II.
Lajos és Zápolya János udvari papja volt. Műve Magyarország romlásáról szól s
1484-től 1543-ig tárgyalja az eseményeket. Egészen egyedülálló helyet foglal el
a humanista történetírók között. A humanista történetíró a valóság fölött élt,
az életet ünnepélyessé szépítette. Rajongott és díszített. Mátyás halála után,
a romlás napjaiban is magasrendű szellemi mámorban élt: Mátyás birodalmi
eszméinek s emlékeinek fényében. Ám Szerémi György teljesen más arcú ember.
Számára nem voltak ilyen magasságok, ő nem menekült a szellem vigasztaló
szigetére, az élet hullámai közt állott mindhalálig, s róluk számolt be. Nem
szűrte meg az életet választékos stíluson keresztül, vádolt, panaszkodott,
átkozódott. Történelmi forrás volt számára az egész élet. minden, amit látott,
hallott s tapasztalt. A történelmi tények éppen úgy, mint kóborló katonák,
kesergő parasztok, ijedt polgárok beszéde. Mintha az lett volna a célja, hogy a
kor egész külső és belső valóját: eseményeit, szellemét, mondáit, pletykáit s
hiedelmeit művének vásznára fesse. A történetírást öntudatlanul szinte
regénnyé, regényes korrajzzá szélesítette.
Mátyás
király emlékét nemcsak a humanista történetírók ápolták, hanem a néplélek is.
Az utóbbiról elsőnek Szerémi György tudósít. Egyik „mondája” Mátyásról, a
„fortélyosról” szól. Kezdetben igen szegény volt Mátyás király. Volt egy
hatalmas rokona, Szobi Péter, aki látván a király szegénységét, elszomorodott s
így szólt: „Megsegít az isten, ha megfogadod szavamat. Hívasd össze a főurakat,
hívd meg őket ebédre s az ebéd végén mondjad nekem, hogy foglyod vagyok. Én
azonban nagyon szabadkozom majd, hogy mi rosszat tettem néked.” Így tett Mátyás
király és Szobi Péter megígérte, hogy ötvenezer forintot ad a király
fölsegítésére. Így felelt a király: „Többet adj, mert nem mégy el Budáról, míg
hatvanezer márkát nem fizetsz.” Péter a nyolcadik napon meg is fizette. A többi
nagyurak hallották ezt, remegtek s nem mehettek ki Buda kapuján, mert be volt
zárva. Mit tehettek? Ki negyvenezer, ki százezer márkát ígért a királynak.
Megtelt Mátyás király kincstára s elindulhatott a török ellen.
Mátyás
halálát is népmondák nyomán beszéli el. A mágnások összegyűltek, hogy mit
csináljanak a királlyal, mert ismét háborút akar indítani. István kincstárnok
így felelt: „Öljük meg”. S vállalkozott, hogy a király szállására becsempészi
őket. Kopogtattak. A király éppen a tűz mellett melegedett s így szólt a
komornyikjának: „Nézd meg, hogy kicsoda! István kivételével senkit se eressz
be!” Kinyitotta az ajtót a komornyik, s az urak megragadták a torkát. A
komornyik könyörgött, hogy ne öljék meg s beengedi őket. Így is lett. A király
rájuk tekintett: „Barátaim, miért jöttetek?” De érezte vesztét, hiszen már
régen megjövendölték, hogy borzalmas halállal fog kimúlni s mondá: „Gyorsan
tegyétek, amit tenni akartok!” Megragadták, az asztalra fektették, s farába döfték
a kardot egészen a melléig. Három nap és három éjjel üvöltött fájdalmában a
király. És sokan akarták látni borzalmas halálát, de senkit se engedtek be
hozzá.
Dózsa
György lázadásáról a néppel összeforrott pap szempontjából szól. Dózsa
eredetileg Konstantinápoly elfoglalását tűzte ki céljául. Csáki Miklós csanádi
püspök durván megsértette őt. A főurak a jobbágyokat nem engedik a táborba, a
szökevények családján pedig bosszút állanak. Dózsához csatlakozik az alsópapság
egy része, művelt, külföldi egyetemeket járt papok, s a szerbek is csatlakoznak
seregéhez. Az egyre növekedő népmozgalom élén Dózsa kimondja az új jelszót:
„Gyertek a pogányok és a hűtlen magyarok ellen az én koronáztatásomra!”
Szapolyai János csellel töri le a mozgalmat. Levelet küld Dózsának, hogy
támogatni fogja. Óvatlan pillanatban elfogatja és kegyelmet ígér neki. De a
főurak rábeszélésére tüzes trónra ülteti és testét jobbágyokkal és hajdúkkal
eteti meg.
II.
Lajos kora következik. Mária nevezetű „német leányt” vesz feleségül, ki Óbudán
száll partra. Moré lászló, Batthyány Ferenc és hasonló „latrok” várják, Budára
vezetik s azontúl a „pad s a kárpit alatt a királynő szolgálóival
rosszalkodnak, kiket Németországból hozott”. Közeleg a török veszedelem, de
„kutya hiszi”. Jöttek a követségek Lajos királyhoz, hogy mozduljon
Nándorfehérvár védelmére, mert ha ez a vár elvész, az egész kereszténység
romlásba jut. Senki se hiszi. Nándorfehérvári és szalánkeméni szerb polgárok
jönnek a királyhoz naszádjaikon. Segítséget kérnek a királytól, aki Pál
préposthoz, a kincstárnokhoz utasítja őket. Ez vette a kérvényüket és csúnya
dologra használta fel, majd pedig arcukba vágta. „Nem tudta a lator, hogy
miként áll a magyar királyság a határon”. Másodszor is felkeresik őt, de hiába,
naszádjaikat ezalatt az udvaroncok kirabolják. Erre a magyar zászlót a földre
dobják, így szólnak: „Isten veled Magyarország!” S visszatérnek hazájukba. A
mohácsi vész ellőtt vígan sikkasztják a hadi pénzeket. A királynő pénzt és
kincseket harácsol, s II. Lajos halála után magával viszi az országból. A
főurak a nagy veszély pillanatában is birtokot kérnek a királytól. Itt a
mohácsi vész, mint az ítélet.
II.
Lajos halálát így beszéli el egy katona. A király menekül, többen kísérik.
Batha község mellett azt indítványozza Szapolyai György, hogy pihenjenek meg.
Majd egy óvatlan pillanatban nekimegy II. Lajosnak: „Te király! Bestye király!
Te veszítetted el a mi királyságunkat!” S megöli. Az események rohannak, jön a
török Buda felé. Hogy milyen borzalmas áradat volt e történelmi tragédia, a
következő eset példázza. A pestiek és budaiak menekülésre készülnek s
gyermekeiket vízbe dobják, hogy sírásuk el ne árulja a menekülőket és terhükre
ne legyenek. Egy nagyobbacska gyermek így könyörgött: „Édesanyám! Ne temess el,
igazán nem fogok sírni!”
E
kép a legteljesebb bomlás képe, nemcsak történelmi és társadalmi, hanem emberi
bomlásé is. A „birodalom” megszűnt. Szapolyai János és Ferdinánd kora
következett, szörnyű esztendők, hadak gázolnak és a belső erők is egymást
marcangolják. Könyve egyre valószerűbb lesz, saját tapasztalatait írja, de
mondái és hiedelmei is vallomások a kor lelkületéről. Szerémi György
társadalomszemlélete: az „alulról néző” társadalomszemlélet, mely a
protestánskor irodalmában teljesedett, élénk példája annak, hogy a későbbi
humanisták mennyire előkészítették és színezték a protestáns kort. Szerémi
minden tekintetben a népi szempontot érvényesítette a történetírásban, s e
tekintetben századokon át egyedülálló s páratlan jelenség.
Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom
története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t.
Csehszlovákia 1900.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése