VÖRÖSMARTY szerelme nem olyan szenvedély volt, aminőnek a nagyközönség képzelődése rendesen a költők szerelmét szokta kiszínezni. Nem volt abban semmi kalandos, semmi regényszerű. A költő nem dobta oda magát lángoló szenvedélyének, nem keresett az utókorra is átszálló regényes epizódokat; hanem szeretett azzal a mély és őszinte vonzalommal, mely mások elől, úgyszólván, rejtegeti imádatának tárgyát s ha elnyeri azt: a családi tűzhely melegénél él csöndes boldogságának; ha el kell veszítenie: magába zárja fájdalmát s kegyelettel őrizi a szép napok édes-keserű emlékeit.
Vörösmarty sorsára két nőnek volt elhatározó befolyása. Az egyik lángolásra gyújtotta szívét és sok ideig volt tárgya ábrándjainak, anélkül, hogy a költőt igazán boldogította volna; a másik, kit férfikorának delén tanult meg ismerni, nem izgatta képzelődését, de annál mélyebb, igazabb hatást gyakorolt kedélyére s a családi élet édes örömeit szerezte meg számára.
Alig volt több húsz évesnél, midőn szíve először megnyílt a szerelem érzelmeinek. A fiatal költő ez idő tájon, mint Perczel Sándor fiainak nevelője, Tolna-megyében lakott, azon a természet bájaival dúsan megáldott vidéken, melyet déli táj és völgység címen nem egyszer emleget lírai és epikai költeményeiben. A völgység tündére Perczel Sándor legidősebb leánya: Perczel Adél vagy magyarosan Etelka volt, egy bájos, élénk szellemű, fiatal leány, ki csakhamar lángolásra szította a költő képzelődését s később is mintaképül szolgált az eposzok nőalakjainak ábrázolásánál. Vörösmarty életírói legalább nem mulasztják el följegyezni, hogy a deli Hajna, a szelíd Enikő, a bús Ida legszebb vonásikban, mind fiatalkori ideáljára emlékeztetnek, sőt a „szöghajú, nyájas Etelka” egyik legszebb alkotásában névleg is szerepel. E női alakok megannyian a szűzi szemérem és mély érzelmek bájaiban jelennek meg Vörösmartynál s ezekkel a tulajdonságokkal ruházza fel a költő titokban imádott kedvesét is, midőn felőle bizalmas barátaihoz írt leveleiben megemlékezik.
Hogyan támadt, miként erősödött ez a vonzalom s minő volt a vége: megbízható adatok hiányában nehéz volna megállapítani. Egyedül hiteles följegyzéseket csakis a Zádor Györgyhöz intézett bizalmas levelek szolgáltatnak, melyek egyikében minden habozás nélkül vallja be a költő, hogy áldja Etelkáját, mert „általa fejlett ki benne minden érzemény”. Egy másik levelében már azt is elárulja, hogy „Szép leány”-ának írásakor reá gondolt s mindent neki köszönhet.
A „Szép leány” Vörösmarty első költeményei közt foglal helyet s még ábrándokban élő idealista gyanánt mutatja be a fiatal költőt. A patakban fürödve pillantja meg kedvesét, amint csábító mozdulattal hajtja meg fejét s kis virágot tart kezében, - „parti növényt”.
A költő képzelődése megmozdul a tünemény látására s egész sorozatát teremti meg a képekbe burkol vágyaknak, ama kor költői divata szerint, szertecsapongásban forgácsolva szét az érzelem erejét:
Játszva zúg a szél fülébe
Kedves titkokat,
Játszadozva hajt fejér
Rezgő ágakat.
Ág ha volnék, meghajolnék
Én is szívesen,
A szellővel rálehelnék
Titkon, édesen.
Gyönge tagjait csókdossák
Fürge halfiak;
Rá bámulva meg-megáll és
Nem zúg a patak.
Hajh! Magam is beh megállnék,
Volnék csak patak!
Vagy bár köztetek lebegnék
Boldog halfiak!
Majd lejjebb, nem eléggé tiszta fordulattal, így folytatja:
Vagy mi ez? Hah hogy szemeim
Igy megcsaltanak!
Hozzá képest, a mi szépnek
Látszott, holt alak.
S mennyivel szebb más élőknél
Árnyék képzete:
Annyival szebb árnyékánál
Élő termete.
Mert csak képe termetének
És árnyéka az,
Melly a vizben habnövésü
Lányként hajladoz.
Ott a parton andalogva
Fenn áll szebb maga:
Ő a szivnek, szerelemnek
Tündér csillaga.
A költemény hangja, fordulatai világosan éreztetik, hogy a szerelem Vörösmartynál eleinte csak költői ábránd volt, melyet később a leány sokszor csodált bájai érleltek szenvedéllyé. Az igénytelen, tartózkodó és szótalan ifjúnak azonban kevés reménye lehetett ahhoz, hogy vonzalmával az óhajtott révpartba juthasson. Perczel Sándor katonaviselt ember, büszke és vagyonos úr volt, ki nem örömest látta volna, ha az igénytelen külsejű s amellett vagyontalan nevelő a család büszkeségéhez: Etelkához fordul vonzalmával s meglehet hasonló érzelmeket ébreszt a leány szívében is. Vörösmarty szerelme 1821-22-ben kezdődhetett s noha nincs adatunk reá, hogy a leány visszautasította volna vonzalmát, annyi bizonyosnak látszik, hogy reménytelenül szeretett. A korán érett ifjú jól látta a boldogsága előtt álló akadályokat s noha erős küzdelmek árán, mindvégig vonakodott a vallomástól. Még leveleiben sem tesz említést néma szerelmi viszonya felől s csakis 1825-ben kezd szólani róla barátjának, Zádornak, mintegy enyhületet keresve abban, hogy részesévé teheti őt titkának. E levelek,melyeket Gyulai Pál a Zádor-családtól kapott fölhasználás végett, sejtetik,m ily erős küzdelmeket kellett vívnia a költőnek, hogy szerelmi szenvedélyét legyőzhesse és saját boldogságának árán szerezze meg a család nyugalmát, azét a családét, amely iránt hálára vala kötelezve.
Kétségtelen, hogy Vörösmarty Etelka boldogságáért mondott le szerelméről; de bár az elhatározó pillanatban a szív és elme küzdelmében ez utóbbié volt is a győzelem: a költő nem tudta feledni majd édes, majd fájó szenvedéseinek színterét s 1825 augusztusában le akart rándulni Tolna-megyébe, hogy még egyszer, utoljára lássa azokat, kiket annyira szeretett. Tervét azonban megmásította s aug. 27-én azt írja Zádornak, hogy szept. 8-dikáig Pesten marad s azután nem siet igen, mert nincs számára ottan semmi is. „Ha a sötétség országába mennék – szól –, nem esnék nehezen, mert mondhatnám: uram, te sötétnek teremtetted ezt és szép nem is volt soha; de én láttam a déli völgy virágát s most ő nincsen ott. Nem is kérdeztem, meddig marad el, vagy még visszajő-e? Mert mit használ a valóságot úgyis elég korán lesz megtudnom. Gyermeki könnyűséggel azt gondoltam, tán látom még egyszer s ezt gondolnom is oly kedves vala. Most kegyetlenül vége lesz mindennek. Iszonyú ürességet találok majd ott, hol mindenem volt, borzasztó csendet, hol az ábrándozás kedves alakjai bájosan lengettek körömben. Vergődő kedvem egészen oda van. A bánat és évődő fájdalom egész táborával általment lelkemen: olyan az, mint az eldúlt mező. Meggyilkolva fetrengenek rajta az élet örömei s amely még csak haldokol közöttük, jajgatással borzaszt. Így vagyok most, nem tudom, hogy lesz tovább; tán gyógyít az idő, de úgy vélem, hogy az a gondolat, mely képzelt boldogságomba szőve volt, pótolhatlan hiányt fog hagyni egész életemben. Attól, kit mindenek felett hatalmasnak hiszek, lehetetlenséget nem akarok kérni, ami pedig azon kívül lehetséges, az mind csekély nekem. Ha visszatértemben látni találsz, keresztül látsz rajtam, mert előre képzelem, hogy le leszek sújtva. Mily boldog Maróthy* miért nem tanultam az ő mesterségét, nyelveit, elmennék a Jegekhez, hogy fagyasszanak meg, el Kaukázushoz, hogy temessen el, ítt meghalt testemnek fájni fog a föld is; nem h hiszem, hogy szűnhetik a fájdalmam, mert csontom velőm s talán minden hajam szála el van foglalva általa.” (* A költő egyik tanulótársa, ki keletre készült a magyarok őshazájának fölfedezésére.)
A soká rejtegetett, de végre is egész erejével előtörő szenvedély szól hozzánk Vörösmarty soraiból. Legyőzni, megtagadni szeretné szerelmét; de annyira erőt vett rajta, hogy szabadulnia tőle már alig lehet, s bármire gondoljon is, örökké csak egy kép lebeg előtte: a reménytelenül szeretett leány alakja. Hiába határozta el, hogy nem siet körébe, egy hó múlva már a Perczel-családnál találjuk és szept. 28-dikánegykori boldogságának tündérországából küldi leghosszabb és legjellemzőbb levelét Zádorhoz. „Itt vagyok – írja neki Vörösmarty – s itt van elválhatlan társam, a reménytelenség. Minden, ami sanyarú s lesújtó lehet, megvan e mondásban; elgondolhatod, hogy voltam, mikor ezt éreztem. Ő nem örökre távozott el innen s mikor megjöttem, már itt volt. Óh, barátom, micsoda szárazság, micsoda üresség ez ahhoz képest, ami bennem forr, de nem keresem a szavakat, leírom, amim tollamra jőnek. S ha csak századrésze lesz is a valóságnak bennök, elég az arra, hogy szánakodjék rajtam. Látom leveledben, mindent elővettél, ami vigasztalásomra lehetne; részvétedet, hazámfiai szeretetét fáradozásaimért. Mind igaz lehet ez, de én nem hallok semmit is. Ha isten angyalai az üdvösség csengettyűjével csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesb madara repkedne is körülem édes dalával, de bár maga a megtestesült öröm biztatna is, nem hallanám őket. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak fájdalmamra nem. Ne gondold, hogy önként kerestem csüggedésemet; amit csak képes voltam megtenni, megtettem előre, hogy annak idejében könnyebben tűrhessek, de halljad mindenestől s talán utolszor, veszendő ügyemet. Meglett korú vagyok és semmi kilátásom. Ennek méltó meggondolása arra határozott és szinte megkeményített lejövetelem előtt, annyira, hogy akármi hideg elfogadást, sőt tán megvetést is képes lettem volna elszenvedni. Nem is csalatkozám, a legérzéketlenebbül és szinte megfásulva állottam előtte első pillanatban s ő azon szelíd mosolygással, mellyel mindenkit fogad, fogadott engemet is. Alkony volt; ifjúsága legszebb bíborában állott szülei és testvérei körében, hasonlíthatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi származásra, mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Én, aki kevesebbet vártam, olvadozni érzém elfásult szívemet s hálát adtam istenemnek, hogy még egyszer láthatom. Nem is kívántam többet, de tudod, gyarlók, az emberek. Én holmi apróságokkal foglalatoskodtam s ő ismét hozzám jött hogylétemről kérdezősködvén. Ha egy kézmorzsoló hitvány kérdezne így, fülem sem csendülne, de midőn a kérdés szép hangjai ezüstként hangzanak oly ajakról, melyen még csekély kérdésért is a szemérem harcol, óh akkor, barátom, ne legyek-é oda? Láttam, nem a szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám istenemet, hogy őtet láthattam s erősen fogadtam őtet holtig emlékezetemben éltem angyalának tartani… De mily erőtlen vagyok feltételemben! Akármit beszéltem ezelőtt felőle, tudd meg, hogy az mind hiba volt. Óh csak valami kivetőt találhatnék benne! Nem találok s amit bennem iránta most már csak tiszteletnek véltem, minden képtelenségek belátása mellett is szerelemmé vált. Itthon van, de már majd bizonyos jelensége van, hogy nemsoká marad. Kímélnek jelenlétemben, de mégis úgy vagyok, mint amely hajót az örvény több mérföldről besodor, nem hirtelen vész, de minél későbben, annál szörnyebben és bizonyosabban. Így a rossz jövendő tárva áll előttem a ha Pesten más életet nem választok, rövid idő után bízvást vess keresztet reám… Hajh, csak tizenhat éves koromtól fogva nevelhettem volna mostani ésszel magamat: Maróthy most nem menne maga s én nem tépelődném gyávaságomon.”
Lázongó érzelmi később lecsillapodnak; a hideg elfásulás vesz erőt rajta s november 6-dikán már ezt írja barátjának: „Képzelheted, hogy lehet annak dolga, akit végtelen pusztában kezd megvenni az Isten hidege; úgy vagyok én az élet pusztájában, fázni kezdek s a boldogtalan emlékezet nem melegít többé. Legalább csak új lelket vehetnék, felöltöztethetném a remény és szerelem bíbor köntösében s ifjúságát a képzelődés gazdag virágaival ékesíthetném föl; de el vagyok temetve s a remény és szerelem hervadtan áll jókedvem sírjánál. Ezt olvasom, ha mélyen szívembe tekintek, de talán annál kevesebb gondomat foglalja el ezután az ábrándozás s hideg ésszel a külső jobblétért tán többet tehetek.” Majd vidámságot erőszakol magára és gyöngeségének gúnyolásába akarja ölni fájdalmát. „Lásd – írja szintén Zádornak –, lassankint beleszokom a jókedvbe, ki tudja, belehalok-e? Az gondoltam, hogy majd se nem ehetem, se nem ihatom, pedig dehogy nem. Csak elfásulok lassankint s magam sem bánom, legalább faraghat a sors belőlem amit akar, bálványt vagy bitót.” Etelka képe ezután még csak egyszer tűnik föl leveleiben, s ezúttal már nem a szenvedély, hanem a nyugodt lemondás hangján emlékezik meg felőle. „A napokban – írja 1827. aug. 28-ról – itt lesz Etelka; nem tudom, megláthatom-e? Talán fogom látni, de mért nem oly szemmel, mint öt évvel ezelőtt; akkor egy tekintet hónapokig elálmodoztatott volna, most talán meg se vidíthat, annyira sem vihet, hogy a múltra visszanézvén, borzadjak magamtól.”
A költő leveleiben nem emlékezik meg többé első kedveséről, de a szeretett leány emléke azért még ezután is gyakorta fölmerül költeményeiben. Etelka felől egykorú följegyzésekben nem találunk bővebb megemlékezést; csakis annyit tudunk róla, hogy később férjhez ment, de nem volt boldog, sőt sokat szenvedett.
Vörösmarty első föllángolása s amaz újabb szerelem közé, mely a házas élet boldogságát szerezte meg számára, közel tizenöt évi időköz esik. A költő lantján ez idő alatt csak ritkán szólal meg a szerelem hangja; most már csak a múltak szomorú emlékeiből táplálkozik s kerüli, hogy szíve megnyíljék egy újabb szerelemnek. Költői hírneve s a hű barátok ragaszkodása azonban nem képesek kielégíteni kedélyét, melyben újra és újra erős vágy ébred a családi élet csöndes boldogsága után. De ez a vágyakozás csakhamar a sötét tépelődésnek ad helyet. A férfikora delén álló Vörösmarty, kit ekkor már a haza első költője gyanánt emlegetnek, még mindig nincsen olyan anyagi körülmények között, hogy egy szeretett nőt minden habozás nélkül le tudna kötni kilátás nélküli pályájához. Ez a tudat habozóvá, tartózkodóvá teszi őt s midőn szíve zárkózottságában is földobog: újra az ész szavával igyekszik elcsöndesíteni érező szívének újabb kívánságát.
A „Késő vágy” szépen jellemzi ezt a hangulatot:
Túl ifjuságimon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán
Túl a reményeken,
Mellyekre hidegen
Éjszinü szemfödőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a sziv életén
Nyugodtan éldelém
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot,
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam ujolag,
Már eltünt koromat;
Kivántam mind, a mit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Melly annyi kéjt adott,
A kinba fult gyönyört,
Melly annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifjuság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A komor alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.
Egy sokat szenvedett s csalódását mélyen érező szív érzelmei szólanak hozzánk e költeményből. A nő, kire Vörösmarty céloz benne, Csajághy Laura, Bajzáné testvére volt. Vörösmarty 1841-ben látta először Bajzánál, kivel egy házban lakott. Az érdekes arcú, hollófekete hajú, könnyed, karcsú termetű leány, ki játszi kedélyű volt, anélkül, hogy a kacérságot ismerte volna, mindjárt első látásra elbájolta a külső benyomások iránt rendkívül fogékony költőt. Vörösmarty vonzalma minden újabb találkozásnál erősbödött s bár a „Késő vágy” tanúsága szerint, a megfontolást hívta segélyül, hogy ébredező érzelmeit elnyomhassa, nem sikerült leküzdenie szerelmi szenvedélyét. Közel egy évi habozás után végre megnyílt Bajzának s a jó barát vállalta magára a tolmács szerepét Lauránál, ki mind az ideig mit sem tudott a költő szerelme elől. A fiatal leányt meglepte a vallomás s bár eleitől fogva nagy vonzalommal viseltetett Vörösmarty iránt, a váratlan nyilatkozat hallatára töprengett: vajon képes lesz-e boldogítani a költőt, aki iránt addig csak tiszteletet érzett?
Laurát e pillanattól kezdve elhagyta régi jókedélye, álmodozóvá, sótalannál lett s amikor csak tehette, magányt keresett. Vörösmarty észrevette a gyors átváltozást s ennek hatása alatt írta meg a „Merengőhöz” című híres költeményét, melyben halhatatlan emléket állított második szerelmének.
Vörösmarty, mint jó barát és bölcs tanácsadó szólal meg a költeményben; szerelmi vágyakozását csak leplezett szavakban érezteti, de érzelmei mindinkább erőt vesznek rajta s hangja az utolsó sorokban már az édes csengés hangjává válik:
Ne nézz, ne nézz hát vágyad távolába;
Egész világ nem a mi birtokunk;
A mennyit a sziv felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Mult s jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától fölrémül a szivmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kináló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szoritsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, óh hozd vissza szép szellemed világát;
Ugy térjen az meg, mint elszálló madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja ettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
A költemény célzásai világosak; Vörösmarty nyilatkozott s Laura menyasszonya lőn. Midőn a költő 1843-ban Csepen, Komárom-megyében meglátogatta Laurát, a „Merengőhoz” című, addig senkinek nem mutatott költeményét írta le neki nászajándékul.
„Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot? – szólt Gyulai Pálhoz. Vörösmartyné elmerengve, midőn az évek múlva elkérte tőle a kéziratot, hogy összehasonlíthassa a nyomtatvánnyal.
A menyegző 1843. május 9-én ment véghez Pesten.
Vörösmarty nemcsak költői eszményképét csatolta magához Laurában; de egyúttal a szerető hitvest is, ki jóban, rosszban egyaránt részese volt s ismerte nagy föladatát, midőn „fiatal szívének erényét” tette napul a költ „megtört élete árnya fölé”.
Vörösmarty aláhanyatló korának napjait, a hazafi-fájdalom szenvedései közt ő sugározta be szerető szívének fényével s ő volt az is, kinek karjai közt 1855. nov. 19-dikén a testben és kedélyben egyaránt megtört költő lelkét kilehelte.
Csajághy Laura még huszonhat évig viselte özvegyi fátyolát a költő halála után.
Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése