Már senki sem tagadhatja, hogy az őszinte hangot szerelmi líránkban Petőfi tette uralkodóvá. A szerelmet előtte is sokan énekelték gyér örömeivel és sűrű fájdalmaival, de költőink legnagyobb részben idegen minták után dolgoztak, ahelyett, hogy igaz, őszinte hangot adtak volna saját érzelmeinek. Az utánzás megszokása egészen az ókor classicus mintaképeihez vezette vissza költőinket. Ligeteink, berkeink, folyóink a görög és római mythologia isteneivel s félisteneivel népesültek be s még oly önálló, minden ízében igaz költői tehetség, mint Csokonai sem tudott megmenekülni attól, hogy Coelusukat, Cipriákat, Endimionokat, Eréziákat ne szerepeltessen Lillájához írt költeményeiben. Kisfaludy Sándor, kinek Himfyje évtizedeken keresztül volt bibliája a szerető szíveknek, elvitázhatatlanul Petrarca befolyása alatt áll; az elvitázhatatlanul Petrarca befolyása alatt áll; az olasz költőtől veszi át nemcsak legszebb gondolatait, de egyúttal az érzelmek költői kifejezésének módját is. Kortársai ugyanakkor költött alakokhoz zengték dalaikat s talán szentségtörés volna a múzsa ellen, ha valaki csontból és húsból álló, erényekkel és gyarlóságokkal egyaránt fölruházott élőlényeket énekel.
Szerelmi líránk hosszú évtizedeken át valóságos szoba-poézis volt s ha e század második negyedében tüneményes, csodálatos világgá tágult, azt egyenesen Petőfi Sándornak köszönhetjük. Ő száműzte szerelmi költészetünkből a mesterkélt érzelmek hideg udvariasságát, eme mondvacsinált, illat nélküli virágokat, hogy helyet készítsen az iga, őszinte érzelmek egyszerű, de költői nyilvánulásainak s a szerelmi lírát végre valahára saját vérmérsékletünk, hangulataink és szenvedélyeink tolmácsává, hirdetőjévé tegye.
Ez az átalakulás azonban még Petőfi Sándor poézisében sem történt meg egy csapásra. A lángszellemű dalnoknak is időre volt szüksége,míg fölismerte, hogy az igazi lírikusnak és embernek egynek kell lennie s hogy a dal és a dal forrása: a szív, oly összetartozók, mint – saját szép hasonlatakint – a nap és sugára. És csakugyan, föltűnésének első éveiből származó szerelmi verseit – költői becs tekintetében – végtelen űr választja el ama költeményektől, melyeknek tárgyait már nem elképzelt fájdalmak, hanem igai élmények szolgáltatták s a melyekben szívének szerelmes hevülései és mélységei a maguk valódiságában nyilatkoznak. Elismerem, hogy a költő, fantáziájának segélyével, oly élénken bele tudja sodorni szívét, kedélyét az örömökbe és bánatokba, mintha valósággal átélné s nem álmodná azokat; de ezekből az érzelmekből bizonyos fokig mégis hiányozni fog a közvetlenség, mely első pillanatra lebűvöli, rabjává teszi az olvasót s hasonló indulatokat kelt kedélyében. Az érzelmek őszintesége, igazsága mindenkor első föltétele a lírikus sikereinek, mert a csinált szenvedések látása utoljára is kifáraszt és untat bennünket.
Petőfi szerető szívének története is emellett az igazság mellett tanúskodik.
*
Teljesen megbízható adataink alig vannak a költő ifjúkori, első szerelmei felől. Mindaz, mit életírói e tárgyban később napfényre hoztak, jóformán csak találgatásokon alapszik, s mendemondákban vagy a homályos visszaemlékezések ködében vész el. Távoli ismerősök, kik szeretik föltolni magokat a dicsőség örök fényében ragyogó költő bizalmas barátai gyanánt, s hiszékeny ifjak, kik örömest alakítanak át regénnyé a költő élettörténetét s minden mendemondának igazat adnak, már sok apró adalékkal szolgáltak a közönség kíváncsiságának; e följegyzések azonban nem igényelhetik azt, hogy a komolyabb életrajzírónak kútforrások gyanánt szolgáljanak.
A költő legbizalmasabb barátai és kortársai egyaránt megegyeznek abban, hogy Petőfi a nők irányában nem tudott szeretetreméltó lenni. „Hölgyek körül én szégyenlős vagyok”, írja maga az „Egy hölgy emléke” című versében; barátai pedig azt jegyezték föl róla, hogy nők társaságában vagy vég nélkül tartózkodó és szótalan volt, vagy ha jól találta magát, mindjárt lelkemnek, galambomnak címezte s minden elöljáró-beszéd nélkül össze-vissza ölelgette őket. Ez a modor még a negyvenes évek szabadabb hanghoz szoktatott magyar társaságaiban is föltűnő volt; ezért nem csoda, ha Petőfi leginkább csak az irodalommal foglalkozó férfiakra volt hatással, míg a nők rokonszenvét eleinte sehogy sem tudta megnyerni. Emellett a külseje sem olyan volt, hogy a női szemet mindjárt első látásra le tudja bilincselni. Termete inkább alacsony volt, mint magas, büszke, némileg kihívó magatartással. Véznaságához képest válla mindenkit meglepett; keskeny homloka fölött tüskés, borzas haja magasan borult felfelé; bajusza kicsiny, vékony s szakállát – mert gyér volt – szükségből spanyolosan hordta. A költőt csakis élénk tüzű, villogó szemei árulták el. Ezek a szemek első tekintetre haragos kifejezést kölcsönöztek sápadt arcának, de a keskeny ajkak körül játszó kedélyes, sőt gyermekies vonás mindjárt első szóra mérsékelte ezt a kifejezést. S minő volt a költő megjelenése! Öltözete, magaviselete mind különbözött a másokétól. Főleg viseletében szerette játszani a különcöt; majd olyan kalapokat készíttetett, mint egy rézbogrács, majd ember nem látta zekéket és dolmányokat virágos atlaszból. Egyszer az a gondolata támadt, hogy olyan tősgyökeres magyar költőnek, mint ő, illenék tetőtől talpig magyar ruhában járni, mint járt egykoron Csokonai Vitéz Mihály, s néhány nap múlva Tóth Gáspárnál el is készíttette a csípőn alól érő prémes mentét, csizmába húzott magyar nadrágos és sújtásos mellényt, mely öltözéknek kiegészítéseül kerek asztrakán kucsmát választott. Ebben a nemzeti ruhában aztán egy álló esztendeig járt-kelt Pest utcáin, mit sem gondolva azzal, hogy az egyik hóbortosnak, a másik ripőknek tartotta és sokan új Peleskei Nótáriusnak csúfolták. Hogy ilyen öltözékben és modor mellett sohasem volt a női társaságok Adonisa, igen természetes. Ő azonban szeszélyből és különcködésből tovább viselte Csokonai új életre keltett divatját.
Ebben az időszakban, Liszt Ferenc egyik hangversenyén egy szép fiatal leányt pillantott meg Petőfi a hallgatók között. Szemét oly hosszan rajta felejtette a bájos tüneményen, hogy körülötte levő barátai észrevették elragadtatását, s egy közülök ki ismerősebb volt a pesti társaskörökkel, figyelmeztette őket: ne tekintsen olyan mélyen ama szép leány szemébe, mert a dolog reá nézve könnyen szomorú fordulatot vehet.
- Miért? – kérdte a költő hirtelen fölébredt büszkeséggel.
Csak azért mert az a leány nem magunkforma szegény legénynek való, hanem egyik leggazdagabb pesti bankár. Kappel leánya.
Petőfi önérzete fölháborodott e szavakra s a hangverseny után egész határozottsággal így szólt barátaihoz:
- Azért is nőül fogom kérni azt a leányt!
Barátai azt hitték, hogy tréfál, s jóízűt nevettek elhatározása felett. Ez azonban még makacsabbá tette őt. – Petőfi másnap fölkereste a fentebbi észrevételt kockáztató barátot s azt mondta neki: ha látni akarja, Petőfi gyávább-e a tettben, mint a beszédben, vezesse el a bankár házához; még ma megkéri leánya kezét.
A jó barát, még mindig azt hívén, hogy a költő csak enyeleg vele, elkísérte őt a bankár ajtajáig, hanem amint látta, hogy Petőfi egészen komolyan veszi a dolgot, elővette minden ékesszólását, hogy lebeszélje őt meggondolatlan, hóbortos szándékáról.
Mindhiába. Petőfi félretaszította őt az ajtóból s bement egyenesen Kappelhez, kit éppen irodai foglalkozások közt talált. Itt minden kerülgetés nélkül bemutatta magát s egyszersmind azt is tudtára adta hogy tisztelkedésének célja: nőül kérni kedves leányát.
Kappel derék, finom úr volt s amellett művelt, olvasott hazafi. A költőt – monda - már régóta jól ismeri s nagyra becsüli személyes ismeretségét. Szándéka ellen sincs semmi kifogása, már csak azért sem, mert e részben a határozást egészen leányára bízza, de egy formaságra figyelmezteti Petőfit: ne sajnálja magát leánya előtt is a család valamelyik ismerőse által bemutatni. A bankár megmondta mindjárt azt is, ki által.
Kappel ezután barátságosan kezet szorított a különös kérővel, Petőfi pedig, mint aki jól végezte dolgát, távozott, s többé rá sem gondolt a házasulásra.
A bájos bankár-leány, mint tudjuk, később Lónyai Menyhért neje lett.
Ez a gyors föllobbanás nem az egyedüli Petőfi fiatal éveiben. Neki egy futó perc elég volt arra hogy a férfit barátjának, a nőt kedvesének vallja, a másik perc pedig, hogy végképp elfeledje. S ezt a szeszélyeskedést nem egyszer a gyermekeskedésig űzte. De ha könnyen vette is a szerelmet, pályája nem volt ment az erősebb szenvedélyektől. Zsuzsikáról, ama falujabeli leányról, kire Kerényihez 1844-ben írt levelében céloz, keveset tudunk s emlékélt nem őrizte meg más, csupán egy-két költemény; de Csapó Etelka, a szép, szende szőke leány már erősebb nyomokat hagyott úgy szívében, mint költészetében, noha szenvedélye ezúttal is csak inkább sejtelem és ábránd , mint valóság volt.
Csapó Etelka, a tapasztalatlan gyermek ártatlanságában alig gondolt a szerelemre, s legfölebb csak mosolyogni tudott Petőfi fellengzése és sóvár pillantásai felett. A költő szenvedélye mindvégig sejtelem maradt előtte.
Etelka halálakor sajátságos eset adta elő magát. Az ifjú test már benn volt a koporsóban, a pap, a gyászolók – köztük a költő – összegyűltek, mikor a szülők a halott életet hazudó, piros arcától félrevezetve, nem mertek hozzáfogni a temetéshez. A gyülekezetnek szét kellett oszlania, s Etelkának csak másnap adták meg az utolsó tisztességet. Holttestét Petőfi tette be a koporsóba, s ez az első közeledés a visszaemlékezések egész raját keltette föl képzelődésében. Elfojtott indulata a temetés után tört ki egész erővel. Naponta kijárt a temetőbe s órákig elzokogott a korán elhunyt sírja felett; elannyira, hogy barátai már komolyan kezdtek aggódni állapotán. E gyász emlékezete van lerakva a „Cipruslombok”-ba. „Cipruslombok Etelka sírján.”
Nem akarom elvitatni, hogy Petőfi a képzelt kedves halála miatt sokat szenvedett; de másrészről azt is be kell vallanom, hogy a „Cipruslombok” című ciklus előttem olyan szerelemről tanúskodik, melyben van ábránd és képzelgés, de minél kevesebb az igaz szenvedély. A vékony füzetből csak a szerelem után vágyakozó költő mély elmerülése szól hozzánk, s nem egy helyen azt kell éreznünk, hogy a költ ő csak tetszeleg az elképzelt gyászban s a magára erőszakolt keservekben. Az igaz szerelem szívből fakadó, szívhez szóló elégiája nem ilyen.
A „Cipruslombok”-nak különben már a légköre sem olyan, hogy abban egy Petőfihez hasonló egészséges költői természet hosszasabban jól érezhette volna magát. A gyász, a sírás, a tétlen töprenkedés éppenséggel nem illettek Petőfihez, s csak megakadályozták küzdelemre hivatott szellemének szabad repülését.
Petőfi minden dalát, melyet a megholt Etelkához ír, egy-egy kőnek mondja oly épülethez, amely a felhőket fogja érni – és abban csakugyan igaza van, hogy e dalok mint megannyi kövek súlyosodtak rezignációhoz nem szokott lelkére. A költő legtöbbször csak nagy nehezen tudja beleélni magát példányképeinek: a német romantikusoknak kísérteties, szentimentális világába; érezi, hogy keserveiben nagyon kevés van egyéniségének karakterisztikus vonásából: a férfiasságból s mintegy vád gyanánt hozza föl maga ellen, hogy elpanaszolta búját az embereknek, „miként ha ujját megmetszi a gyermek.”
Ezzel a hasonlattal már sejtetni engedte, hogy fájdalma nem lehet tartós életű s az emberi szívek legjobb orvosa: az idő, az ő sebét is be fogja hegeszteni. Alig néhány hét múlva már új vágyak kelnek keblében s lantján megzendül a vallomás:
Szeretnék már szeretni ujolag…
Mit ér a kert, ha rózsát nem terem?
Ha szerelemmel nem diszeskedik,
Mit ér az élet, ifjuság nekem?
- - - - - - - -
Lelkem bolyongó, hontalan madár,
Keresve száll: fészkét hol rakja meg?
Hol a leánysziv, a mely megnyilik
Tanyát ohajtó érzeményinek?
Etelka halálának évnapján még kivándorol a temetőbe s a kedves sír fölött még zokog, mint a gyermek – vagy mint ő mondja – az őrült; de a bánat kérge már bontakozni kezd szíve felől s hazajövet így szól Jókaihoz, kivel abban az időben együtt lakott:
- Lásd! Milyen silány az ember! Etelka sírjától jöttem; sírtam, mint az őrült. De visszatértemben egy leány jött velem szembe; szép volt s amint elhaladt mellettem, utána néztem! Pedig akkor jöttem a temetőből.
Ha nem ismernénk is ezt a vallomást, kedélyének fokozatos kiderülését, könnyen kiolvashatnók verseiből. Mihelyt Etelka sírján nyugalmat talál, véget ér az elégikus dalok ciklusa s a költő új vágyaknak, új hevülésnek engedi át magát. Egy nő kedvéért, ki valamely házi mulatság alkalmával kiváló bájaival s főleg elragadó mazur táncával egészen lebilincselte, táncolni akar tanulni s Vahot Imrét (a csárdás mesterét) szólítja föl: adjon neki a táncban oktatást. Később egy Gödöllőn lakó kisasszonyba: a művelt lelkű Mednyánszky Bertába lesz szerelmes. Gyakorta kirándul látogatására, kedves órákat tölt vele s ez órák benyomásaiból teremnek meg 1845-ben a „Szerelem gyöngyei”.
E kötet tárgyait már nem a múlt fájó visszaemlékezései, nem az alig ismert kedves elvesztése feletti töprengés, hanem az új életre ébredt szív álmai, reményei és hevülései alkotják.
A két lelkiállapot különböző voltát maga a költő jellemzi legjobban a következő sorokban:
Sírba tették első szeretőmet:
Búm e síréj holdvilága volt.
Uj szerelmem, mint nap jött az éjre:
Felkelt a nap… halványul a hold.
Valamint az első, úgy ez utóbbi föllángolás sem boldogítja a fiatal költőt. Az első viszony reményét a korai halál semmisíti meg, a másodiknál a „szép vidék szépséges leánya” nem érez viszontszerelmet Petőfi iránt. A viszonyt ketten kétféleképpen fogták fel. A leány Petőfi, mint költőt nagyra becsülte, de egyéniségéhez erősebb vonzalommal nem viseltetett, míg Petőfi, ki költői és magán egyéniségét különválasztani nem tudta, ellenkező hitben élt. Ezért írta:
Alacsony kis ház az én lakásom;
A tiéd magas, nagy palota.
Jaj nekem, jaj én nekem, leányka,
Nem emelkedhetem én oda.
De miért ne egyesülhetnénk mi?
Én hozzám le mért ne hajlanál?
Le a völgybe tér a hegy patakja,
s az égről a nap a földre száll.
Minél jobban megismeri a helyzetet, a remény és kételkedések között annál erősebb hullámzásba jönnek érzelmei. A ciklus egyik dalában (33) már ezt írja:
Áttekintek a nagy láthatáron,
Rónaság ez, völgy- és hegytelen.
Szivem is most ily végetlen róna…
Nincsen benne más, csak szerelem.
Szivem olyan tele szerelemmel,
Hogy terhétől csaknem elesik.
Ugy vagyok, mint a fa, melynek ága
Alig birja dús gyümölcseit.
Szívem így, megtelve szerelemmel,
Egy pohár, amely csordultig áll…
Drága bor!… s ha a lány porba hull?
Kár lesz… inkább idd ki te, halál!
A helyzet eme bizonytalansága, a remény és lemondás közt való örökös hánykódás vég nélkül változatossá és érdekessé varázsolják a „Szerelem gyöngyei”-t.
A kiábrándulás azonban mindjárt az első döntő percben bekövetkezett: a megdalolt eszmény csak testvéries érzelmekkel ígérkezett viszonozni a költő szerelmét. Petőfit érzékenyen sújtotta ez a csalódás; érzéketlen báboknak nyilvánította a leányokat, kik dalt nem érdemelnek s Jókainak kinyilvánította, hogy azontúl még csak egy kötet szerelmes verset fog írni s annak darabjai anyjához lesznek intézve. De ugyanekkor azt is érezi, hogy bármily hideg a világ, szíve még nem fagyott meg, szíve még meleg.
Ugyanez a gondolat s a szerelem utáni epekedés nyer kifejezést ama remek versében is, mely így kezdődik:
Minden virágnak,m inden kis fűszálnak
Jut a napból, ha több nem, egy sugár;
Óh szerelem te szivek napja, szívem
Egy sugárt tőled csak hiba vár?
Nincsen leány, ki engem szeretne,
Nincsen leány, ki mondaná nekem:
Hideg világ van, lelkedet meghűté,
Jer, melegedj föl forró keblemen.
A vágy teljesülésére nem sokáig kellett várakoznia. Szerető szíve, melyet minden tavasszal újra kihajtó virághoz hasonlított, kiheverte sebeit s nemsokára ismét megdobbant.
A leány, ki szívét ezúttal mozgásba hozta, a nemzeti színház később nagynevű művésznője: Prielle Kornélia volt.
Petőfi és Prielle Kornélia szerelmi viszonyát a legutóbbi mindig sajátságos színben tüntették elő a költő életírói. Nem tekintették egyébnek két excentrikus lény hóbortjánál, mely amily gyorsan támadt, oly gyorsan véget is ért. Petőfi és Prielle Kornélia egy színdarab első felvonása alatt meglátták egymást; a második után szerelmet vallottak; a harmadik után a paphoz futottak, ki nem akarván őket éjnek idején összeesketni, reggelre kiábrándultak. – Így írta ezt meg a költő egyik életírója. De mi sem tévesebb és igazságtalanabb, mint e poetikus szerelmi viszony ilyetén karikatúrája.
Ma már a művésznő őszinte vallomásaiból tudjuk, mennyi alapja van e történetnek. Tévedés azt hinni, hogy Petőfi amaz emlékezetes előadás alkalmával Debrecenben találkozott Kornéliával először s hogy viszonyuk oly gyorsan véget ért volna, mint egy villám, mely egész fényében azért lobban föl, hogy azután annál gyorsabban kialudjék.
A költő 1845-ben látta először Kornéliát s midőn a rá következő év végén Debrecenben újra találkoztak, Petőfi már kedves ismerős gyanánt üdvözölte a pályáján rajongással csüggő fiatal leányt. Egy-két rövid találkozás elég volt, hogy a két ábrándos lélek megértse egymást s Petőfi örökre magához akarja láncolni azt a lényt, ki összes leányismerősei közül talán egyedül fedezte föl lelkének egész gazdagságát. Íme Rómeó és Júlia története – ami a kor szellemének megfelelő kevésbé tragikus véggel. Az egybekelés az idő rövidsége miatt nem történhetett meg, de Petőfi másnap azzal a kívánsággal távozott, hogy leveleik fenntartják a jövő boldogság kilátását.
