Egy Bejéről 1847. augusztus elsején Arany Jánoshoz intézett levél s néhány mély érzelmű költemény azok az adatok, melyek után Tompa Mihály szívbeli viszonyairól, ha nem is kimerítő, de legalább eléggé tájékoztató képet nyújthatunk. Az olvasó sem a levélben, sem a költeményekben nem talál képzelődést izgató, erős lángolású szenvedély nyomaira. A levélből minden lépését komolyan megfontoló, higgadt férfiú szól hozzánk; a versek pedig olyan költőre mutatnak, kinél nem a szenvedély szilaj, emésztő tüze, hanem az érzelmek őszintesége és mélysége köti le érdeklődésünket.
Tompa éppen úgy, miként Vörösmarty Mihály, nem volt játékszere a szerelmi szenvedélyeknek. Ifjúságában, mint minden fiatal ember, ő is hamar lángra gyulladt s hogy „szerelme csak futó láng gerjedelme”, talán nem is képzelte; de amint a harmincas évek küszöbét átlépte s arról kezdett gondolkozni, hogy az élet terhes küzdelmeiben szerető társat fűzzön magához, végét szakította a jövőbe nem tekint könnyelmű csapongásnak. A pillangó-élet emlékét nem őrizték meg érzelmes szerelmi levelek, az egyház szolgája később maga is örömest fátyolt borított reájuk; de a „Vallomás” című költemény, mely Tompa múzsájának első termékei közé tartozik, nyíltan elárulja, hogy a csinos külsejű, megnyerő modorú fiatal költő szívesen látott vendég volt a lányos házaknál s egy-egy ragyogó szempár vagy mosolygó ajak mellett a komoly teológiai tudományok hallgatója sem maradhatott hidegen.
Nem költői képzelődés, hanem igai élemények visszhangjai lehetnek a „Vallomás” következő jellemzetes versszakai:
Minden csinos hölgy-fejecske
Lángra lobbant hirtelen;
S hogy máskép leend, ki tudja?
Szivem mindig azt hazudja:
Hogy szerelme végtelen!
- - - - - - -
Életem bohóskodását,
ah, ha jól felgondolom:
Sirva térvén tűzhelyemre,
Hamvat hintsek-é fejemre
Vagy kaczagjak? Nem tudom!
Emlékül nyert fürteimből,
- Nem régen azt álmodám -
Vala fonva szörnyü ostor,
S egy kisértetes kolostor
Cellájában várt reám.
Ah, csak álom! Ámde szörnyü
S ostorával jóra int…
Kár, hogy akkor tünt szemembe,
A legszebb arcz életembe”;
S régi lettem én megint!
És kaczagva élek: úgy is
Majd ha őszi szél sikolt,
Lesz a rétek szine sárga,
S a virág jut hervadásra:
Sirhat, a ki lepke volt.
Tompa nem várta be az „őszi szél sikoltását”, hogy a verőfényes múltért könnyeket ejtsen. Még nem töltötte be harmincadik évét, midőn Beje községe – Gömör-megyében – lelkészül meghívta. A fiatal költő, ki már az iskola padjain előszeretettel viseltetett a csöndes lelkészi pálya iránt, örömmel fogadta a hívek bizalmát s már 1846 őszén elfoglalta parókiáját. Mint az eresz alá jutó fecskének, úgy Tompának is az volt az első gondolata, hogy nyugalmas fészket rakjon. Alig foglalta el a bejei paplakot, nősülésről kezdett gondolkozni. Már rég vágyakozott a családi élet örömei után s végre elérkezett az alkalom, hogy vágyát teljesíthesse.
E lépés azonban nem volt olyan könnyű, mint a fiatal költő eleinte gondolta. Mit hoz a jövő, milyen lesz a nő, kihez sorsát fűzni fogja? Mindezek a kérdések előre nem látott gondokat okoztak neki s a tartózkodás bizonyos neme vett erőt rajta, valahányszor a házasulásra gondolt. Ennek az érzelemnek ad kifejezést az Arany Jánoshoz intézett s általam fennebb már említett levél is.
„Én nem irtózom a nős élettől – szól Tompa –, csak lelkem szerint valót nem kapok; mindig készülök nősülni s mindig abba marad s hidd el, édes Jancsim, boldog vagy, ki nős életedről úgy beszélhetsz, mint te beszélsz, én az életben azt tapasztaltam, hogy sok, igen sok ember nem úgy van, mint te, s éppen ettől tartok én, hogy nem jól sül el; akkor aztán nesze neked élet! Meglehet, hogy nincs igazam! De nekem valának, barátom, szerelmi kalandjaim özönnel s mindig igen gyönge teremtményeknek tapasztalám a nőket! Erre te azt mondhatod: azokról ne ítéljek, kik kalandokra valának képesek és meglehet, igazad van, de minden kétségem mégsem oszlik el. Szerencsétlen helyzetem (csak kálvinista pap) nem engedi a jobb nevelésű és módúak közt kereskednem; akit szeretnék,nem jön hozzám, aki hozzám jönne, nem szeretem, sajátságot állapot! Azért becsüld és imádd jó nődet, mert ritkaság!”
Ez a néhány sor világosan elénk tükrözi Tompa gondolkozásmódját. Szakított a pillangó élettel, vágyakozik a családi élet csöndes örömei után, de a házasságot szerelem nélkül épp úgy nem kívánja, mint azt a frigyet, melyben lelkének nemesebb vágyai kielégítetlenül maradnának.
Tompa, dacára egyesek könnyelműségének, indig valami fényesebb, magasztosabb világításban látta a női nemet. A múló szépség, egymagában nem tudta őt soha kielégíteni, ha vele az érző szív, nemes lélek és fennkölt szellem kincsei nem szövetkeztek. „Gond és háziasság, tisztaság és szemérem, hűség, szelídség, mély kedély, jóltevőség és vallásos lelkület” azok a tulajdonságok, amelyekben Tompa a nőiséget kifejezve találja.
A férfi, villámként jár zajjal fényesen,
A nő járjon mint a fuvalom csendesen;
Mig amannak nyomát mutatják a romok:
Üdülés jelölje, a hol a nő forog -
mondja egyik költeményében. Ezért sohasem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a nő, elhagyva szerény házi körét, a tettek mezejére lépjen s szerepet követeljen magának a világ zajában. „Szép, ha a férfi hasonló a saskeselyűhöz, melynek küzdelem kell s föllengés” – ismétli fentebbi négy sorát a Draskóczyné felett tartott gyászbeszédben – „de sokkal szebb, ha a nő szelíd, házias galamb, melynek nem kell más, mint nyugalom és szerelem”. Gondolkozásmódjának nemcsak költői szépségekben és emelkedettségben gazdag imakönyvében: az „Olajág”-ban, de verseiben is gyakori kifejezést ad. A „Levél egy anyához” című költeményében például rövid két sorban így írja körül a nők hivatását:
Az egyetlen hely, mit a sors néktek hagya:
Nagy s tisztelt lenni, mint nő, hitves és anya.
Valahányszor csak a nőről szól, elsősorban mindig a családi kör lebeg szemei előtt; a nőt – mondhatnám – el sem tudja képzelni anélkül, hogy mindjárt a háziasság tündérképére: az anyára is ne gondoljon.
Attól, ki ily dicsfényben látja a nőt, nem vehetjük rossz néven, ha óvatos eszményképének megválasztásában s nemcsak szívének sugallatára hallgat, de elméjétől is tanácsot kér, mielőtt a nő sorsát, jóban és rosszban sorsához fűzné.
Tompa két évig habozott, míg végre elhatározta magát a nősülésre. A bejei parókia nem látott úrnőt falai között; de alig költözött át onnan Kelemérre, 1849 május elsején, a tavasz ez üdvjóslatú napján már fiatal nővel szépítette meg az általa később oly sok humorral megénekelt roskadozó paplakot. A költő választása egy, a Sajó partján, Runyában lakó régi nemesi család leányára: Zsoldos Emiliára esett, ki dúsan meg volt áldva mindazokkal a szép tulajdonságokkal, melyek Tompa szerint a családos élet felhőtelen boldogságát boztosíthatják.
Zsoldos Emilia valóságos őrangyala lett a költőnek s szerelmük tündér-palotával varázsolta át a keleméri paplakot. Kölcsönös szeretetük könnyel viselhetővé ette az élet gondjait s ha a férj homlokán olykor mégis redők mutatkoztak, a szerető hitves könnyen eloszlatta azokat derűs mosolyával. Egymásért, egymásnak éltek s csakis ez a nagy szeretet magyarázza meg, hogy az élet nyomorúságairól oly könnyen megfeledkeztek. Mert a keleméri papság, valljuk meg, kevés jóval kínálkozott a fiatal párnak. A jövedelem szerény volt s maga a roskadozó paplak minden pillanatban összedűléssel fenyegette lakóját. A helyzet nyomorúságát csakis az igazi boldogság foghatta föl oly humorosan, mint azt Tompa tette „Az én lakásom” című költeményében:
Hogy pap vagyok, mindenki tudja,
Alázatosság jelszavam;
És erre a mestergerenda
Emlékeztet derekasan;
Mert a világ ha néha elkap,
S kissé fölebb emelkedem:
Megrendül még az agyvelőm is…
Ugy bele vágom a fejem!
Egyébiránt a milyen olyan,
De költő is volnék talán?
(Igy szokta most ezt odavetni
Sok siheder nagy pongyolán)
Tehát a költő homlokára,
A mint illik, zöld lomb fakad?
Igen! Zöld licium verődik
Bokrosával az ágy alatt.
S a zápor, hogy tréfál meg éjjel?
Szó nélkül megjön és szakad;
(Olyan bolond természeten van:
Nem oldalt fekszem, de hanyatt.)
És mintha csak czélozni tudna:
Az orromra egyenesen
Ugy koppan egy kövér hideg csepp,
Hogy majd nyavalyássá teszen.
Gyertyát gyujtok mérgemben ekkor,
Azaz szeretnék gyujtani,
Hanem csak bél akad kezembe,
Faggyát megette valami…
Mert én zsellérségen vagyok csak,
Itt mások a rendes lakók:
Nagy népesen tanyázva együtt,
Egér, tücsök, kabócza, pók.
S akadna olyan rossz keresztény,
Ki zugolódnék mindezen;
De ördög praktikája lévén
A pompa és a kényelem:
Én megnyugszom sorsom mivoltán,
De sőt örülök, mert ugyan
Ha ürgének volnék teremtve:
Nem szűkebb volna a lyukam!?
Akiknek alkalmuk volt az ötvenes évek elején a keleméri paplakban megfordulni s a fiatal pár vendégszeretetét élvezni, egyetértőleg állítják, hogy Tompa e versében nem túlozta a valóságot s leírása a legapróbb részletekig hű; egész a liceumig, mely csakugyan kizöldült a dívánja háta mögött. A gyöngéd, szelíd és férjén rajongással csüggő fiatal nő azonban a rozzant parókia mellett csakhamar viruló kertet teremtett s a legritkább virágokkal ültette körül a gyepágyat, melynek buja, hosszú fürtös füvében a költő délutánonkint heverni szokott. Ebben a kertben töltötte aztán Tompa életének legkedvesebb pillanatait, elmerülve szemlélésébe a nagy természetnek, mely nyitott könyvként állott előtte. Itt társalgott kedvenceivel, a tarka virágokkal s itt születtek meg kedélyének mélységéről s képzelődésének gazdagságáról egyaránt tanúskodó „Virágregéi”.
A költő élete szeretni mélyen és igazán tudó nejének oldalán valódi „paradicsomi élet” volt. Csöndes boldogságukat csak az zavarta meg, ha a politikai üldöztetés napjaiban Tompának hazafias versei miatt olykor-olykor el kellett hagynia csöndes otthonát. „Mint siető hab” tért vissza ilyenkor elmerülni újra magányába, távol a világzajától, hivalkodásaitól. Ilyen hangulat terméke az „Itthon vagyok…” kezdetű költemény is,melyben az érzelem egész közvetlenségével írja:
Haza felé még csak a táj halma kéklett,
Forró vágyam ölelé a messzeséget;
Fel se tűnt még házam tája s már előre
Megcsapott a boldogságnak lágy szellője!
- - - - - - - - -
Házi üszköm melegítő lángja mellett,
Keblemen a szomoru fagy úgy felenged!
Csordultig van az én szívem, annyit érzek,
Örömében olyan boldog, olyan részeg!
Ez a meleg, bensőségteljes hang szólal meg verseiben, valahányszor csak nejéről megemlékezik. Mikor az is megérkezik, mi boldogságukból még hiányozhatik: az első gyermek, repeső szívvel üdvözli a várva várt jövevényt, de egyúttal arra is alkalmat talál, hogy a forrón szeretett nő jellemzésére elmondhassa szép vallomását:
Szeretem anyádat, gyermek,forrón, hiven!
Ábrándos vágyait elfelejti szívem;
S mit róla mondhatok:
Szive dobbanása, lelke gondolatja,
Én – és csak én vagyok!
Tudtad te azt gyermek, s magad közénk furtad,
Elálltad szerető szivünk közt az utat,
És mostan, mindenik
Szerelme és lángja, mit egymáshoz lövel:
Benned megütközik.
A költő boldogsága nem volt tartós. Gyermekét csakhamar születése után eltemette. Szíve mélyen érezte a veszteséget; de még fájóbb volt az a seb, midőn második fiát, élete utolsó reményét öt éves korában kellett elveszítenie. A már ekkor testileg is szenvedő költő borongva látta, mint szedi vissza tőle az irigy sors legdrágább adományait. A csapás örökre beteggé tett őt. Nem talált többé vigaszt a költészetben s gyógyírt a vallás és bölcsészet megnyugvást hirdető tanaiban. – Meghasonlásra vezető lelki fájdalmát titkolni akarta neje előtt; de sebét elrejtenie nem lehetett: a gyöngéd érzésű nő észrevette, hogy Tompa többé ki nem heveri a vesztéséhez fűződő szenvedéseket. Talán emlegette is előtte z örökös „borongás”-t, mely az addig vidám, mosolygó hanvai paplakot, a fájdalom és elcsüggedés hajlékává változtatta át. Én legalább ilyen forrásban keresem a „Szeretlek!” című magasztos szépségekben gazdag költemény eredetét. Ebben a versében tiltakozik Tompa a boldogtalanság vádja ellen s a gyöngédség mélyen megható hangján mondja nejének:
Ne mondd kedves! – mi boldogok vagyunk!
Mert mi a szerelem?
Gyötrelmet és kéjt viritó bokor
Egy s azon gyökeren.
A sziv, a sziv játszik szeszélyesen
Magával és velünk;
Meg-meghasonlik,- ködlik, mint a hegy -
Buján kéjelgve csüng.
Testvér öröm s bú, - midőn ajakad
Édesden fölnevet:
Szemedre érzed rögtön szökni az
ÓVÓ könycseppeket.
- - - - - - - -
Töröld le hát könyüd’, és arczodat
Emeld fel nyájasan!
S ne hidd, hogy faggató kínjával is
A sziv boldogtalan!
Az illatos rózsának életét
Szépnek nem tartanád?
- S a rózsa is saját tüskéiben
Szaggatja meg magát!
A költő boldogságának emlegetésével csak áltatta magát. Jól tudta, hogy reá igazi öröm már nem várakozik ezen a földön. Lassú vergődése elkezdődött s midőn lelki bajához később végzetes betegsége: a szívbaj is hozzá járult, egy pillanatig sem volt kétségben afölött, hogy többé nincs mit remélnie. Évekig tartott ez a lassú, kínos haldoklás, melynek terhét legföllebb a szerető hitves gyöngédsége volt képes megkönnyíteni. A költő a lemondás fájdalmas hangján írta a megpróbáltatások eme keserű korszakában: „Engem évek óta leírhatatlan fájdalmak tépnek; sem élni, sem meghalni nem tudok; egy vágyam van csak: aludni, feledni.” E vágy mellett azonban mindenkor fölmerült lelkében az aggodalom: mi történik nejével? Utolsó gondjai mindig az özvegyen, gyámol nélkül maradó nő körül lebegtek. Midőn halála előtt egy évvel imakönyvét: az „Olajág”-át közrebocsátotta, ajánló versében, költészetének egyik legszebb gyöngyében a közeli halál előérzetével nyújtotta neki az imában található vigaszt:
Örökségül mit hagyjak én reád?!
A szent becsület minden vagyonunk;
A drága kincs orczánk derűje volt,
De ah,immár ebben is megfogyunk!
Mégis- panaszra nyilva ajakaink -
Ne legyünk oh Hívem hálátlanok.
Az Istentől sokjót, áldást nyerénk,
S valánk hosszu időn át boldogok.
Én vagy te, meg kell egyszer kezdeni,
S az elválás mindig csak BÚS lehet;
Multunk fellobbanó emlékinél
Melengesd és deritsd fel lelkedet!
Szép emlékkel még nem szegény a sziv,
Bár a jelen keservet nyújt talán; -
A gyémánt a nappal magába szítt
Fénytől világit a vak éjszakán.
- - - - - - - -
Tűrj s légy erős, minő Te lenni tudsz,
Ki könnyűvé teszed a nehezet;
Kinom sulyával ez örvény fölött
Mi tart fönn engem? Lelked s kis kezed!
Áldás reá! – De légy tengyámod is,
Tartson fel a hit, bizalom s erély;
Nem lészsz magad, - kisér, óv szellemem,
S Isten veled marad: - ne félj, ne félj!
Utolsó verseit szintén annak ajánlotta, aki neki legdrágább volt az életben: szerető nejének. Csöndes, de minden fájdalomtól ment melankóliával üdvözli a költő itt a tiszta, halvényképű őszt; a bús tájon átfutó szellőt, mely hervadt lombokat visz tova magával a kéri, hogy legyen hálás iránta s vigye magával őt is, ki nem egyéb, mint hervadt, hulló haraszt. Itt bírja hagyni a roppant világot, a természetet s csodái halmazát; de az a gondolat még most is nyugtalanítja, hogy attól, ki életének mindvégig hű társa, szívének méltó bálványa volt, szintén válnia kell:
Csak egy, mit bús lelkem kinnal visel:
Elhagyni Őt is, ah még Őt is el!
E kínos tépelődésnek voltak szentelve a haldokló Tompa hosszú nappalai, álmatlan éjszakái.
Tisztelőinek, jó barátainak, kik koronkint fölkeresték, szívszaggató látvány volt kínjai közt vergődve s lassan haldokolva látni a költőt.
Végre számára is elérkezett a szabadulás várva-várt órája: Tompa Mihály 1868 július 30-dikán hunyta le örök álomra fáradt szempilláit.
A költő megszűnt Hanva nevezetessége lenni; a szerető nő putnoki magányába vonult gyászával, hol ezután még tizenkét évig siratta veszteségeit; de a hanvai paplak előtt ma sem mehetünk el anélkül, hogy az egyszerű, tornácos ház vissza ne idézze emlékezetünkbe Tompa Mihály dicsőségének, szerető szívének és szenvedéseinek emlékeit.
Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése