A német irodalom két
klasszikus óriása, Goethe és Schiller nevét együtt szokás emlegetni. Szobruk is
egy talapzaton áll a weimari színház előtt. Pedig Goethe sorsa csupa siker és
elismerés, Schilleré csupa küzdelem.
Schiller
kispolgári-plebejus családból származott. apja a württenbergi herceg toborzó
tisztje volt. A nem mindennapi fiúra az uralkodó herceg emelt igényt, és
katonai iskolájába rendelte. A vaskalapos szigort árasztó iskolafalak lázadó
keserűséget érleltek a nyugtalan, sokféle érdeklődésű fiatalemberben. A hercegi
iskola drillje azután egyszer csak váratlan gyümölcsöt termett. Schiller Karl
Moorról, a nemeslelkű rablóvezérről szóló első drámájában, a Haramiákban (1781) öntötte ki
elkeseredettségét és tiltakozását az elnyomó világ ellen. Miután az iskola
padjaitól megszabadulva ezredsebész lett, a katonai fegyelem éppen úgy
ránehezedett,mint az iskola. Hiszen még költői tevékenységében is akadályozta.
A herceg nem jó szemmel nézte ifjú neveltje lázadó hangú írásait. Schiller –
hogy szabaduljon a rabtartó gyámság alól – kénytelen volt megszökni a katonai
szolgálatból és hazájából.
Ezután a bujdosás,
félelem és éhezés ideje következett, majd Mannheimbe került Schiller, s a
színház költője lett. Addigra már elkészült a XVIII. századi német irodalom
leglázítóbb drámája: az Ármány és szerelem. Éppen ezért igyekeztek rövidesen
szabadulni Schillertől Mannheimben is. Nyomasztó anyagi gondok, értetlenség és
a ki nem elégült szerelem elől menekülve Gottfried Körner baráti házában talált
menedéket Lipcsében, majd Drezdában. Itt fejezte be a Don Carlost. De ugyanebben az
évben tovább ment Weimarba szerencsét próbálni, ott megismerkedett az akkori
német irodalom vezető alakjaival, csak Goethével nem, mert ő éppen Itáliában
tartózkodott. Később mégis Goethe juttatta a költőt (aki egyben tudós történész
és képzett esztétikus is volt) egyetemi katedrához, Jenában. Ez a francia
forradalom kitörésének évében, 1789-ben történt. A véres forradalomtól Schiller
visszariadt, s ez egy időre politikai lendületét is megakasztotta. Súlyos és
élete végéig tartó betegsége akadályozta a munkában. Drámát a Don Carlos után vagy tíz évig nem
is írt; ez az évtized azonban lázas elméleti tevékenységben telt el. Ekkor
higgadt Schiller klasszikussá, ezalatt nyerte el Goethe barátságát és eszmei
segítségét, s ennek köszönhető, hogy újra költői alkotásba fogott, s hogy
kiérlelődött benne legnagyobb műve, a Wallenstein-trilógia. Ezt azután a nagy drámák sora követte, már Goethe
mellett, Weimarban. Még a halál is szinte írás közben érte. Asztalán a Boris
Godunov-témával foglalkozó töredékdrámájának, Demetriusnak kézirata maradt.
Schiller a világirodalom
legnagyobb drámaírói közé tartozik. Született színpadi lángész: drámái
színpadon mutatkoznak meg teljes szépségükben, noha olvasmánynak is
nagyhatásúak. Tartalmuk szerint az ember legnemesebb eszméinek emelkedett
hangú, patetikus hirdetői és közvetítői, stílusban átvezetnek a romantika felé.
Modern történelmi drámái a legnagyobbak közé tartoznak.
V. J. († VITÁNYI JÁNOS)
Fontosabb drámái: Haramiák; Fiesco
(„Fiesco”, 1782); Ármány és szerelem; Don Carlos; Wallenstein-trilógia; Stuart
Mária; Az orléans-i száz („Die Jungfrau von Orléans”, 1801); Tell Vilmos.
SCHILLER: HARAMIÁK
(„Die Räuber”, 1781.
Tragédia 5 felvonásban, prózában. Fordította: Nagyréti Darvas József 1793,
Bartsai László 1793, Schedel (Toldy) Ferenc 1823, Hevesi Sándor 1899, Déry
Tibor, Devecseri Gábor verseivel 1949.
Szereplők: 15 férfi, 1
nő, kisegítő és néma személyek.
Schiller
első drámája fiatalos hevességgel tiltakozik a zsarnokság, a társadalmi
igazságtalanság ellen. A haramiává kényszerített becsületes ifjúnak és
földesúrként hivalkodó, becstelen öccsének összeütközése eszmeileg a kor
társadalmának alapkonfliktusát, a feudális zsarnokság és a szabadságra vágyó
nép küzdelmét állítja elénk.
*
Az
öreg Moor gróf kitagadta idősebbik fiát, a Lipcsében diákoskodó Károlyt, mert
elhitte róla fiatalabbik gyermeke, az aljas Ferenc rágalmait. A csapongó
kedélyű, fiatalosan könnyelmű, de talpig becsületes Károlyt egész valójában
megrendítette atyja döntése. Hirtelen támadt bosszúvágyában diákcimborái élére
áll, és mindannyian felcsapnak haramiának. Két esztendőn át hadakoznak,
erdőkben rejtezve, a feudalizmus törvényes rendje ellen. Károly haszonleső
útonállói élén is megmarad nemeslelkű, lovagias ifjúnak. Az ő tetteit csak a
társadalmi igazságtalanságok megbosszulásának vágya ösztönzi. Hogy a nagyrészt
durvalelkű haramia-társak is tántoríthatatlanul ragaszkodnak vezérükhöz, az a
cseh erdőkben aratott győzelmükkor bizonyosodik be. Itt hősiesen kivágják
magukat az elfogásukra küldött nagyszámú katonaság gyűrűjéből, és megmentik
vezérüket is, akinek kiszolgáltatása árán kegyelmet kaphattak volna. Károly
ekkor megindultan fogad csapatának örök hűséget.
Az
ősi Moor kastélyban az elmúlt két esztendő szomorú változásokat hozott. Ferenc
minden eszközzel azon munkálkodott, hogy kézbe ragadja a hatalmat. Károly
halálhírét költve atyját csaknem megölte. Amikor e nagy megrázkódtatás után az
aggastyán újra magához tért tetszhalotti állapotából, börtön-tornyuk mélyén
találta magát. Ferenc őt is holtnak híresztelte, hogy mielőbb örökébe
léphessen. De nem érte be azzal, hogy bátyja jussát bitorolja, szemet vetett
Károly jegyesére, Amáliára is. A szerelmes lány azonban – akár él, akár nem -,
hű marad választottjához.
Károlyt
két év után váratlanul meglepi a honvágy. Embereivel a Moor-kastélyt, körülvevő
erdőségbe vonul, majd ő maga álöltözetben látogatást tesz övéinél. Egy hű
szolgájától tudomást szerez öccse árulásáról, meggyőződik Amália hűségéről is.
Amikor visszatér az erdőbe, a véletlen kezére játssza atyja tragédiájának
titkát. Kiszabadítja a szerencsétlen öreget, társait pedig bosszúszomjasan
küldi öccséért a várba. A hagyomány és az erkölcsi kötöttségek azonban
erősebbnek bizonyultak az igazságnál. Noha a lelkiismeretfurdalásokkal küzdő
Ferenc önkezével vet véget életének, s így vére nem száll Károly fejére, az
atya mégis belepusztul, amikor holtnak tudott fiát haramiavezérként látja
viszont. Amália még így is vállalja szerelmét. Károly már-már úgy érzi, hogy a
lány szerelme megtisztította bűneitől. De számára nincs többé visszaút a
társadalomba: emberei fenyegetően figyelmeztetik esküjére. Nem hagyhatja el
őket soha. A halálra szánt Károly megöli Amáliát, szétkergeti csapatát és
elindul, hogy önként álljon az igazságszolgáltatás elé,és a fejére kitűzött
vérdíjat egy szegényembernek juttassa.
A
Haramiákat magyarul először Kolozsvárott, 1794-ben, Bartsai László fordításában
mutatták be. Nemzeti Színházbeli bemutatója: 1837. április 2. Mindmáig utolsó
felújítása: Nemzeti Színház, 1923. június 28., hevesi Sándor fordításában.
L. M. (LÁZÁR MAGDA)
SCHILLER: ÁRMÁNY ÉS
SZERELEM
(„Kabale und Liebe”,
1784. Szomorújáték 5 felvonásban, prózában. Fordította: Ihász Ferenc 1795
/Szövevény és szerelem/, Vass István 1804 /Fortély és szerelem/, Szenvey József
1841, Paulay Ede 1878, Lendvai István 1942, Vas István 1950.
Szereplők. 6 férfi, 4
nő, kisegítő és néma személyek.)
Schiller
egyetlen drámája, amelynek tárgyát közvetlenül saját korából merítette.
„Polgári szomorújátéka” szerencsétlen hőseinek,elsősorban Ferdinándnak és
Lujzának, a két szerelmesnek szomorú sorsában mutatja be a költő az apró német
fejedelemségek reakciós nemessége és a polgárság, a haladás akkori előharcosa
közötti tragikus összeütközést. A dráma alakjait Schiller az életből másolta.
Keserves tanulóévei a hercegi nevelőintézetben és katonai szolgálata alkalmat
adtak neki arra, hogy megismerkedjék a fejedelmi udvar gonosz és romlott
figuráival.
*
Ferdinánd
őrnagy, a herceg nagyhatalmú miniszterének, von Walternak fia, beleszeret egy
szép polgárlányba, Miller Lujzába. A lány apja, a derék, egyszerű muzsikus nem
jó szemmel nézi az előkelő ifjú udvarlását. Lujzának van már kérője, Wurm
szekretárius, a miniszter magántitkára, akit ugyan az öreg Miller nem
szívelhet, de ha Lujza Wurmot választaná, nem emelne kifogást ellene, mert
polgárlányhoz polgári férj illik. A lány azonban teljes szívéből Ferdinándot
szereti, és elutasítja Wurmot. Ez nem tehetvén mást, alattomban próbálja főúri
vetélytársát kiütni a nyeregből. Elárulja a miniszternek Ferdinánd titkos
szerelmét. Von Walter természetesen hallani sem akar arról, hogy fia alacsony
származású házastársat válasszon, annál kevésbé, mert nagy tervei vannak vele:
a herceg szeretőjével, Lady Milforddal akarja összeházasítani, hogy ezzel is
növelje befolyását az udvarnál. Ferdinándot felháborítja ez a becstelenség. Apja
parancsára felkeresi ugyan a Ladyt, de ahelyett hogy feleségül kérné, kertelés
nélkül megmondja neki a véleményét. Elutasító és megbélyegző szavai
mérhetetlenül elkeserítik a boldogtalan hercegi szeretőt. Lady Milford ugyanis
szerelmes Ferdinándba, reméli, hogy érzelmei viszonzásra találnak, és a tiszta
szerelem kimenti őt a mocsokból, amelyben él. Von Waltert Ferdinánd
ellenszegülése hallatlanul felbőszíti. Törvényszolgáival rátör Millerékre, és
el akarja hurcoltatni az egész családot. Azonban ott találja Ferdinándot, aki
Lujza védelmében őrjöngve ront a pribékeknek, s amikor látja, hogy nincs más
segítség, megfenyegeti apját: elárulja az udvarban azt a gyilkos merényletet,
amelyet elődje ellen követett el. A miniszter erre visszaretten és távozik.
De
nem mond le szándéka megvalósításáról. Hogy Ferdinándot eltávolítsa
szerelmesétől, Wurm tanácsára pokoli gaztettre szánja el magát. Nagy titokban
elfogatja Lujza szüleit, és azzal fenyegeti a lányt, hogy apját mint
felségárulót kivégezteti. Lujza minden áldozatra kész, hogy apját megmentse.
Von Walter borzasztó árat követel ezért. Kényszeríti Lujzát, hogy egy levélben
úgy tüntesse fel magát, mintha von Kalbnak, a herceg undorító pipogya
udvarnagyának volna a szeretője. A levelet ezután Ferdinánd kezére játsszák. Az
ármányos terv sikerül, Ferdinánd elhiszi, hogy Lujza hűtlen lett hozzá.
Őrjöngve állít be Millerékhez, zsebében gyilkos méreg. Becsmérli, gyalázza
szerelmesét. Lujza nem mondhatja meg neki az igazat, mert apja szabadságának
árához az is hozzátartozik, hogy eskü alatt megtartja a titkot. Elérkezik a
rettentő pillanat: Ferdinánd citromos vizet kér Lujzától, s amikor a lány nem
látja, beleönti a mérget. Mielőtt inna belőle, Lujzát is megkínálja. A lány mit
sem sejtve emeli ajkához a poharat. Amikor a méreg hatni kezd, Ferdinánd
megmondja neki, hogy mindketten menthetetlenek. Mivel a halál minden esküt
felold, Lujza elárulja a levél titkát. De nincs már segítség. Von Walter és az
öreg Miller halva találják Lujzát, Ferdinánd pedig haldoklik. A miniszter
kétségbeesésében a titkárt okolja a fiatalok haláláért. Ez látva, hogy nem
menekülhet, elárulja a miniszter gaztetteit. Von Walter megtörten roskad le fia
mellé, s miután elnyerte a haldokló bocsánatát, sorsába beletörődve adja magát
a törvényszolgák kezére.
Az
Ármány és szerelem a német
drámairodalom egyik világszerte legnépszerűbb darabja. Mannheimben mutatták be
először 1783-ban. Kelemen László társulata szólaltatta meg magyarul 1795-ben, a
Nemzeti Színház 1843-ban játszotta először. Azóta is sokat játsszák. Bajos Gizi
utolsó szerepe Lady Milford volt, a minisztert – szintén egyik utolsó szerepét-
ugyanakkor Somlay Artúr játszotta (1950).
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
SCHILLER: DON CARLOS
(„Don Carlos”, 1787.
Tragédia 5 felvonásban, versben. Fordította: Bárány Péter 1792, Láng Ádám 1820,
Kelemenfi László 1846, E. Kovács Gyula 1881, Radó Antal 1913, Tompa László
1942, Erdődy János 1953, Vas István 1955.
Szereplők: 14 férfi, 6
nő, kisegítő és néma szereplők.)
Az
ifjúság szabadságvágya hatja át Schiller első nagy drámai költeményét, a Don Carlost. Először „családi
rajz”-nak, szerelmi történetnek szánta a darabot, amelynek vezérlő motívuma a
spanyol királyfi és mostohaanyja szerencsétlen szerelme lett volna. A
politikai mondanivaló azonban mindenképpen tollára kívánkozott, s végül is a
cselekmény legfőbb indítéka lett. Posa márkiban megalkotta azt az alakot, aki
szóban és magatartásban egyaránt híven fejezte ki magasztos eszméit.
*
Fojtó
lidércnyomásként nehezedik Spanyolországba II. Fülöp zsarnoki uralma. A nép
elviselhetetlen terhek alatt nyög, tilos az önálló gondolkodás, az
ellenszegülőkre, főként azokra, akiknek a hit dolgaiban külön véleményük van,
az inkvizíció börtöne és kínzókamrája vár. Nem sokkal jobb a király
környezetének sorsa sem. Az élet minden apró mozzanatát az udvari etikett
szorítja béklyóba. Egyenes jellemű, gerinces embert Fülöp nem tűr meg maga
mellett, csak olyan udvaroncokban bízik, mint Alba herceg, a vérszomjas
hadvezér és Domingo atya, a királyi család gyóntatója, akik mértéktelen
hízelgéssel igyekeznek a kedvében járni, és bármilyen gaztettre kapható, ha az
uralkodó érdeke azt kívánja. Don Carlos, Fülöp első házasságából származó fia
tűrhetetlennek érzi é letét az udvarban. Apja semmibe sem veszi, rideg hozzá.
Alba és Domingo elszánt gyűlölködéssel intrikálnak ellene. Betetőzi
szenvedéseit, hogy halálosan szerelmes mostohaanyjába, apja feleségébe, a vele
egyidős Valois Erzsébetbe. Erzsébetet egykor neki szánták, de Fülöp önző
hatalmi érdekből felbontotta jegyességüket, és maga vette feleségül a francia
királyleányt. Don Carlos egyetlen vigasza, hogy nemes és független gondolkodású
barátja, Posa márki, híven kitart mellette, neki kiöntheti szívét. A márki
lelkes követője az Európa-szerte terjedő szabadságeszméknek, olyan
államrendszerről álmodozik, amelynek legfőbb elve a polgárok boldogsága. Merész
álmai leendő megvalósítóját látja Don Carlosban. Úgy véli, hogy a lázongó
Németalföld megbékélne Carlos kormányzása alatt, és elnyerné annyira áhított
szabadságjogait. Ezért rábeszéli barátját, érje el a királynál, hogy Alba
herceg helyett őt, Don Carlost, nevezze ki Németalföld helytartójává.
Carlos
közbelépése nem jár sikerrel. De a szenvedélyes szóváltás során az apa és fiú
közötti feszült viszony kissé megenyhül. Ez veszélyezteti Alba herceg és
Domingo atya befolyását. azonnal munkához látnak, hogy Fülöpöt újra fia ellen
fordítsák. Tudomást szereznek arról, hogy Carlos szerelmes a királynőbe. Ezt
akarják felhasználni a trónörökös befeketítésére. Egy szerencsétlen fordulat
kezükre játszik. Eboli hercegnő, a királynő udvarhölgye ugyanis beleszeretett
Carlosba, s remélve, hogy az viszonozza érzelmeit, levélben titkos találkára
hívja. Carlos azt hiszi, hogy a levél a királynőtől származik. Eboli szobájában
azonban kiderül a félreértés, és a hercegnő szégyentől égő arccal döbben rá,
hogy Carlos Erzsébetet szereti. A csalódás fájó sebet üt büszkeségén, s
elhatározza, hogy kíméletlen bosszút áll. Elárulja a titkos Domingo atyának,
aki siet azt mielőbb Fülöp tudomására hozni. A király eleinte hitelt ad a
rágalmazóknak, és igazságtalan szemrehányással illeti Erzsébetet, de nemsokára
észreveszi hitvány udvaroncai cselszövéseit. Kétségbeesve eszmél rá, hogy
egyetlen ember sincs körülötte, akiben igazán megbízhatna.
Régi
följegyzéseiben találkozik Posa márki nevével. Abban a reményben, hogy őszinte
és egyenes munkatársa lesz, magához rendeli. Posa bátran szemébe mondja, hogy
birodalmában ismeretlen a boldogság, és a fél világ az ő fékevesztett
zsarnokságától szenved. Fülöpben bizalmat ébreszt Posa szókimondása, kinevezi
udvari kamarásának, és teljhatalommal ruházza fel Carlos és a királynő ügyében.
Posa elérkezettnek látja az időt a cselekvésre. Németalföldre akarja szöktetni
Carlost, hogy ott a felkelés élére álljon, és a fegyverek erejével kényszerítse
Fülöpöt a szabadságjogok elismerésére. Carlos azonban azt hiszi róla, hogy
elárulta barátságukat, s ezért élvezi a király bizalmát. A boldogtalan királyfi
Eboli hercegnőhöz fordul vigasztalásért. Posa attól félve, hogy barátja
meggondolatlanul valami titkot bíz a hercegnőre, a királytól kapott
felhatalmazás jogán letartóztatja, azért, hogy megmentse. A menekülés útját már
előkészítette. Hogy a szökéshez időt nyerjen Carlos számára, önmagát áldozza
fel. Szándékosan úgy intézi, hogy a király kezébe jusson egy levele, amely
szerint ő volt szerelmes a királynőbe, és Carlost azért rágalmazta ezzel, hogy
saját magáról a figyelmet elterelje. Fülöp nyomban utasítást ad Posa
elpusztítására. Amikor a márki Carlost felkeresi börtönében, és elmondja neki
titkos terveit, orgyilkos golyó végez vele. Közben levelei is Fülöp kezébe
jutnak. Ezekből kiderül, hogy a márki lázadást szervezett a király ellen, és
meg akarja szöktetni Carlost. A királyfi sorsa is meg van pecsételve, nincs
menekvés, Fülöp pribékjei akkor fogják el, amikor Erzsébettől búcsúzik. Végzete
beteljesedett, a szent inkvizíció máglyája vár rá. Királyi apja személyesen
adja a szörnyű főinkvizítor kezére.
Magyarul
a Don Carlos vsz. az 1820-as évek elején szólalt meg, első előadása, amelyről
biztosan tudunk, 1829-ben volt Kolozsvárott. A Nemzeti Színház 1846-ban mutatta
be. Azóta többször felújították. 1956-ban a Petőfi Színház játszotta. Előadta a
Rádió Világszínpada is (1954).
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
SCHILLER: WALLENSTEIN
(„Wallenstein”, 1799.
Drámai költemény 2 részben, 10 felvonásban, előjátékkal, versben. Fordította:
Dóczy Lajos 1904, Áprily Lajos 1941, 1955. Előjáték: Wallenstein tábora,
„Wallensteins Lager”.
Szereplők: kb. 25 férfi,
2 nő, számos kisegítő és néma szereplő.
I. rész: A két
Piccolomini, „Die Piccolomini”.
Szereplők: 16 férfi, 3
nő, számos kisegítő és néma szereplő.
II. rész: Wallenstein
halála, „Wallensteins Tod”.
Szereplők: 18 férfi, 4
nő, számos kisegítő és mellékszereplő.
A
hatalmas, több mint hétezer verssor terjedelmű Wallenstein-trilógia a
harmincéves háború idején játszódik. Ez a háború csatamezőre szólította Európa
népeit. Kirobbantó oka az volt, hogy a cseh nemesek, nagyrészt husziták,
megelégelték a protestantizmushoz közel álló vallási és nemzeti érzelmeik
üldözését, és felkeltek a rajtuk uralkodó német-római császár (Habsburg) II.
Ferdinánd ellen (1618). A császár
sereget küldött a felkelők megfékezésére, de ezek, mivel a parasztság nem
támogatta őket, vereséget szenvedtek. A császár most kegyetlen bosszút állt.
Csehország egyik-másik vidékén a lakosság kétharmadát kiirtotta. A cseh
nemesség elpusztult vagy száműzetésbe kényszerült, birtokai a császár német
híveinek kezébe kerültek. A csehországi győzelemmel (1620) a császár és a
pártján álló német fejedelmek hatalma annyira megnőtt, hogy a protestáns német fejedelmek
attól féltek, a császár eggyé forrasztja Németországot a maga katolikus uralma
alatt. Ezért Anglia, Hollandia és Franciaország támogatásával felbérelték a dán
királyt, hogy támadjon a császárra. Hatalmas zsoldos hadsereg vonult át
Németországon a császár ellen. Ekkor egy gazdag cseh újnemes, aki az elkobzott
birtokokból gazdagodott meg, felajánlotta, hogy saját költségén hadsereget
szervez a császár számára. Albrecht von Wallensteinnek hívták, egész kis
országnyi területet tartott birtokában. Rövidesen ötvenezer ember tömörült e
zseniális hadseregszervező zászlaja alá. A hadsereg csapás volt e népre. A
békés lakosság kifosztásából élt. Ugyanígy fosztogattak az ellenség hadai is.
Az ország pusztult, Wallenstein pályája pedig meredeken ívelt fölfelé. Megsemmisítette
a dán király és a protestáns fejedelmek seregeit, megszervezte a császári
flottát a Keleti-tengeren, rövid idő alatt hercegi rangot kapott, s mivel az ő
kezében volt a hadsereg, a tulajdonképpeni hatalom is az ő kezébe került Németországban.
Wallensteinnek messze néző tervei voltak. A császár nevében meg akarta törni a
fejedelmek hatalmát, és a német földet egyetlen uralkodó alatt egyesíteni.
Csakhogy hamarosan maga a császár is félni kezdett tőle, és a regensburgi
birodalmi gyűlésen megfosztotta hivatalától (1630).
Wallenstein
mélyen megsértve vonult vissza Csehországba, és fényes prágai udvarában várta a
bosszú óráját. Nem is kellett sokáig várnia. A protestánsok oldalán még abban
az évben harcba lépett a kor legkiválóbb hadseregének ura, Gustav Adolf svéd
király. A császár végveszély előtt állt, s ekkor ismét Wallensteinhez fordult.
Ez sokáig kérette magát, és súlyos feltételeket szabott. Államfői hatalmat
kötött ki magának az általa meghódított területeken, a császárnak vagy
öccsének, a magyar királynak nem volt szabad táborában megjelennie: mert
Wallenstein most már minden hatalmat magának akart. Hamarosan ismét negyvenezer
embert toborzott, és Lützennél óriási csatát vívott a svédekkel (1632),
amelyben Gustav Adolf elesett, de Wallenstein sem tudott győzni. Ezután csak
ímmel-ámmal folytatta a háborút. Egyes városokat visszafoglalt, de döntő harcba
nem bocsátkozott, noha fölényben volt, hanem tárgyalni kezdett a svédekkel. A
császár – Wallenstein iránti bizalmatlansággal telve – most ismét a vezér
hatalmának csökkentésére törekedett: egy spanyol sereget hozatott német földre,
és ahhoz rendelte Wallenstein seregének egy részét, majd felszólította a
vezért, hogy még 1633-34 telén foglalja vissza Regensburgot és küldjön újabb
sereget a spanyolok erősítésére. Wallenstein erre 1634 januárjára Pilsenbe
hívta tábornokait, hogy előkészítse a császártól való elszakadást.
Schiller
Wallenstein pályájának ezen a pontján kezdi meg drámáját, s négy napra
összesűrítve mutatja be az 1634. január 5-től február 25-ig, a vezér haláláig
terjedő eseményeket.
*
A
mű legcsodálatosabb része az előjáték: Wallenstein
tábora. Körülbelül 25 szereplő emelkedik ki a tábor tarka tömegéből, amely
ott gomolyog a színpadon vasárnapi tarka zsivajban. Az ő szavaikban olyan képet
kapunk a korról és a dráma tulajdonképpeni szereplőiről, akik itt még nem
lépnek színre, mintha óriási történelmi körképet szemlélnénk. A markotányosnő
sátra körül ott nyüzsög a hadsereg, a büszke karabélyos őrmester (aki
Wallensteint majmolja viselkedésében), a trombitás, a tábori rendőr, a
mesterlövészek, lovas vadászok, dragonyosok, puskások, dzsidások, katonafiak
rakoncátlankodnak a színen tábori iskolamester kíséretében, szerelemre éhes
zsoldosok enyelegnek a pincérlánnyal, egy paraszt meg a fia hamisított
kockajátékkal merészkednek a táborba, hogy valamit visszanyerjenek abból, amit
ez a sáskahad úgyis elvitt tőlük. Csakhogy rajtakapják őket a csaláson. Nagy
tumultus támad körülöttük, aminek egy vallon vértes megjelenése vet véget. A
vallon vértesek, a pappenheimi ezred a tábor legtekintélyesebb alakulata.
Fegyelmüket, vitézségüket, katonai tudásukat mindenki csodálja. Vezérük,
Pappenheim ezredes a lützeni csatában vesztette életét, s a pappenheimiek most
Wallenstein alvezérének fiát, az ifjú Max Piccolominit választják vezérükké,
hogy ismét az ő vezérük legyen a sereg legvitézebb katonája. A sereg hangulata
Wallenstein mellett van. A császárral is szembefordulnának a kedvéért, hiszen
köztudomású, hogy ellentét van a császár és a fővezér között. Most is egy
kapucinus kezd prédikálni, s nem átall a sereg között lázítani a szabadszellemű
fővezér ellen. Hogy merne így beszélni, ha nem biztatnák erre császári részről?
A katonák, akik között (noha katolikus oldalon álló seregben harcolnak) sok a
protestáns is – mert Wallenstein nem kérdezi a vallást -, csaknem agyonütnék a
pátert, ha a buzgó horvátok meg nem mentenék. A zsoldosok jó része német
parasztjobbágy volt, mielőtt a hadseregbe állt, számára a katonaélet a
szabadságot jelenti. Szóval Wallenstein látszólag számíthat seregére. Az
egyszerű katonákra is, a tisztekre is.
Hacsak
nem sikerül őket elfordítani tőle.
E
szándék jegyében indul a tulajdonképpeni dráma azzal, hogy az I. rész elején
császári követ érkezik a táborba, Questenberg, egy magasrangú udvaronc és
diplomata. Ez minden ravaszságát latba veti, hogy megingassa a sereg hűségét a
félelmetes vezér iránt. Talál is egy szilárd pontot, amelyen megvetheti a
lábát, Wallenstein alvezére, Octavio Piccolomini személyében. Az öreg
Piccolomini is olyan nagyravágyó, mint fővezére, de hozzá még régi főnemesi
ivadék: megveti a semmiből felkapaszkodott Wallensteint, középszerűségében
irigyli hadvezéri lángeszét. Pedig Wallenstein vakon bízik benne. Octavio
Piccolomini olyan csillagzat alatt született, mint ő, és Wallenstein, aki
szentül hisz az asztrológia, a csillagjóslás tudományában, meg van győződve
arról, hogy sorsuk szorosan összekapcsolja őket. Így, noha Octavio lesz először
hűtlen hozzá, sőt, ő szervezi meg a tábornokokat az árulásra, változatlanul bírja
Wallenstein bizalmát, míg csak nyilvánvalóvá nem lesz elpártolása.
Wallenstein
föltétlen hívei: sógora, Terzky gróf és kedves embere, Illo tábornagy lakomát
rendeznek, amelyen az ittas tábornokokkal – csalárd módon – alá akarnak íratni
egy császárellenes élű hűségnyilatkozatot Wallenstein mellett. Tervük már-már
sikerült is, de ekkor Octavio is munkához lát és egymás után beszéli rá a
tábornokokat a Wallensteintől való elpárolásra. Max Piccolominit, saját fiát a
legnehezebb ellene fordítania. Az ifjú a táborban nevelkedett, a vezér keze
alatt; őt tekinti eszményképének, s most még leányába, Theklába is szerelmes
lett, akit anyjával együtt nemrégen kísért a táborba.
Wallenstein
ügye azonban hamarosan rosszra fordul. Megbízottját, akit az ellenséges svédekhez
küldött tárgyalni, elfogja a bécsi udvar. Végre van tehát valódi bizonyíték a
fővezér árulásáról. Wallensteinnek ezek után, ha csak nem akar könyörögni, hogy
békében visszavonulhasson, nincs más választása, mint a nyílt szakítás.
Természetesen az utóbbit választja, mert azt hiszi, hogy hadserege még mindig
hű hozzá. De az aknamunka sikerrel járt. Tábornokai csapataikkal együtt egymás
után hagyják cserben. Max Piccolomini, aki nem tud választani közte és a
császár közt, vallon vértesei élén felkoncoltatja magát a svédekkel. Csak
sógora és még egy-két közvetlen híve marad Wallenstein mellett. Ezekkel vonul
Égerbe, hogy ott várja meg új szövetségeseit, a svédeket és a szász fejedelmet,
s az ő segítségükkel Csehország királyává koronáztassa magát. Vele megy Buttler
is dragonyosaival, ez a magányos öreg vitéz, akit az kötött Wallensteinhez,
hogy egyszerű sorból származott ő is, és karddal szerzett rangjához magas címet
is akart. Kérte a grófi rangot a császártól, Wallenstein látszólag pártolta a
kérést, titokban elgáncsolta, hogy az elkeseredett Buttlert így szorosabban
magához kösse. Buttler már tudja ezt (Octaviótól), s most a bosszúállás
lehetősége tartja Wallenstein mellett. Ez azonban nem sejt semmit, azt hiszi,
minden jóra fordul. Hiszen a svédek közelednek Éger felé…
Buttler
tehát dönt – és orvul meggyilkoltatja Wallensteint sógorával és megmaradt
híveivel együtt. A Wallenstein elfogására császári sereggel odaérkező Octavio
Piccolomini már csak a halottakat láthatja. Wallenstein elbukott, mert a neki
adatott hatalommal többé nem a történelem által számára kijelölt ügyet,
Németország békéjét és egységét akarta szolgálni, hanem egyéni bosszúállás és
önző uralmi törekvések vezették.
A
Wallenstein színrevitele nagy erőpróba minden színháznak. Németországban a
legjobb rendezők birkóznak vele mindmáig. Nálunk 1904-ben került először színre
a Nemzeti Színházban az egész trilógia – két estére osztva. Legutóbb 1941-ben
játszották.
V. Gy. M. (VAJDA GYÖRGY
MIHÁLY)
SCHILLER: STUART MÁRIA
(„Maria Stuart”, 1800. Tragédia
5 felvonásban, versben. Fordította: Désy István 1820, Kovacsóczy Mihály 1840,
Kelemenfi László 1846, Kovács Gyula 1887, Tomor Ferenc 1888, Sulkowsky József
1890, Radó Antal 1917, Pákolitz István 1959.
Szereplők: 12 férfi, 4
nő, kisegítő és néma szereplők.)
Az
angol történelem egyik véres időszaka, Angliai Erzsébet kora elevenedik meg
Schiller remekművében. Tudor Erzsébet és a szerencsétlen Stuart-ivadék, Mária
ereiben rokon vér csörgedez, de jellemük végzetes ellentétei és az irgalmatlan
sors szembefordítják őket egymással. Mária a szenvedély, a bűn és a nagyság
különös keveréke, elbukik a küzdelemben, mert a régi világot képviseli. A
cselekmény e fő szálába mesteri módon szövi bele a költő a XVI. század nagy
vallási forradalmának, a reformációnak véres küzdelmeit.
*
Stuart
Mária, a skótok szerencsétlen sorsú hajadon királynője már hosszú évek óta
méltatlan rabságban sínylődik. Amikor protestáns alattvalói fellázadtak ellene,
királyi rokonához, Angliai Erzsébethez menekült. Ez azonban nem fogadta szeretettel.
Nem tudta megbocsátani neki, hogy a pápa, a francia és a spanyol király
segítségével meg akarta szerezni az angol trónt, felvette Anglia királynője
címét, s az új protestáns vallást követő angolokat vissza akarta terelni a pápa
uralma alá. Ezért börtönbe vetette Máriát. A nép és a nemesség nagy része
Erzsébettel tart. Egyes főurak, mint Cecil Vilmos, Burleigh bárója szüntelenül
azt követelik, hogy végeztesse ki a foglyot. Máriát bíróság elé is állítják,
hamis bizonyítékok alapján összeesküvésben mondják ki bűnösnek és halálra
ítélik. Az ítélet végrehajtásához Erzsébet jóváhagyása kellene. Mária
pártfogói, Talbot György, Shrewsbury grófja és Dudley Róbert, Leicester grófja,
Erzsébet kegyence azonban meg tudják akadályozni ezt.
De
vannak Máriának lelkesebb hívei is: Mortimer, a szenvedélyes fiatal angol
főnemes halálosan beleszeretett, és erőszakkal akarja fogságából kiszabadítani.
Hogy az udvar gyanakvó éberségét kijátssza, Erzsébet hívének tettei magát.
Közben barátaival összeesküszik a trón ellen. Mária nehéz helyzetében
Leicesterhez fordul, aki szintén szerelmes belé. A grófot Erzsébet is
szerelmével tüntette ki, és bízik benne. Ezért Leicester rá tudja venni a
királynőt, hogy személyesen találkozzék Máriával, hallgassa meg panaszait és
kérését. Mária dúlt lélekkel megy Erzsébet elé. Az viszont rideg gőggel fogadja.
A két asszony beszélgetése egyre szenvedélyesebbé válik. Mária eleinte kérleli
Erzsébetet. Elmondja neki, hogy mennyit szenvedett, ifjúkora bűneit már rég
levezekelte. Megígéri, hogy lemond a trónra való igényéről, csak szabadságát
nyerje vissza. Erzsébet nem engesztelődik ki, sőt, saját szemével látva Mária
varázslatos szépségét, féktelen irigy gyűlölet lángol fel benne. Kicsinyes
gúnyolódására Máriát elragadják indulatai, és trónbitorló fattyúnak nevezi
Erzsébetet. Az angol királynő felháborodva távozik. Közben Mortimer elszánt
embereivel tettre készen várja az alkalmat, hogy az őrséget legyilkolva
szabaddá tegye az utat Mária számára. Elhatározását azonban nem tudja
megvalósítani, mert egy fanatikus társa gyilkos merényletet kísérel meg
Erzsébet ellen, ezzel az összeesküvők lelepleződnek és menekülniök kell.
Mortimer végső kétségbeesésében Leicestertől kér segítséget. Ez azonban szintén
bajban van, ugyanis Burleigh megtalálta Máriának hozzá írott levelét, s ezért
felségárulással vádolja Erzsébet előtt. Leicester, hogy bőrét megmentse,
feláldozza Mortimert. Parancsot ad, hogy tartóztassák le, a fanatikus ifjú
azonban végez magával, mielőtt a poroszlók rátehetnék a kezüket. Erzsébet most már
nem áll ellen gyilkos haragjának, hozzájárul Mária kivégzéséhez. Az ítéletet
titkárának, Davisonnak adja át azzal, hogy saját felelősségére őrizze meg.
Burleigh erőszakkal megszerzi az iratot, s a hitvány Leicesterrel együtt indul
a fotheringhayi kastélyba, hogy fejét vétesse Máriának. Ácsolják a vérpadot, a
cselédség sírva búcsúzik úrnőjétől. Mária meggyónja bűneit, megáldozik,
töretlen szívvel hajtja a hóhérbárd alá fejét. Ártatlanul hal meg, hiszen a
vádak, amivel illették, hamisak voltak. Erzsébet minderről későn szerez
tudomást. Hiába rendel el új vizsgálatot, hiába teszi meg bűnbaknak a titkárt,
Mária feje már a porba hullott. A rokonvér Erzsébet fejére száll. Leghívebb
emberei cserbenhagyják, s ő megtörten, bűntudattól terhes szívvel magára marad,
de az angol nép érdekében tovább uralkodik.
A
Stuart Máriának óriási világhatása volt. Victor Hugo romantikus drámájának
kialakulása nem független tőle. Igazi szerepdarab, s emellett igazi költői mű.
Nagy tragikák szívesen mérték össze erejüket a két királynő szerepében (nálunk:
Jászai Mari és Márkus Emília). Magyarul az 1820-as években szólalt meg
színpadon, a Nemzeti Színház 1846 óra igen sokszor játszotta.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
SCHILLER: TELL VILMOS
(„Wilhelm Tell”, 1804.
Dráma 5 felvonásban, versben. Fordította: Gondol Dániel 1848, Váradi Antal
1930, Harsányi Zsolt 1940, Vas István 1952.
Szereplők: 38 férfi, 7
nő, kisegítő és néma szereplők.)
Schiller
a Tell Vilmosban a szabadságvágynak
és a hazaszeretetnek állított örökké élő irodalmi emléket. A dráma
tulajdonképpeni hőse, a kis svájci parasztnép, nem tűri a zsarnokságot és
inkább választja a halált, mint az idegen hatalom igáját. Hősi elszántsága
győzelmet arat, a félelmes erejű népfelkelés elsöpri elnyomóit, és megszerzi a
bátor nemzet számára a függetlenséget. A költő történelmi és mondai elemeket
egyaránt felhasznált a drámában. Valóságos történelmi tény a három őskanton
felkelése, amely 1308 újév napján megszabadította az országot a Habsburgoktól.
Tell Vilmos és Gessler azonban mondai alakok. A csodálatos mesterlövés
története valószínűleg még az ősi germán mondavilágból származik.
*
Nagyratörő
tervek megvalósításába kezdett Habsburg Albert, a németek királya. A trón
megszerzése után hatalmasan meg akarja növelni családi birtokait. Elhatározta,
hogy a szabad svájci őskantonok, Schwyz, Uri és Unterwalden népét saját jobbágyaivá
teszi, földjüket, nyájaikat kisajátítja, s az Olaszországba vezető nagyforgalmú
svájci kereskedelmi utak vámjövedelmét is megkaparintja. A svájciak azonban nem
hódolnak be neki. Hiába küldi nyakukra kegyetlen és kapzsi helytartóit, Uriba
és Schwyzbe Gesslert, Unterwaldenbe Landenberget, a nép ellenállása töretlen
marad, Svájc szabad fiai ragaszkodnak régi kiváltságaikhoz. Hű alattvalói a
német birodalomnak, de a Habsburgok jármát nem tűrik. Támogatják ebben őket a
néppárti svájci nemesek, mint például az öreg Attinghausen zászlósúr. A
helytartók vérlázító gaztettekkel válaszolnak az ellenállásra, meg akarják
törni a büszke nép gerincét. Gessler várat és börtönt építtet Altorfban az
uriak megfékezésére. Az út szélén póznára tűzet egy kalapot, s kinevezvén azt a
császári hatalom jelvényének, megparancsolja, hogy mindenki hajtson térdet és
fejet előtte. Landenberg az ellenszegülők vagyonára teszi rá a kezét, el akarja
koboztatni az egyik fiatal paraszt, Melchthal ökreit, de ez botot ragad és
elzavarja a végrehajtással megbízott poroszlót. Ezután azonban menekülnie kell
Landenberg haragja elől. A helytartó rettenete bosszút áll Melchthal alapján,
szemét kiszúratja, megfosztja házától, földjétől, minden vagyonától. Semmi sem
szent az elvetemült helytartók és embereik szemében. Nincs biztonságban a női
becsület sem. Wolfenschiessen, az egyik várnagy rátör Baumgarten feleségére, de
vesztére teszi, mert a férj fejszét ragad, s a merénylő vérével mossa le a
szégyent. A sanyargatás és üldözés megacélozza a svájciak elszántságát és
erejét, szilárdabbá teszi összetartásukat. Csatlakozik hozzájuk a szomszédos
Tirol egyik nemeskisasszonya, Bertha von Bruneck, s ő vonja a svájci nép
pártjára Ulrich von Rudenzet, Attinghausen magáról megfeledkezett unokaöccsét
is, akit a császári lovagok pompás élete megszédített. Az otthonukból
elüldözött hazafiak mindenütt tárt ajtókra találnak. Melchthalnak Walter Fürst,
a módos uri-beli gazda nyújt menedéket, a menekülő Baumgartent pedig Fürst
veje, Tell Vilmos, a legendás hírű vadász és mesterlövő, élete kockáztatásával
menti át a háborgó tavon. A szabadságszerető parasztok nem érik be tétlen
ellenállással. Stauffacher, tekintélyes schwyzi gazda, Walter Fürst és
Melchthal felhívására a három kanton megbízottai titkos éjszakai megbeszélést
tartanak a Rütli-réten. Meghányják-vetik hazájuk sorsát, és elhatározzák, hogy
fellázadnak. Szent esküvéssel megfogadják, hogy karácsony napján rárontanak a
helytartók váraira, kiszabadítják a rabokat és elűzik az idegen katonaságot.
Tell
nem akar belefolyni a lázadás tervébe, meg sem jelenik a titkos megbeszélésen.
Úgy gondolja, türelmesen meg kell várni, amíg a király rájön, hogy a
svájciakkal szemben az erőszak nem használ, és saját jószántából elismeri
szabadságjogaikat. Az a véleménye, hogy nehéz időkben könnyebb egyedül
boldogulni. Nem avatkozik a közügyekbe, békésen éldegél családja körében. De a
sors kíméletlenül véget vet elzárkózottságának, és a haza szabadságáért folyó
harc élére állítja. Amikor kisfiával, Walterrel apósához indul, elhalad a
póznára tűzött kalap előtt, s mivel nem köszönti a Gessler által megkövetelt
módon, a helytartó elfogatja és kegyetlen büntetést ró rá: nyolcvan lépésről le
kell lőnie íjával fia fejéről egy almát, különben ő is és a kisfiú is
hóhérkézre kerülnek. Mindenki elborzad az iszonyú parancstól, a jelenlevő
Ulrich von Rudenz nyíltan is Gessler ellen fordul, de nem tudnak Tellen
segíteni, nem szállhatnak szembe Gessler fegyvereseinek túlerejével. Tell
borzalmas pillanatokat él át, de végül is összeszedi magát, lő – és az alma
pontosan középen találva hull le a fiú fejéről. Walter örömmel öleli át apját,
barátai ujjonganak, még Gessler is elámul. Megkérdi Tellt, hogy miért készített
elő egy második nyílvesszőt? A vadász őszintén válaszol, neki szánta, ha nem
sikerül a lövés. Gessler erre parancsot ad, hogy vessék Tellt börtönbe.
Megkötözve, hajón viszik a hőst börtöne, a küssnachti vár felé. Hatalmas vihar
tör ki, a hajósok már tehetetlenek, csak Tell tudna segíteni. Gessler emberei
kérésére levéteti róla a kötelet, és odaállítja a kormánylapáthoz. Tell a
tajtékzó habokon át a sziklás parthoz vezeti a hajót, s egy hatalmas helyen,
magához véve íját és nyilait, kiugrik a partra. Szabadságát visszanyerve
elhatározza, hogy végez Gesslerrel. lesben áll az út fölött, amelyen a
helytartónak várába menet át kell haladnia, s miközben Gessler ridegen elutasít
egy férjéért esdeklő szegény asszonyt, szívébe röpíti nyilát. Kitör a felkelős.
Attinghausen már meghalt, de unokaöccse, Rudenz ott harcol a felkelők között.
Albert zsoldosai rémülten menekülnek. Magát a királyt is utoléri a végzet,
unokaöccse, Parricida János cseh herceg bosszúból végez vele. A győztes nép lerombolja
az elnyomók várait, örömmámorban ünnepli visszanyert szabadságát és Tell
Vilmost, a szabadítót.
A
Tell Vilmos – tárgyánál fogva – a
svájciak nemzeti drámája lett. A történet helyszínén régi idők óta minden évben
Tell-játékot mutattak be; a XIX. század elején Schiller szövegét vették át. A
Habsburgok uralma alatt álló területeken viszont – ugyancsak tárgyánál fogva –
nagyon nehezen tört magának utat a dráma. Nálunk csak a szabadságharc alatt
mutatta be a Nemzeti Színház (1848), korábbi Tell-bemutatókról csak bizonytalan
híreink vannak (1827: Kolozsvár, 1833: Nagybánya), de az sem egészen biztos,
hogy ezek Schiller Tell Vilmosára vonatkoznak. Legutóbb a Magyar Néphadsereg
Színház újította föl 1954-ben. 1829-ben Rossini operát írt belőle. Filmre is
feldolgozták.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
Forrás: Színházi kalauz.
Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése