi, amint azt már Homer is tette, tengeri regényének örökszép énekeiben az „Odysseá”-ban. Az érdekfeszítő helyen, hol a kimagyarázhatlanra bukkanunk, hirtelen megszakítja elbeszélésének fonalát, hogy azt később ismét fölvegye.

Letthierry hajótulajdonost gőzösének, a legkitűnőbb csatornagőzösnek elvesztése nyomorba taszítja. Csak már legalább a gépezetét lehetett volna megmenteni! Ennek megmentésére ajánlkozik Gilliat fiatal szigetlakos, midőn értesül, hogy Deruchette, a hajótulajdonos leánya, kit ő titkon szeret, a gépezet megmentőjének kezét ajánlja föl, s egyes-egyedül indul ki oly kalandra, melynél a géptan hatályai és jól kiszámított erői ugyanazt a szerepet játsszák, mint amaz óriási kardok, melyek az ókor sárkányainak fejeit szeldelték.

A regény meséje követeli, hogy Gilliat a hihetetlent, sőt látszólag lehetetlent véghez vigye. Minden józan emberi ésszel megáldott olvasó először azt az ellenvetést teszi: - De miért egyes-egyedül? Hiszen ami egyesnek lehetetlenség, azt egyesült erővel könnyen lehet végrehajtani. A tenger munkásainak társulása által, a szükséges segédeszközökkel sokkal rövidebb idő alatt képes a sziklák közt megfeneklett gépezetet kiszabadítani. Igaz, hogy akkor egyes emberek cselekménye meg lenne fosztva a meseszerű varázstól s a regénynek egész meséje kidöccenne rendes vágányából. A költő számított az ellenvetésre s igyekszik azt oly tényállások előadása által megerőtleníteni, melyek tapasztalt tengerészek észleletei nyomán állítvák össze; leírja a legyőzhetetlennek látszó nehézségeket a vállalkozásnál s kapcsolatban ezzel ama férfi hősiességét, ki azokat legyőzni megkísérli, tiszta világításban tünteté elé.

Találkozik ember, ki az óriási munkára nemcsak vállalkozik, hanem azt végre is hajtja, és akad költő, ki lerajzolja előttünk, hogy az „esztelen és képtelen agyrém” szülte terv miképp sikerült. Gilliat, Robinson módjára hetekig él a Douvres szirteken és mitn győző érkezik a megmentett géppel haza. E rajz a regényben többet foglal el egy kötetnél, s a mű- és géptan legjelentékenyebb részét képezi. Miképp végzi Gilliat azt a csodamunkát két karjával, mely nem kevesebből állt, mint hogy a szirtek közt megfeneklett és megszorult gépet kiemelve a bárkára helyezze? Ez mindenesetre modern herkulesi munka; azonban egy Hercules ereje, ki a kígyószörny fejeit leszabdalni és az Augias istállóját kitakarítani képes volt, nem leendett erre elég. Egy soha zavarba nem jövő lángész géptani tanulmányára volt szükség a kitűzött cél eléréséhez.

Hugo új James Watt-ot teremt, míg végre is a géptani lángésznek minden érdemét a maga előnyére aknázz aki.

Valóban különös kacérság az egy költőnél, midőn nagy gépésznek óhajt láttatni. E kacérságnak köszönhetjük Hugo Victor regényének jelentékeny részét.

Robinson munkássága, mely bennünk oly nagy érdekeltséget kelt, annyira egyszerű, hogy azt minden olvasó könnyen megértheti; s annyival inkább bámuljuk leleményes szellemét, mentül jobban követhetjük eszméit és azoknak kivitelét. Amit ő mível és teremt, épp olyan, mint a Columbus tojása, de Gilliatnak bonyolódott s mindennemű géptani problémákkal terhelt munkásságát fantáziánk nem képes követni s maga a rajz csak külső, száraz, költőietlen leírássá válik, s mindig fennmarad bennünk némi kétely a fölhozott tények lehetősége és valószínűsége iránt.

Néhány oly költői leleményesség becsempészésén is rajta kapjuk szerzőt, melyek ellen ki kell kelnünk. Ha Robinson műszereit maga készíti, azt nagyon is rendén valónak tartjuk; ha azonban Gilliat egy mesterséges kohót állít föl valamelyik szirtnek homorulatában, hogy ott műszereket kovácsolhasson, azt kérdezzük, miért nem vitte azokat Guernsey szigetéről magával? Nem egy hajótörést szenvedettnek ínségéről és kétségbeeséséről van itt szó, hanem egy eleve átgondolt vállalatról, melyhez a szükséges előkészületeket igen jól lehetett volna végezni.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 7. sz. Pest, 1871. február 16. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos