Temesvári Pelbárt Johannes Rymman 1502-es kiadásának címlapján
Forrás: http://mandarchiv.hu
Ha
a középkori vallásos irodalom legkimagaslóbb alakját keressük, Temesvári
Pelbártnál kell megállapodnunk. A középkor vallásos irodalmának minden útja
összefut benne: a legenda, a példák, a hittudomány, a tudományágak, mint a
hittudomány függvényei, a vallásos képzelet gazdagsága, a szónoki képesség és
az írástudás, s az újkor első friss leheleteként a fejlődő valóságérzék.
életéről nem sokat tudunk. Temesvárott született, mint ferencrendi szerzetes a
krakkói egyetem hallgatója volt, 1483-ban a budai rendházban él és tanít, ír és
szónokol. Munkái közül a Szűz Máriát dicsérő Stellárium és a szentbeszédeit
tartalmazó Pomerium a legnevezetesebb.
A
középkor határmezsgyéjén teljes erővel fellángolt benne a középkor egész naiv,
tiszta hite. De ugyanolyan erővel
izgatta őt már a vallás világának minél közvetlenebb, minél érzékelhetőbb
emberi ábrázolása. „Jámborul bizonyára elképzelhetjük – írja a Stelláriumban –
hogy a világ teremtése előtt a Szentháromság személyei közt tanácskozás folyt
ennek a világnak a megteremtéséről… Első kérdés: Vajon kell-e teremteni angyali
természetet?... Az első kérdés tehát a Szentháromság tanácsában tárgyalás alá
került”. Az egyházi zsinat képe ez, égi mezőkre vetítve. Isten gondoskodott,
hogy az „égi haza polgárok hiján ne maradjon”, akár a földi király az
államáról. Az isteni Gondviselés nála a józan emberi megfontolás alapján
cselekszik: „A Szentháromság személyeinek tanácsában egy második terv
keletkezett arról, hogy mikor kell a megtestesülésnek történnie, avagy a világ
kezdetétől fogva, a bűnbeesés után mennyi időre halasztható el?”
Egészen
valószerű módon érzékelteti a szent család menekülését Egyiptomba: „Ki tudná
eléggé átérteni, mennyi nélkülözésen, fáradságon és könnyhullatáson ment akkor
éjjel-nappal keresztül Mária ilyen pusztaságon, ahol még egy vendégfogadó sem
volt, csak folytonos küzdés, aggodalom és remegés!” De rögtön mellette ragyogó
szökőforrásként csap fel a vallásos ihlet: „Szomjuhozol – mondja Mária
keresztfán kínlódó fiának – mért nem tudtam Neked vizet nyújtani én, aki mikor
csecsemő voltál égből patakzó szűzi tejjel tápláltalak!”
A
keresztény irodalom először átfestette a földi életet az égi mezők színeivel,
beléje lehelte az isteni tájak lelkét. utóbb az égi sorsot alakította földivé,
érzékelhetőbbé, emberibbé. A Stelláriumban Mária csodálatos testi szépségéről,
s ékességéről szól, mind a nagyság, mind a szín és külső báj szempontjából:
„Ami
a nagyságot illeti… sem nagyon magas, sem nagyon kicsi nem volt, hanem olyan nagyságú,
mely megfelel a női alkatnak. Színe fehér-piros volt. Haja nem lehetett fodor,
mert ilyen csak a nagyon hideg természetű embereknek van. De ritkás és szőke
sem volt, mert az ilyen hajfürtök tompult és taníthatatlan elmére vallanak. A
vörös haj viszont forró vérmérsékletre vall, tehát bizonyára barnába hajlók
voltak a szent szűzi fürtjei, szemei pedig feketék”. Arca a „tejnek és rózsának
színeivel volt telefuttatva”. „Szentséges szája vonzó, kellemes és minden
édességgel teli. Ajkai pirosas színűek, nem nagyon duzzadtak, az első ajak
kissé előre nyúló s teltebb a felsőnél s ez igen illik hozzá. Az előbb említett
arcismerők szerint ugyanis ez a nagylelkűség és hősiség vonása. Fogai
hófehérek, egyenesek, egyformák és ragyogók. Álla vonzó szabású, egy kissé
négyszögű alakra hajló. Nyaka nem nagyon testes, nem is sovány, de szép
ívelésű. Kezei fehérek, arányosak. Ujjai gömbölyűek, vékonyak, hosszúak,
kecsesek. Lépése nyugodt, fegyelmezett. Járás közben magára tartóan szemérmes,
s fejét kissé a földre hajtja, mint szemérmes és alázatos szűz. Hangja tiszta
és csengő, édes és kellemes. Állandóan szerette a csendet, keveset beszélt…”
Pelbárt legendájában az ájtatos szerzetesnek Mária ebben a csodálatos testi
ragyogásban jelenik meg.
Pelbárt
ragyogó színekkel festett soraiban éreznünk kell a nagy ragyogásnak, a
reneszánsznak sugarait. Szinte reneszánsz-képet festett Máriáról a szentéletű
szerzetes, ki Mátyás udvarának reneszánsztól áthatott világa ellen dörgött a
szószékről, de íme eredendően magában hordozta az újat, mely ellen tudatosan
még küzdött. Pelbártban a szociális érzés is megmozdult, ezt prédikálta a
törvényről: „A törvény olyan, mint a pókháló, amely megfogja a kisebb
állatokat, a nagyobbak azonban átjutnak rajta. A dongó beléje jutva széttépi s
kirepül belőle, a kis légy azonban fennakad benne. Így hágják át a törvényt az
előkelők és fejedelmek és nem fogják el őket, sem büntetésben nincs részük. A
kis embereket azonban sújtja a törvény.” E kis szikra majd a protestáns
irodalomban nő tűzzé.
Az
idézetekre nézve l. Brisits Frigyes: Temesvári Pelbárt műveiből c. munkáját.
Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom
története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia
1900.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése