Mikor Anonymus - azaz Péter mester, Béla király magát megnevezni nem akaró, tehát névtelen (Anonymus) jegyzője - a XII. század vége felé megírta híres Gesta Hungagorumát, akkor tudományos hitelű történelmi műben óhajtotta megörökíteni a magyar nemzet származását és hősi cselekedeteit. Előszó is készült e műhöz, és ebben Anonymus megírja: nem szép és illő dolog, hogy a magyar nép saját történetéről csak a parasztok hamis meséiből és az énekmondók fecsegő énekéből, mintegy álomban, értesüljön.
Ilyesfajta történeteket, melyeket Anonymus a tudós gőgjével "a parasztok hamis meséinek és fecsegő énekeknek" nevezett, tartalmaz ez a könyv is. Az ilyesfajta történeteket ma mondáknak nevezzük, de Anonymussal ellentétben nem megvetéssel szólunk róluk, hanem érdeklődéssel, szeretettel tanulmányozzuk őket. Ezek a szájról szájra terjedő, tehát szájhagyományban élő történetek olyan időkbe vezetnek, amikor az emberek az írást még nem ismerték, vagy pedig az írni-olvasni tudás csak keveseknek lehetett osztályrésze.
A mondáknak sok közös vonása van a mesékkel is. Mesében, mondában egyaránt szerepelnek természetfölötti lények: tündérek, sárkányok, halkirályok stb. Az állatok emberi nyelven beszélnek, át is változhatnak emberré, az emberek pedig állattá. Mégis, a mese és monda célja nem ugyanaz.
A mese elsősorban szórakoztatni, gyönyörködtetni akar; a mesemondással a hosszú téli esték unalmát űzik el, mesével altatja el gyermekét az anya. Ezenfelül persze tanít is. Varázslatos világa sok mindent feltár a mögötte rejlő valóságból is, a mesélők és mesét hallgatók valódi életéből. A mesehős mindig a szegények, elnyomottak igazságát képviseli képviseli, a mesében a jó diadalmaskodik, a gonosz elbukik. Mégis: mesélő és hallgató egyaránt tudja, hogy a mese világa a képzelet világa, tehát a mese nem lép fel a történeti hitelesség igényével.
A monda azonban másfajta elbeszélés; létrejöttében nemcsak a képzelet játszik szerepet, hanem az emberi tudásvágy és tapasztalat is. A mondákat a régmúlt idők emberei (épp úgy, mint a ma élő írástudatlan, primitív, természeti népek) igaznak tartották. A természet törvényeit még nem ismerték fel, de látták, hogy a nap felkel, és újra lenyugszik; az évszakok változnak, és a természet megújul. Választ akartak tehát kapni azokra az égető kérdésekre, melyek az emberiséget régen is érdekelték, ma is foglalkoztatják: Hogyan keletkezett a világ?Hogy alakultak ki a hegyláncok, a tengerek, a mély folyóvizek? Hogyan keletkeztek a csillagok, az állatok és növények, hogy keletkezett az ember? E számukra érthetetlen, megfoghatatlan jelenségek magyarázatára történetekkel válaszoltak. Másrészt a képzelet előrevetített a mondákban olyan technikai vívmányokat is, melyek az emberek életét könnyebbé, szebbé teszik, s melyeket csak a későbbi korok gazdasági fejlődése, találékonysága, szorgalma valósított meg. Már a régi időkben is ábrándoztak az emberek a légben való repülés lehetőségeiről; ami azonban a régi görögök elbeszélésében (Daidalosz és Ikarosz) még kudarcba fulladt vállalkozás volt, azóta valósággá vált: az ember repülni tud, sőt a földön túl is eljut, egészen a holdig. A Szampó - a csodamalom - a karjalai finnek képzeletében született csodaeszköz, melynek segítségével az emberek megszabadulhatnak a gyötrő rabszolgamunka terhéről. És még folytathatnók a példák felsorolását. Az ilyesfajta elképzelések közül is sok valóra vált már azóta, s az emberek már számos "Szampót", vagyis gépet találtak el munkájuk könnyítésére, az élet megszépítésére.
E könyvben szereplő történetek érdekes képet adnak az emberi képzelet teremtő gazdagságáról. Az indián monda szerint valaha az emberek a föld alatt éltek, s egy fa gyökerébe kapaszkodva kúsztak fel a föld felszínére. Az afrikai négerek szerint a nap és a hold kezdetben férj és feleségek voltak, a csillagok pedig az ő gyermekeik. A természeti népek más és más módon képzelték el a világ, az állatok és a növények, az égitestek keletkezését. A régi görögök szerint pl. sziklakövekből keletkeztek egykor az emberek. - Megőrzött azonkívül e történetekben a népi emlékezet olyan, az emberiség őstörténetébe visszanyúló, valóságos tényeket és eseményeket is, mint amilyen a tűz felfedezése vagy a nagy áradások emlékét megőrző özönvíz. - És szólnak ezek a mondák a zene, a költői ének hatalmáról is: a dalnok Orfeusz előtt megnyílik a halottak országának kapuja, a grúz hegedős dala lenyűgözi az emberevő sárkányt.