„Reggeli 5 órakor indult a gyorskocsi: Petőfi, mielőtt felült volna, tárcájából kiszakított egy lapot, s írt nekem sűrű, apró betűkkel egészen addig, amíg csak betű férhetett arra. Kért, hogy vegyem fel pap áldása nélkül is a nevét; ő teljesen reám ruházza azt és Kolozsvártt – hová két hét múlva szándékoztunk- szerepeljek már úgy… Ő ott lesz nálam, amikor kívánom, az esküvőre és ismét távozik, ha úgy akarom. Belenyugszik abba, hogy csak akkor hívjam őt magamhoz, mint férjemet, ha már meggyőződtem arról, mennyire megérdemli a boldogságot… Ez volt tőle első levelem.
Pestről nehány nap múlva ismét kaptam tőle levelet; ez már hosszabb, de szintén mély érzelemből áthatott és áradozó volt. Szívemet az lepte meg legkedvesebben, hogy bevallja, mennyire érdekeltem őt már Pesten létem alkalmával is, az első látástól kezdve. A legrajongóbb szerelemhez nem volt másra szükség – folytatá –, csupán egy szikrára, mely lángba borítsa hőn dobogó szívét s melyet csak a viszontszerelemben vélt fölfedezhetni. Már akkor meg volt győződve, hogy előbb vagy utóbb, ha sorsunk bennünket összehoz, s nálam e szikrát valóban megtalálja, nagyon, de nagyon fog engem szeretni. Újból említé, hogy milyen diadalmas boldogság lett volna az a számára ha Pestre érkezve, azt mondhatja ismerőseinek: Kornélia az én feleségem.. Az egész levél nagyon jól hatott reám. Föltettem magamban, hogy nemsokára, ha Kolozsvárott leszek és már némi büszke önérzettel hívhatom magamhoz Petőfit, miután a közönség kegyét ott is bírni fogom; - akkor először készültem a kedves, jó, irántam örök kegyű Kolozsvárra – e szép házasságnak is végbe kell menni.”
De mi történt?
Prielle Kornélia néhány nap múlva már egy szatmári látogatótól a költő és Szendrey Júlia újabb viszonya felől vett tudósítást. A fiatal színésztő gúnyos hangú levélben vetette a költő szemére állhatatlanságát, ez pedig közel egy hónapi hallgatás után azzal vádolta Kornéliát, hogy kolozsvári diadalait mint Petőfiné bizonyára azért nem akarta élvezni, mert „alkalmasint férjhez szándékozik menni valamelyik kis gróf udvarlójához.”
„E levélre – folytatta Prielle Kornélia – éppen nem kívántam felelni, s nem is írtam mindaddig, míg – nem tudom melyik folyóiratban vagy hetilapban – egy költeménye jelent meg. Mohón kezdtem olvasni azt és az elején emelkedett a lelkem örömében, azt reám vonatkozónak gondolván. A vers ilyenformán hangzik: »Mi van innen távol? A Tisza. – Mi van a Tiszán tul? – Hortobágy. – S a Hortobágyon tul? Szép leány stb.” de mennyire leestem egemből, midőn a szép leány szeme, haja színe és több egyéb tulajdonsága reám alkalmazhatók nem valának. Az első érzelmek hatása alatt nem állhattam meg, hogy rögtön tollat ne vegyek kezembe, s csak ennyit írtam neki: „No ugye, hogy a Hortobágyon túl két út van? Szerencsés utat kívánok a másikon, amelyik nem a Királyhágó felé vezet.”
A művésznő ezután még csak kétszer találkozott Petőivel. Először 1847 június első felében, midőn a múlt szép emlékeit mindketten kesernyés tréfálózásba fojtották s megtörtént köztük a szakadás; másodszor, nehány pillanatra, egy évvel később a forradalom viharában, mely a költőre nézve oly végzetessé vált.
A viszony emlékét nem őrzik költemények. Az egész egy rövid, de szép álom hatását gyakorolja reánk. A költőre azonban így is jellemzetes, mert újabb bizonyítéka gyorsan támadó és hirtelen elmúló szerelmi hevülésének. Petőfi végezetül volt megírva a sors könyvében, hogy lázas vággyal keresse, de föl ne találja a boldogító, tartós szerelmet. Már-már maga is kételkedni kezdett gyorsan változó hevüléseiben, s míg egyre kötötte és bontotta újabb viszonyait, szeretetreméltó könnyelműséggel ilyen vallomásra fakadt:
Mi most nekem a szerelem?
Rózsafán kis madárfészek,
Melyben vigan fütyörészek
S ha feldulja a fergeteg,
Odább szállok, mást épitek.
A pillangó-élet azonban nem tartott sokáig. Midőn e sorokat írta,1846 őszén, minden eddiginél nagyobb erővel lobbant föl szívében a szerelem lángja, az az erős tüzű és féktelen szenvedély, mely bátran szembeszállt minden akadállyal, s éppen szívósságában találta föl állandóságának biztosítékát.
A költő ekkor látta először Szendrey Júliát.
Az erdődi vár, Drágffy Bertalan egykori sasfészke, e század elején már egészen elveszítette régi jelentőségét. Mohos falai a XVII. század végén láttak utólszor daliákat; termeiben ekkor volt utólszor hallható a kardok csörgése, udvarán a harci paripáknak nyerítése. Az egykori kényurak men- és védhelye nagy átalakuláson ment át; futóárkai, védbástyái eltűntek, a csillag nem ragyogott tornyain, s harci kürtök helyett zongorák hangja fogadta az idegent. A vár urat és eszmét cserélt; falai közé egy újabb kor gyermekei költöztek, olyan koré, melyben többé nem vérrel, hanem munkával szerzik a dicsőséget.
A vár 1845-ben, egyetlen terem kivételével hivatalhelyül és tisztilakul volt berendezve. E terem a kápolna volt, oltárral és imapadokkal. Itt hallgattak szentmisét a hivatalnokok,kik távol laktak az egyháztól.
A várnak hosszú folyosóval ellátott nyugati emeletes oldalát az uradalmi felügyelő foglalta el családjával.
Csendesebb úri családi kört, beszéli Lauka Gusztáv, képzelni is alig lehetett. Férj, nő és két leánygyermek több örömet találtak odakünn a szabadban, mint benn az ódon termekben, melyek rendesen csakis akkor lettek zajosabbak, mikor gazdasági ülések alkalmával az Erdődön megjelent tisztek, dél idején, a főtiszt ebédlő-termét megnépesítették.
Az uradalmi felügyelőt Szendrey Ignácnak hívták és idősebb leánya: Júlia volt hivatva arra, hogy, habár rövid időre is, megvalósítsa mindazt, amit Petőfi a szerelemről szépet és magasztosat álmodott.
E fiatal leány, kinek a magyar költők szerelmi történetében oly dicsőségteljes és mégis oly szomorú végű szerep jutott, a kortársak állítása szerint, egyike volt a legkülöncebb, legrejtélyesebb természeteknek. Sokat írtak felőle, de oly igazán talán senki, mint Lauka Gusztáv, ki tanúja volt ifjúkori álmodozásainak, látta föllángolását s a régi barát vonzalmával közeledett feléje élete utolsó, szomorú szakaszában. Szendrey Júlia igazi arcképét, amennyiben ez oly rejtélyes teremtésnél lehetséges, Laukától bírja az irodalom.
Tőle kölcsönözöm én is a szükséges vonásokat, midőn jellemének titkait kutatni szándékozom.
Júlia nemcsak jómódban, de egyúttal kényelemben is nevelkedett.
Amit egy gyermekszív csak óhajthat, mind megszerezték, mind megadták neki szülői.
Polgári családnál szokatlannak mondható nevelésben részesült: már férjhez menetele előtt kitűnően zongorázott, jól táncolt, beszélt németül és franciául. És sajátságot, hogy a szép és kedves lány, ki szeretetreméltóságával díszes kört vonhatott volna mag akörül, kerülte a társaságot s legjobban érezte magát zongorájánál, vagy a kert virágai közt, a fák árnyaiban Heine verseit vagy Sand regényeit olvasgatva. Elzárkózottan, saját benső világában talált csak nyugodalmat.
A mindennapit épp úgy gyűlölte és kerülte, mint a kisszerűen vagy nevetségesen feltűnőt. Atyja alárendelt hivatalnokainak dicséreteit és izgatottan vagy türelmetlenül hallgatta, ama simára fésült, glasszékesztyűs és parfümözött gavallérok felett pedig, kik állásuknál fogva igényt tarthattak arra, hogy neki udvaroljanak, naphosszat élcelt és gúnyolódott. Az uradalmi és kisvárosi kört egyaránt nagyon süppedékes talajnak találta arra nézve, hogy ott illúzióinak és boldogságának tartós fészket építhessen. Nem is titkolózott e tekintetben, s akik lángoló szívvel közeledtek feléje, csakhamar kihamvadt kebellel távoztak. És mindezek dacára lelki tulajdonságaira éppenséggel nem volt rátartó. Játszott és örült a gyermekekkel, kedélyes volt az ifjakkal, de kiváltságokat nem osztogatott. Sokáig sem mulatni, sem gyönyörködtetni nem szeretett. A legvígabb társaságban is egyszerre csak magába zárkózott és szótalan lett. Gondolatai ilyenkor máshol röpködtek.
Tagadhatatlan, hogy végzetes befolyással voltak kedélyére olvasmányai. Eddig ismeretlen, káprázatos világot tárván föl előtte az akkor virágzásban levő francia romanticizmus termékei, csakhamar nevetségesen kisszerűvé, s bosszantóan unalmassá vált előtte a napi pletykákon élősködő, kedvteléseiben naiv kisvárosi kör. Szívét, kedélyét nem is tárta föl Erdődön senki előtt; egyetlen meghitt és bizalmas barátnője: Térey Mari, Nagy-Károlyban lakott. Mari valamivel idősb volt, mint ő s talán kevésbé szellemes, de még különcebb. Az öreg Szendrey, ki nem élt oly úri lábon, mint a károlyi inspektor, gyakran elvitte leányát a Térey-házhoz, hogy lássa és szokjék hozzá a nagy-károlyi úri látványosságokhoz. Júlia jövőjére nagy hatással volt a szép, de végtelenül különc Térey Mari barátsága is. Együtt szőtték-fonták álmaikat, s csakhamar a legbizalmasabb összeköttetés támadt közöttük, noha útjaik nagyon elváltak egymástól. Mari a fénylőt kereste, Júlia a fenségest, amaz a csilláros termek, ez a csillagok ég után epekedett. Marinak rang és ragyogás, Júliának hírnév és dicsőség kellett. Különböző irányban haladtak, de mindkettőjük iránya olyan volt, mely kérlelhetetlenül kizárta a közönségest.
Nem csoda tehát, hogy mindazok, akik Júliát akkoron bírni óhajtották, tagadó válaszban részesültek. A komoly, észszerűen gondolkozó anya örömestebb választott volna azok közül, kik távoztak, mint azok közül, kik még hihetőleg jönni fognak; de Júlia ábrándjaiból vajmi keveset lehetett lealkudni a realizmus javára.
Költői hajlamait követve, egymás után szalasztotta el a legkecsegtetőbb összeköttetéseket. Nem félt az időtől; nyugodtan várt és nem várt hiába.
Azt a férfiút, ki képzelődését álmaiban annyiszor foglalkoztatta, 1846 szeptember havában a véletlen sodorta útjába.
Szendrey Júlia és Petőfi Sándor Nagy-Károlyban találkoztak először.
A nagy-károlyi táncteremnél, hol először látták egymást, igénytelenebb nyilvános tánctermet képzelni is alig lehet. Szappannal kifényesített padozat, organtin függönyök, nyolc darab nagyobb tükör, egy nagyobb és két kisebb viaszgyertyás csillár, a fal körül cikásszal bevont ülőpadok, ennyiből állott a táncterem berendezése és ékítése. De azért a terem zsúfolva volt a mezőváros és megye kitűnőségeivel.
Petőfit Riskó Ignác mutatta be Júliának és Térey Máriának. Ez utóbbi kissé nagyon eredetinek találta a költőt s mindjárt az első találkozásnál igaz szívből átengedte őt barátnőjének. Júlia örült, hogy láthatta az ifjút, kinek költeményei már előbb elbűvölték;Petőfit pedig megdöbbentették a leány szellemessége és bájai. Néhány negyedóra tökéletesen elég volt arra, hogy a két szív egymást megértse s a jövő eshetőségeire nézve szövetkezzék.
Júlia, mint mindig, külsőleg ez első találkozás alkalmával is hideg maradt s a hatást, melyet Petőfi reá gyakorolt, csak barátnőjével közölte. Térey Mari, mintha csak társat akart volna szerezni különcködéséhez, e hatást még erősbíteni igyekezett s az intéző hatalmat csakhamar kezébe vette a szerelmes pár jövője fölött. Gyöngédségével, társadalmi felsőbbségével egyengette az ösvényt számukra s hogy mily nagy súlyt fektetett Petőfi e leány támogatására, azt a Térey Mari albumába írt következő emlékversek bizonyítják legfényesebben:
A szerelemnek asztaláról
Nem ittunk mi közös pohárból;
Mégis ha egy hosszu öröm lesz életem,
Azt én, leányka, neked köszönhetem;
S ha meg fogom siratni a napot,
A melyben életem fogantatott,
Ha nem lesz a világon többé örömem?
Azt is, leányka, csak neked köszönhetem.
A nagy-károlyi bál után a jövő reményszálait már egészen Júlia tartotta kezeiben. Petőfinek csak egy óhajtása volt, hogy szíve választottját erdődi magányában mielőbb fölkeresse. Riskó társaságában meg is látogatta Szendreyéket s Júlia szülei, kiknek ekkor talán még sejtelmük sem volt e viszony felől, előzékenyen fogadták. A pár órai együttlét kimért és tartózkodó volt. Mindenki úgy gondolkozott, hogy a leány ez ifjút nem szeretheti; az öreg Szendrey pedig csak a rideg külsejű, kellemetlen modorú embert látta Petőfiben. A költőnek legalábbis egy pár hónapig kellett volna közelében tartózkodnia, hogy megnyerje rokonszenvét. Így jóformán az egész család közönyös maradt iránta s mint Lauka beszéli, csakis Riskó vette észre, hogy noha válniok kellett, sem Petőfi nem távozott, sem Júlia nem maradt vissza egyedül. Lélekben már együtt voltak elválhatatlanul.
Ugyancsak Lauka beszéli, hogy Júlia Petőfi távozásával még zárkózottabb lett, mint volt azelőtt. Hosszasabb sétákat tett, tovább ült zongorájánál s gyakorta elrejtőzött, hogy titokban válaszoljon Petőfi soraira. E levelek nem maradtak fenn az irodalomtörténet számára. Lauka is csak egyetlen levelet és egyetlen választ olvashatott; de – mint mondja – e két levélben ritka rokonszenv és vonzalom nyilatkozott, tökéletes kizárásával minden másnemű érdekeknek.
Petőfi arca és szemei elárulták, hogy szíve valami édes titkot rejteget; kedvesének nevét azonban még bizalmasabb barátai előtt is elhallgatta. Így tett Júlia is, ki mindig legszebb évei közé számította azt az évet, amikor még csak ketten tudtak szerelmükről. A költő levelei és versei elég anyagot szolgáltattak, hogy magányában ne unatkozzék.
A következő farsang szokatlanul vidám hangulatban találta őt; szívélyesebb, közlékenyebb lett s az udvarlók ismét reményleni kezdettek. Már emlegették is a vőlegényt s a nők gratuláltak; Júlia mosolygott és elfogadta a szerencsekívánatokat. Még csak sejtetni sem akarta, hogy udvarlói elfoglalt várat ostromolnak.
A veszedelmes kérő híre azonban csakhamar elterjedt s a költő 1847 június havának egy meleg délutánján, egészen váratlanul Erdődön termett.
E látogatás alkalmával három napon át az erdődi kert volt találkozója ama két léleknek, akik oly végzetteljesen egyesültek és váltak meg egymástól. E kertben, mosolygó ég alatt történt meg az eljegyzés, titokban az emberek és szabadon az Isten előtt.
Júlia fölment a várba, hogy kérőjét bevárja. Petőfi a helyzet komolyságához mérten és önérzetesen jelent meg a szülők előtt. Elmondta, hogy szeretik egymást, hogy szívben, lélekben jegyesek és boldogságuk teljességéhez csak a szülők áldása szükséges. Az atya szíve elszorult, mert a bizonytalan jövő képek vonultak el szemei előtt; az anya zokogott. A költő képes volt megmérni a szülői szeretet mélységét, s már-már ingadozni kezdett, de Júlia megmaradt elhatározásánál. Petőfinek végtelenül fájt a szülők habozása. Hogy beleegyezésüket kinyerje, kész lett volna bárminő nagy áldozatra; de viszont nem volt az a kincs, amelyért most már Júliáról lemondott volna. – „Júlia az enyém! Óh de talán atyai és anyai áldás nélkül!” sóhajtott föl barátai előtt s Erdődről anélkül távozott, hogy a várba föllátogatott volna. Mikor negyed nap reggel elutazott, a vár tornyának erkélyéről egy fehér kendő lobogott utána.
Petőfi távoztával sem az ifjúnak és leánynak egymás iránti szerelme, sem a szülők aggodalmai nem maradhattak titokban. Júlia zárkózottsága s a szülők szomorúsága egyaránt igazolni látszottak azt, amit itt-ott suttogtak. Júlia naponkint fölkereste kedves emlékeinek tanyáját, az egyszerű kertet, de éreznie kellett, hogy nagy űr van abban az örömben és boldogságban, melyből hiányzik az atyai szív megnyugovása. Végre is az atya sajnálta meg gyermekét s hagyta futni azon az ösvényen, melyen a rendkívüliekért rajongó gyermek boldogságát hitte elérhetni.
Az esküvő napjáról a szülőkön kívül alig volt valakinek tudomása. Petőfi Sándor és Szendrey Júlia az erdődi vár kápolnájában 1847. szeptember 8-dikán, a déli órákban esküdtek egymásnak örök hűséget. Az esketési szertartást Lauka József uradalmi ügyészségi segéd és Sas Károly tanúk jelenlétében az erdődi ősz lelkész. Kálos István végezte. Petőfi ezüstgombos moire-atillában, egészen feketébe volt öltözve; Júlia fehér selyemruhát viselt kebelén thea-rózsával, fején menyasszony-fátyollal és mirtusz-koszorúval. A lelkésznek kérdéseire mindketten tiszta, érthető hangon válaszoltak. Az öröm és boldogság – beszéli Lauka – szívökbe rejtőzhetett, mert arcuk meghatottságot és szenvedést mutatott.
Az esküvőt megelőzőleg, egész váratlanul Petőfi betoppant gróf Teleki Sándorhoz:
- Beszédem van veled négyszemközt.
Teleki bevezette őt a szomszéd szobába.
-Mondjad, mi kell?
- Druszám, nagy kérésem van hozzád.
- Ki vele, állunk elébe.
- Szeretném a mézesheteket nálad, Koltón tölteni.
- Hát ki mondja, hogy ne töltsd?
- De ez nem elég.
- Nos, hát folytasd.
- Eredj el te is hazulról, egyedül akarok lenni; ne lássa senki boldogságomat.
- Lehet; úgyis szülőimhez szándékszom menni, nagy örömet szerez neki, hogy elküldesz. Mikor menjek?
- Majd megírom a napját; de hát még ez sem elég.
- Na!
- Küldj el mindenkit a háztól
- Az istállókból is?
- Nem, csak a háztól.
- Szívesen; a szakács marad a feleségével, mert asszony nélkül nem hagyom nődet, s ennetek is csak kell, mert turbékolásból nem éltek meg.
- Köszönöm.
Pár nap alatt üres volt a költői ház, csak a szakács és szakácsnő várták a Petőfi-párt.
A költő október 14-diki kelettel ezt írta Kerényi Frigyesnek: „- nehány nap múlva indulunk Pest felé, itt hagyjuk Koltót, az örökké kedves emlékű Koltót, hol oly édes heteket tölténk, amilyen boldogságot halandó álmodni és elbírni csak képes.”
Hogy Petőfi csakugyan boldog volt, azt költeményei nyíltan elárulják. Maga bevallja egy helyen, hogy „költői ábránd volt, mit eddig érzett, költői ábránd és nem szerelem”; csakugyan, ha a Júliához írt dalokat olvassuk, ismerkedünk meg igazában kedélyének egész mélységével és fényével. A magyar szerelmi líra még nem szárnyalt magasabbra, mint ezekben az örök dalokban, melyek az érzelmek bármily skálájában szólaljanak is meg, mindenkor Petőfi eszményhez állhatatosan ragaszkodó szívét mutatják. Hogy minő mély és egész valóját átható volt ez a szerelem, erről leginkább az tanúskodhatik, hogy szerelmi költeményei házas életének ideje alatt születtek. Szerelmét sem a házi élet gondjai, sem később a forradalom viharos napjai nem voltak képesek elbágyasztani; sőt mintha a válságos napok még inkább fokozták volna szenvedélyét: a szabadság fegyverzöreje közt írja meg a „Szeretlek kedvesem, szeretlek tégedet” kezdetű magas szárnyalású költeményt, melynél szebb emléket költő még nem emelt kedvesének.
A szenvedély egész lázával és ittasultságával mondja itt:
Petőfi eszményi magasságba helyezi Júliát ezekben a k költeményekben: a gyanúnak, a féltésnek még csak árnyéka sem férkőzhetett hazugságot, áltatást nem ismerő nagy szívéhez.
Csak egyszer szállja meg (és sajátságos, éppen a mézeshetek idejében) valami csodálatos, sejtelemszerű melankólia, midőn a „Szeptember végén” című gyönyörű versében így szól kedveséhez:
Óh mondd, ha előbb halok el, tetemimre
Könyezve boritasz-e szemfödelet
S rá birhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd;
Én feljövök érte a síri világból,
Az éj közepén s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyüimet érted,
Ki könyeden elfeledéd hivedet
S e sziv sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is örökre szeret!
E pontnál szeretném letenni a tollat, s csak annyit írni ide hogy Petőfi a nejében föltalált tiszta eszményképet vitte sírjába. De nem regényt írok, hanem történetet, s ez a történet a segesvári közös sír szélén még nem ért véget.
Bár nehezemre esik: folytatnom kell.
Szendrey Júlia, amint a koltói csöndes magányt a pesti élettel fölcserélte, komolyabbá és gondolkozóbbá lett. Boldog volt, de azért észre lehetett venni rajta, hogy mégis bántotta valami. „Most már érezte, hogy mily gazdag szárazföldet áldozott föl a boldogság ezen elsüllyedhető szigeteért” jegyzi meg róla Lauka, ki az összes ismerősök közül talán egyedül tudott közelebb férkőzni e rejtélyes teremtés kedélyvilágához.
Ugyancsak Lauka birtokában van Petőfiné néhány levele is, melyek e nő szív- és lélekvilágát igen érdekesen jellemzik. E levelek egyikében, mindjárt a boldog családi élet legszebb hónapjai után egy „elvesztésén csöndesen búslakodó poétának” (hogy kinek, nem nehéz kitalálni), a következő választ adja:
„Van kifejezhetlen, kimondhatlan érzelem. Nem barátság, nem szerelem, nem vonzódás, nem rokonszenv. Mindegyik! Egyik sem! Ha távol él tőlem, ha elveszett: nekem, nyugalmam alapjában nem zavarodik, szívem és üterem rendesen lüktet. Mégis kérdezősködöm: Szép-e a vidék, hol napjai folynak!? Jók-e annak emberei!? Ön boldog-e?
Ennek így kelle történnie! Vágytam lelkének, ha csak egy részecskéjét is bírhatni, s e vágyam teljesült. Lelkének e része sajátom, ezt többé vissza nem veheti. Széttéphetetlenül köti ez önt felém.
Ezért szeretné tudni jövőmet, ezért szeretne örökké látni, és nagynak, boldognak tudni engemet, mert velem együtt lelke is boldog vagy boldogtalan leend. Pedig egyike vagyok azon pusztító szellemeknek, kik örökös küzdelemben vannak a teremtő erővel, hogy mit ez teremt, ők szétrombolják... Talán csak szétzúzni, megsemmisíteni fogom lelkének e hozzám szakadt darabját.
Én lennék-e ennek oka!?
Amint a sors rendelése volt magamhoz vonni önt, úgy lehet a sors rendelése, hogy általam törjék meg, vagy zúzassék szét.
De hátha ellenkezőleg csak ezután fog élni és felemelkedni?!
Valamint oka nem lennék vesztének, úgy érdemem se lenne ez újjászületésben.
Ki tudja, köztünk a legnagyobb lény mily parányi, önakarat nélküli eszköz, egy hatalmas, mindeneken uralkodó világtörvény működésében.”
Nem egy célzás, nem egy odadobott vonás mutatja, hogy amikor Petőfiné e sorokat írta, már erős harcot vívott keblében. Nem a világgal és emberekkel, hanem önmagával. Arra, hogy a világ előtt mentegesse magát, oka akkor még nem lehetett.
Belőle derék, szerető nő és jó anya vált a szó valódi értelmében s bizonyára boldoggá is tette volna Petőfit, ha ez a csaták viharában korai végét nem leli. Hogy férje életében minden vágya körülte összpontosult, mutatja a következő levél, amelyet 1850. ápril 25-dikéről írt Laukának, midőn Petőfi haláláról már-már megbizonyosodott:
„Tegnap délben érkeztem ide. Itt sincs nyugtom, már szeretnék innét is el, el a világba. Gonosz szellemeim ide is követtek, napról-napra jobban kínoznak. Egyetlen nyugodt vagy tűrhető pillanatom sincs. Mihelyt egyedül vagyok, közel érzem magamat a tébolyodáshoz; minden este addig írok, míg egészen el nem lankadok. Ilyenkor azután ájulásszerű mély nyomasztó álom ment meg az öntudattól. De még álmaim alatt is mindig szenvedek. Szívem hasonlít egy koporsóhoz, melyben szünet nélkül örök éhű, fáradhatatlan férgek rágódnak a holttesten. Ilyen iszonyatos férek nyüzsgését érzem szívem körül örökké; minden dobbanása oly kínos, oly erőszakos, mintha mindegyik utolsó lenne. Olyan vagyok, mintha valami csodaszer síromból költött volna fel és most csak e szer tartana még egy darabig az életben. Minden életinger kihalt, elenyészett belőlem. Már sokszor tettem szívemre tőröm éles hideg hegyét, de mindannyiszor a reménynek egy meleg szikrája felvilágosítá, felmelegíté a hideg sötétséget, melybe süllyedve vagyok. Hátha még láthatok csak egy pillanatra is, csak egyetlen pillanatig is Sándor!… hátha lábainál halhatok meg. E hiú remény minden lehető boldogságát jövendőmnek magába zárja. A múlthoz hasonlítva: csak egy elvillanó sugár a déli nap gazdagsága mellett, de nyomorult jelenemhez mérve oly óriási tetőpontja az üdvösségnek, mint vakhitű kereszténynek a mennyország és ott is az Isten jobbfele. - - -
És csodálatos! Minél betegebb és nyomorultabb a lelkem, testem annál épebb, egészségesebb. Elpusztíthatatlan forrása kell az életnek, hogy legyen ereimben, mert mindenképpen elhanyagolom, sőt rontom magamat s az arcom és testem olyan, mintha mindennap az egészség tengerében fürdöném. Mikor leginkább el vagyok hevülve, iszom, hogy tönkre tehessem magamat, mert irtóztató volna ha hiába élnék, hiába vonszolnám egyik napról a másikra e hitvány, elátkozott életet, ha hiába volna reménységem, hogy láthassam még Sándor ez életben! Pedig ha itt nem látom, soha nem fogom látni egy örökkévalóságon keresztül. Soha! Érti ön, mi ez nekem? Nekem, ki ő kívüle nem szerettem soha senkit és semmit! Jaj annak, ki csak egyszer szeret! Ez az átok, ez a kárhozat. Mert ha éltöket együtt töltik is, mi egy rövid élet egy mindenséget magába záró boldogságnak. Most legnagyobb áldás volna reám, ha vakhitű keresztény lennék, ha hinném a mennyországot s poklot. Bárhol, bármikor találkozhatni szerelmemmel, még élhetni az ő oldala mellett! Bármely világon, bármely kínok között!
Csak legalább a megsemmisülést hihetném. Akkor nem irtóznám a vágytól, egy örök sóvár végtelenségtől. Én elvetém gyermekhitemet, de hiszem mellette a lelket és a lélek, ha nem örök, de legalább a végtelenbe húzódó életét, hiszem egyik csillagtól a másikba költözésünket. De ezen miriád csillagok között mikor találkozhatnak ismét azon lelkek, kik a teremtéskor, kik eredetöknél fogva egyek voltak. Fognak-e még egyszer találkozhatni? Aki széttépte a két fél lelket egymástól, miként hegeket szakított szét, e teremtő és pusztító erő eszi kezébe halálunk után lelkünket és elhajítja, elszórja minden cél és irány nélkül a csillagezrek közé, hol ismét bujdosunk anélkül, hogy feltalálhassuk lelkünk felét, kit messze, messze tőlünk hajított el a fátum keze. Ezrét nem merem magamat megölni mert ez lett hitvallásom, szent meggyőződésem. Míg csak egy szikrája marad a reménynek előttem, mindaddig tűrök és szenvedek. Hogyne tűrnék el ezer évet, ha ezer évi szenvedésemnek az lenne jutalma, hogy kezeit érintve, csókolva lehelném ki életemet. Tudja-e ön, hogy még ennyi boldogság is elérhetetlennek látszik előttem. Ebből megítélheti lelkem elcsüggedését, kétségbeesését.”
Okom van hinni, hogy a szenvedély ilyen szilaj kitörései gyakoriak lehettek nála özvegységének első idejében. A Szendrey Júliához hasonló ábrándos, költői kedélyek örömest kéjelegnek a fájdalomban, különösen ha tudják, hogy ez a fájdalom nemcsak az övék, hanem egyúttal az egész nemzeté. Bizonyos tekintetben vigasz, de egyúttal hiúság is rámutatni az olyan sebre, melyet velünk együtt egy egész nemzet érez. Márpedig amint közhitté vált, hogy Petőfi csakugyan elesett s a gyász általánossá lőn, Szendrey Júlia az egész ország figyelmének és érdeklődésének tárgya lett. Hódolótisztelettel tekintettek reája s csak amidőn látták, hogy özvegyi fátyolát nem úgy viseli mint azt a hozzá kötött nagy név emléke megkövetelhetné, vették bírálat alá tetteit.
Mennyi alapja volt a felőle szárnyra kelt híreszteléseknek, nagyon nehéz volna megítélni mai napság, midőn az idő folyama már nemcsak a híreket, de a hírekkel összeköttetésben álló egyének nagy részét is a feledékenységbe sodorta. De talán nem tévedek, ha a falevél zörgéséről szóló ismert példabeszédet a nagy költő özvegyére alkalmazom .Az olyan különc teremtés, mint aminő Szendrey Júlia volt, sokszor hányódik a végletek között s nem egyszer nagyon is kicsinyes okok intézik elhatározását. Emellett a dac, jellemének egyik alapvonása is vezérelhette, midőn lelki egyensúlyában meginogva, oly lépéseket is merészelt, melyek többé a nagyközönségnek nem csupán megdöbbenését, de egyúttal határozott rosszallását is magukra vonták.
Lauka ama szállongó hír következtében, hogy másodszor is férjhez megy, tréfás levélben kért tőle fölvilágosítást, mire ő nem minden keserűség nélkül következőleg válaszolt:
„… ugyan barátom, mit gondol, hogy még ön is megzavarja fejemet aggodalmaival és valóban misztikus gyanúsítgatásaival. Mindjárt idejövetelemkor talán kétszer volt nálam Szilágyi és Sükei, azóta még csak hírét sem hallám e két jámbornak. Mi híremet, nevemet illeti, az igazán megérdemelné, hogy mint szent szűz Philoméláért, csodát tegyen vele az ég vagyis érte. Most éppen tetőpontját érte a sok cifra beszéd stb. stb. Írjon hamar, de egy kicsit becsületesebb levelet, mint az utolsó volt és mint nekem ezen méltó feleletem reá, amin magam is elálmosodtam, minek egyébiránt a közelgő négy óra is lehet oka, lefekvésemnek, de nem elalvásomnak rendetlen rendes ideje. Apropos! Özvegység. Semmi, nem írom le, amit akartam. Nagyon bezüglich kezdek lenni. Isten önnel, minthogy éppen szivarozom.”
Az özvegy válaszában, dacára az első sorok tiltakozásának,m árnem az a hang üti meg füleinket, mely az ápril 25-diki áradozó vallomásokból csengett felénk. Nem idegenkedik többé a tréfálózástól s könnyen föltámad bennünk az a sejtelem hogy nemsokára talán már vigasztalást is talál.
És csakugyan, rövid idő múlva közölték is a lapok a meglepő hírt, hogy Szendrey Júlia, Petőfi özvegye, másodszor is férjhez ment.
A költő borús sejtelme beteljesedett; a nő, kit szívének egész rajongásával ölelt át, föláldozta az égit a földeikért.
Szendrey Júlia egy nemzet hódolatának tárgya lehetett volna ha híven megőrzi özvegyi fátyolát s vele együtt a nevet, melynek ragyogása örökös glóriát vont feje körül.
Ő azonban eldobta mind a kettőt meggondolatlanul.
Vajon minő érzelem támadt keblében, ha szemei olykor a „Szeptember végén” című költemény jóslatszerű soraira tévedtek?
Élte utolsó előtti évében, egy fellegtelen nyári alkonyon, Lauka kísérte föl atyjának a rózsahalmon épült villájához. Erdődről emlékezett s olyan apróbb történetkékről, amelyeknek érdeke csak a gondtalan évek kölcsönöznek.
Egyszerre keserűen mosolygott és így nyilatkozott:
- Hiszi-e, hogy már csak rövid ideig élek?
- Ilyesmit nem szeret az ember elhinni – válaszolta neki Lauka.
- Majd, ha már eltemettek, csak több évvel halálom után, emlékezzék meg rólam valamelyik lapban. Ön ismert engem, ön nem fog engem bántani.
Ki ne ismerné föl e gondoskodásban a fájó, emésztő önvádat?
Szendrey Júlia halálát feltűnőleg egyszerűen jelentették a lapok: Kiszenvedett 1868. szeptember 6-dikán.
A rövid nekrológ azonban nagyon sokat mondott azoknak, kik olvasni tudtak a sorok között.
Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése