Féja Géza: A líra

Három patak egyesül a magyar középkor vallásos lírájában: a Szentírás zsoltárainak fordításai, a középkor egyházi énekkincsének átültetései, s gyérebben eredeti vallásos versek. „Világi” vers alig maradt.

Irodalmi tudat híján a költőiség csak gyéren s véletlenül tör elő. A költő ilyenkor egy-egy pillanatra ösztöneire hallgat anélkül, hogy ennek teremtő jelentőségét belátná. Megkapnak „Az istenes élet reguláinak” üde képei, egyszerűségük a népdaléval rokon:

„Piros rózsát, ha szednek

Pünkösd idejében,

Miként annak illatja

Is megvigasztalja.

Igyen Urunk Jézusnak

Öt mély sebet gondolván

Keresztfán függesztvén

Vigasztalja szivünket

Örök kárhozattól.

Gyenge rózsa meghervad

Mikor hőség éri,

Szűz Mária hervada

szent keresztfa alatt.”

A Vinkler-kódex két verse a szerzetei élet érzelmi melegségéről tudósít. Egészen egyedülálló ez a közvetlen derűs, Szent Ferenchez illető hang:

Asztalnak szent dicsérete

„A szent alázatosság

Szerzetös asztalát

ékösiti, dicséri

és felmagasztalja,

az szent vesztegségtartás

őtet igön gyöngyösi

és megverágozza,

az szent áhitatosság

őtet megédösíti

és érdömösíti.

az alázatos szerzetös

nagy édösön eszik,

mert ő méltó reája

amit eszik, iszik

és őneki a Krisztus

nyájaskodó barátja

és ő asztalnoka,

mert előtte  mi vagyon

mind a Krisztus szerzötte,

kiről adjunk nagy hálát.”

 

Jó és gonosz szerzetösnek dicséreti és szidalma

„Az jó szerzetösnek

szive Krisztus kerte,

mert ő benne plántálta

verágoknak szépségét,

mert szent alázatosság

verágzik őbenne

mint kék viola

szeretetnek rózsája

tisztaságnak lilioma

benne kevélyködnek.

Szerzetösnek gonosza

mit terólad mondjunk,

teljes szived méröggel

és nagy álnoksággal,

mert engödetlenség

és az gonosz gyülölség

tégöd mind elgyőzött,

az kevélység meghatott

és ekképen ördög bír

kivel viszön nagy kínra.”

Az átültetések közül messze kimagaslik az „Énekek Éneke”; Halábori Bertalan prózai fordításában maradt reánk. Már Kazinczy Ferenc észrevette nyelvének költői szépségét: „Mely gyönyörű nyelv… kivált Halábori Bertalannál a Bereg vármegyében nemzettnél! S mivé leve ez a gyermeki nyájasságu szép nyelv az által, hogy benne erőt véve az elmélkedő ész, s mindent igazított, törvényszerűbbé tett és inkább szóla az olvasó hideg érteméhez, mint érzékéhez.” (Erdélyi levelek) Bertalan pap nyelvében első nyelvemlékünknek a Halotti Beszédnek tömör ereje forr össze a Kazinczy által dicsért „nyájassággal”. A kifejezés ereje tömör, de vonásai „nyájasak”. „Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak…”

Salamon éneklése

„Én mezei virág vagyok. És völgyeknek lilioma, miként liliom tövisek között: ugyan én barátom leányok között. Miként nemes fa erdei fák között: ugyan én szeretőm fiak között. Kit én kivánok vala annak árnyékában ülök. És ő gyümölcse édes én torkomnak. Király engem borpincébe vőn. Én bennem szerelmet szerze. Virágokkal ékesítsetek engem. Mert szeretet miatt ellankadék. Ő balja én fejem alatt és ő jobbja engem megölel. Ó Jeruzsálemnek leányai esketlek benneteket kecskéire és szarvasaira: én szeretőmet fel ne serkentsétek. Fel se ébresszétek: míg ő nem akarja. Én szeretőmnek szava ime ez hegy közbe szökdösve jött, dombokat által szökött. Én szeretőm kecskéhez hasonlott és gimborjuhoz. Ime ő mi falunk alatt áll, ablakon néz és rostályon kakucsol.* (* kukucskál) Ime én szeretőm szól énnekem: kelj fel én barátom, én galambom, én jó termetem: siess és jöjj. Mert immár tél elmult, hideg eltávozott és elment. Mi földünkbe virágok jelentek. Irtásnak ideje bejött. Mi földünkbe gerliceszó hallatott. Fügefák bimbóztak, virágos szőllők illatokat adtak. Kelj fel én barátom, én szépem, én galambom és jöjj el. Erős kőlyikakba, kőrakások vermébe. Mutasd meg te orcádat énnekem, te szód hangosoljon én filemben, mert édes te szód és ékes te orcád. Fogjátok meg magatoknak az kis ravaszokat. Kik szőlőt pusztítanak: mert mi szőlőnk megvirágzott. Én szeretőmnek és ő nekem, ki virágok között ül. Míg nap támad és árnyékok elhajolnak és szeretőm tér meg. Légy olyan mint kecske: avagy Bethel hegybeli gimborjak.”

Az egész Döbrentei-kódex Bertalan pap kezeírása s tanújele annak, hogy a XVI-ik század legelején immár milyen dús hangszer volt a magyar nyelv.

Figyelemre méltó a Szent László királyról szóló ének, megtaláljuk benne László király emberi arcát:

„Te arcra teljes szép piros valál

Tekintetedben embereknél kedvesb

Beszédedben ékes, karodban erős

Lám mindet Te ejtéd, ki tevéled küzdik.

Tagodban ékes, termetedben diszes

Válladtól fogva mindeneknél magasb

Csak szépséged császárságra méltó

Hogy szentkorona téged méltán illet.

Testedben tiszta, lelkedben fényes

Szivedben bátor, miként vad oroszlán,

Azért neveztek bátor Lászlónak,

Mikoron méglen ifjudad voltál.”

Vásárhelyi András éneke Szűz Máriáról már a magyar Boldogasszony-kultusz sajátosságos ízeit hozza:

„Hallottaknak megszabaditója,

Törököknek megnyomorgatója,

Királyoknak jó tanácsadója,

Magyaroknak megoltalmazója.”

A világi énekek egyike Mátyás király halálát siratja. Fennmaradt egy virágének töredéke. Apáti Ferenc feddőéneke már a társadalmi kritika hangját csendíti meg, tehát a holnapot jelzi.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.