Az emberi tudat fejlődésének kezdeti fokán e történetek vallásos keretben jelennek meg; ezeket mítoszoknak nevezzük. Ahogy az emberek ismerete, tudása gyarapodik, a történetek is kilépnek a vallásos keretből, és úgy vesztenek hitelükből is. Amikor a természettudományos ismeretek szélesednek, többé már nem az istenekről és a világ teremtéséről, az élőlények keletkezéséről szólnak e történetek, csak különös alakú, feltűnő sziklákról, várromokról, földbe rejtett kincsről, vagy egyenesen tréfás formát öltenek, és azt magyarázzák, hogy miért haragszik egymásra a kutya és a macska, miért csíp a bolha. Ilyen mondákat a világ minden népe ismer: a magyar népnyelv "históriáknak" nevezi ezeket. Vannak közöttük eredetmagyarázó mondák, helyi mondák (helységalapító történetek, hegy- és halommondák), az állat- és növényvilág különlegességeit magyarázó mondák. Sok történetet tud a magyar nép a vihart támasztó táltosokról is, akik bika vagy lángnyelv alakjában küzdenek a levegőben; az ördöngös kocsisokról, a földben rejtőző kincsről és más efféléről is.
Külön kell szólnunk a történelmi eseményekkel, népi hősökkel foglalkozó mondákról. Gorkij, a nagy szovjet író mondotta: nem ismerheti a dolgozó nép igazi történetét az, aki nem ismeri a nép íratlan alkotásait. A történeti mondák - mint már láttuk - az írott történelmet pótolták a legrégibb időkben. Azonban nemcsak az írás nélküli társadalmakban meséltek hősökről, akik mint Prométheusz, elhozták a tüzet az embereknek, vagy mint Sárkányos György lovag, megölték a gonosz szörnyeket. Az elnyomott nép még a közelmúltban is szívesen mesélt történeteket azokról a nagy emberekről, akik a dolgozók pártját fogták, és harcoltak értük. E történetek nem felelnek meg mindenben a való tényeknek. Azonban mégis igazak, mert e hősöknek azokat a tulajdonságait emelik ki, melyek naggyá tették őket. Így beszéltek Magyarországon is, a szomszéd népeknél is egy fél évezreden át az igazságos Mátyás királyról, aki a szegény ember pártját fogta, és győzedelmesen szembe szállt a létüket fenyegető ellenséggel, a törökkel. A Mátyás királyról szóló történeteket később már Rákóczi Ferenc, vagy Kossuth Lajos nevéhez is fűzték. Ilyen történetek százával keletkeztek a Szovjetunió kialakulása utáni első években Leninről, akit a népi képzelet szabadító hősként üdvözölt, és felruházta a népi hősök összes jellemző vonásával.
Azonban nemcsak az igazságos királyokhoz, győztes hadvezérekhez, államfőkhöz fűződtek ilyen történetek. A betyármondák, az angol Robin Hood-történetek hősei egyszerű emberek, a nép fiai, akik az elnyomók elleni harcban kitűntek bátorságukkal, tehetségükkel. A nép különös szeretettel szövögette ezeket a történeteket, hiszen hősei az ő soraiból kerültek ki, szívéhez különösen közel állottak.
Szólnunk kell most a könyvben szereplő történetek forrásairól is. A görög törzsek mondáit Homérosz csodálatos eposzai: az Iliász és az Odüsszeia őrizték meg. Ezek az eposzok azon a határvonalon keletkeztek, mikor az ősközösségi rendből az osztálytársadalom kibontakozott, és a nép költői szájhagyományától az irodalom elkülönült, de olyan módon, hogy a népi szájhagyományt is feldolgozta, felszívta magába. A nép mondai hagyományát őrzik a középkor nagy epikus alkotásai is: a német Nibelung-ének, a francia Roland-ének. Írásban maradtak ránk a régi egyiptomiak, babiloniak sok ezer éves mondái is. Vannak azonban olyan csodálatos mondák, népköltészeti alkotások, melyek mindig szájhagyományban éltek, s csak az utolsó évszázadban jegyezték le őket. A finn mondákat a XIX. században Lönnrot Illés szerkesztette összefüggő irodalmi alkotássá. Szájhagyományban terjedtek az orosz bilinák, a délszláv hősi dalok is. Obi-ugor nyelvrokonaink, sok ázsiai nép, valamint a tengeren túli természeti népek (négerek, indiánok, pápuák, polinézek) elbeszéléseit is úgyszólván csak napjainkban jegyezték fel a tudósok.
A nagy írók is minden időben szívesen fordultak a nép mondáihoz, s műveikben újraalkották, továbbszőtték ezeket. Így tett már a görögöknél Hésziodosz és Homérosz is. A magyar irodalom nagyjai közül többek között Vörösmarty Mihály és Arany János keltették legszebben életre a régi mondákat. Arany János trilógiájában Toldi Miklóst elruházza a népi hősök minden jó tulajdonságával. A krónikákban és verses elbeszélésekben megőrzött régi magyar történeti mondákat is szívesen szőtte műveibe, amelyek varázsos költőiséggel idézik fel a régmúlt idők eseményeit, hangulatát. Szinte a régi énekmondók énekeit hallgatjuk - "mintegy álomban", mint Anonymus írja -, amikor Arany János újrakölti például a vitézeket új hazába vezető csodaszarvas történetét:
Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra.
Fű kizöldül ó sírhanton,
Bajnok ébred hősi lanton...
E mondák a történelem sorsdöntő, tragikus pillanataiban buzdítóul, erőforrásul is szolgáltak: mert azt vallották, hogy az igazságnak győznie kell. A hősmondák bajnokai magát a népet jelképezik. Példájuk említése hozzásegít a nép öntudatának kialakításához, öntudatos közösséggé válásához.
Dömötör Tekla
Forrás: Száll az ének... Mítoszok, mondák, legendák a világirodalomból - Tankönyvkiadó, Bp. 1960.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése