A legnagyobb német
költő; a világirodalom legkiemelkedőbb alakjai közé tartozik. Élete dús,
nagyszabású művészélet. Megismerte és átélte az emberi szenvedély minden
változatát, az élet nagy örömeit és bánatait, de nem kellett soha elszenvednie
azokat a kicsinyes és mégis kínzó megaláztatásokat, amelyek a legtöbb nagy
művész életét tragikussá teszik. A szellem csaknem minden területén egyaránt
otthon volt. Az irodalom minden fajtáját művelte, de emellett képzőművészettel
is foglalkozott, volt színházigazgató, államférfi, politikus és jogász,
diplomata, bányamérnök, fizikus, biológus, muzeológus, műgyűjtő és
fáradhatatlan életélvező. Nem ismerte a szegénység nyűgét, az alantas
társadalmi helyzet szégyenletes függőségét, az érvényesülésért folytatott harc
keserűségeit, a félreértés okozta méltánytalanságokat. Vagyonos és előkelő
frankfurti polgár-családból származott, tizenhat éves korában a legkiválóbb
német egyetem (a lipcsei) hallgatója, huszonkét éves korában jogi doktor, és a
forradalmi szellem fiatal német írók mozgalmának (Sturm und Drang) vezére,
huszonöt évvel magáénak mondhatja az első német világsiker, Az ifjú Werther szenvedései c.
szentimentális regény szerződését.
De az emelkedés csak
most kezdődik. Huszonhat éves, amikor Weimar hercegség titkos tanácsosa,
harminchárom, amikor első minisztere lesz. Haladó szellemű reformjait azonban
az uralkodó herceg meggátolja, s Goethe belefáradva a hivatali életbe, 1786-ban
Itáliába megy. Hét évig él olasz földön szabad művészéletet. Látóköre kibővül,
szeme kinyílik az antik világ szépségeire, s létrehozza a német klasszicizmus
első nagy alkotásait. Hazatérve politikai hivatalt nem vállal többé, csak a
tudományos és művészeti intézmények fölötti felügyeletet tartja meg. A francia
forradalom felizgatja, a német fejedelmek forradalomellenessége elveszi a kedvét
a munkától. Schiller barátsága adja vissza munkakedvét, közös vállalkozásaik
hitét abban, hogy a munka nem hiábavaló. Schiller halála után a napóleoni
háborúk viharai közt kezdődik öregkora, mely a művészi ön-konzerválásnak
valóságos csodája. utazások, karlsbadi üdülések, változatos szerelmek és
tökéletes biztonsággal végzett fölényes alkotó munka között tölti utolsó
évtizedeit. Legnagyobb művét, a Faustot élete utolsó évében, nyolcvanhárom esztendős korában
fejezi be művészi tökéletességgel.
Mint lírikus a
legnagyobbak közül való. Életét költeményekkel kíséri végig. Csodálatos
ifjúkori szerelmi lírája mellett páratlan öregkori szerelmi lírája van (Nyugat-keleti diván 1819).
Regényei a műfaj legköltőibb termékei közül valók (Wilhelm Meister tanulóévei 1795; A lelki rokonságok 1809),
eposzai a műfaj megújítását jelentik (Hermann és
Dorothea 1796). Drámái
tökéletesek a maguk nemében, noha Goethe elsősorban nem drámaírónak érezte és
tartotta magát. Finomsága, ember- és érzelemábrázolása mégis a legnagyobbak méltó
társává teszi.
V. Gy. M. (VAJDA GYÖRGY
MIHÁLY)
Fontosabb drámái: A bűnrészesek („Die
Mitschuldigen”, 1767); Berlichingeni Gottfried, a vaskezű lovag; Clavigo;
Stella („Stella, 1775); A testvérek („Die Geschwister”, 1776); Egmont,
Iphigenia Taurisban („Iphigenie auf Tauris”, 1787); Torquato Tasso („Torquato
Tasso”, 1790); Faust (a tragédia I. része); a törvénytelen leány („Die
natürliche Tochter”, 1803); Faust (a tragédia II. része).
GOETHE: GÖTZ VON
BERLICHINGEN
(„Götz von Berlichingen,
mit der eisernen Hand”, 1771. Történelmi dráma 5 felvonásban, prózában.
Fordította a első változatot: Balla Mihály1886 /Berlichingeni Gottfried, a
vaskezű lovag/.
Szereplők: 56 férfi, 7
nő, mellékszereplők, néma személyzet.)
Goethe
ez első drámájának kialakulása és hatása csaknem ugyanolyan változatos, mint
maga a benne feldolgozott regényes történet. A Shakespeare kötetlen
természetességén fellelkesedett 21 éves költő dramatizálja a XII. századi
kalandos életű német lovag önéletírását, „Gottfried von Berlichingen” címen,
majd a terjengős képsorral elégedetlenül – évtizedek folyamán – újra meg újra
átdolgozza. Nyomtatásban 1773-ban jelent meg először – immár „Götz von
Berlichingen” címen -, színpadra (első ízben) egy esztendővel később került.
Hatalmas anyagának színszerű összefogása még nagyobb problémát okoz, mint
Shakespeare királydrámáié (históriáié), drámatörténeti jelentősége azonban igen
nagy: a „Götz von Berlichingen” nemcsak a „lovagdrámáknak” a romantikában
elburjánzó divatját teremtette meg, hanem megnyitotta a modern történeti dráma
fejlődésének útját. Jellemei – még a névtelen mellékszereplők is – nemcsak egy
ihletett művész sokoldalú emberábrázoló készségét bizonyítják, hanem hű
kifejezői a régmúlt hűbéri világ szövevényes társadalmi körülményeinek,
sajátosságainak, osztályellentéteinek is. Tárgya a XVI. századi német
parasztháborúk forradalmi világába visz.
*
Götz
von Berlichingen egy régebbi hadjárat során vesztette el jobbját, helyébe
vaskart kovácsoltatott – így jutott „vaskezű melléknevéhez. - A vaskezű lovag,
a régi lovagi szokáserkölcs szerint, nemcsak a császár seregében, külső
ellenség ellen szállt hadba. Embereivel állandóan birtoka, Jaxthausen körül
portyázott: kereskedőket sarcolt, ellenséges fejedelmekkel csatázott, foglyokat
ejtett. Így ejtette hatalmába régi ellensége, a bambergi püspök
bizalmasát,Weislingent is. Ez a tehetséges politikus együtt gyerekeskedett
Berlichingennel, akkor a legjobb barátok voltak, s ellenségeskedésüket csak
Weislingen nagyratörő, féltékeny természete okozta. Most azonban Weislingen
beleszeretett baráti rabtartója szende húgába, Marie-ba, eljegezte és már úgy
látszott: minden a legjobb úton halad. De amint Weislingen a püspökhöz – búcsút
mondani – visszatért, azonnal ismét elárulta a nemes lelkű Götz barátságát – és
most már örökre. A püspöki udvarban ugyanis Adelheid von Walldorf, a lenyűgöző
szépségű özvegy hatása alá került, s nemcsak mátkáját elejtette, hanem
mindenben újra engedelmes bábja lett az intrikus egyházfőnek. Az augsburgi
országgyűlésen már Weislingen vette rá Miksa császárt, hogy mondja ki Götz és
barátja, Selbitz lovagi kiközösítését. Ez a kegyetlen ítélet mintegy házi
őrizetre kárhoztatta volna a nyugtalan vérű lovagot. Ő azonban semmibe véve a
parancsot, szabályos háború vívott a birtokát körülvevő zsoldoscsapatok ellen,
míg a túlerő végül is legyőzte. Pedig nemcsak maga a vaskezű lovag volt
rettenthetetlen vitéz, hanem segítőtársai is, egytől egyig hogy csak az
ellenféltől hozzápártolt Lersét, a bájos kis apródot, Györgyöt vagy Marie
második kérőjét, későbbi férjét, Franz von Sickingen lovagot említsük.
A
birtokáról elűzött Götz lovagi fogságban sínylődik Heilbronn városában, majd
sógora, Sickingen segítségével kiszabadul. De
a szerencsétlen Marie sorsába Adeheid másodszor is beleszól: most már
mint Weislingen felesége, Marie férjét, Sickingent csábítja el. Götz ezalatt
egy felkelő parasztsereg élére állt, igazságszerető természete a szegények pártjára
vonta, és bírta bizalmukat is. De a parasztvezérekkel hamarosan szembekerült,
amikor rádöbbent, hogy hadjáratuk a gyűlölet esztelen pusztításába csapott át.
Újból fogságba kerül, s halálos ítéletét húga, Marie – sértett büszkeségét
félretéve – Weislingen segítségével akarja megváltoztatni. Az árulóvá lett
hajdani barát Marie érkezésekor utolsó perceit éli. Adelheid – újabb szerelmei
kedvéért – egy cigányasszonytól szerzett, lassan ölő méreg által végzett vele
is, apródjával is – aki szintén a szeretője volt. Weislingen utolsó erejével
megírja Götz elmentését, de a vaskezű lovag addigra más hű felesége, Erzsébet
karjai közt fogságában elpusztul.
A
gonosz Adelheid is elnyeri végre méltó büntetését: titkos vésztörvényszék
számol le vele rút bűneiért.
Magyar
színpadon a Götz von Berlichingent
nem játszották még.
L. M. (LÁZÁR MAGDA)
GOETHE: CLAVIGO
(„Clavigo”, 1774.
Szomorújáték 5 felvonásban, prózában. Fordította: Kazinczy Ferenc valószínűleg
1794; megjelent: 1814-16, Egressy Gábort 1852, Radó Antal 1909, Sebestyén
Károly 1923.
Szereplők: 6 férfi, 2
nő.)
„…
Dolgoztam egy tragédián is: Clavigo, modern anekdota, a lehető legnagyobb
egyszerűséggel s belső igazsággal dramatizálva; hősöm egy határozatlan, félig
nagy, félig kicsiny ember…” – írta Goethe egy levélben, 1774 júniusában.
Beszámol arról is, hogy a darab megírására Beaumarchais memoárjainak egy
részlete ihlette, melyben a francia író elmondja, hogyan bosszulta meg
Madridban húga becsületét. Goethe ezt a nyersanyagot, a tények megtartásával,
teljesen átformálta. Beaumarchais arról számol be, hogy visz győzelemre egy
kiváló férfi egy kiváló ügyet egy gazember ellen. Goethe annak a tehetséges, de
gyenge jellemű fiatalembernek a tragédiáját írja meg, aki nem tudta megoldani
amély társadalmi ellentmondást polgári jellegű, becsületes és tiszta szerelmi
érzése s a madridi feudális udvarnál való ragyogó karrier közt, inkább a régi,
de még hatalmas világ törvényeihez alkalmazkodik, és tragikus tévedéstét csak
haldokolva látja meg.
*
Clavigo,
a szegény, rang nélküli fiatalember, a Kanári-szigetekről vetődött Madridba.
Itt két francia nővér karolta fel s támogatta: Sophie és Marie Beaumarchais,
akiket apjuk még gyermekkorukban küldött el egy madridi üzletbarátjához. Sophie
már férjnél van egy Guilbert nevű derék franciánál, a fiatalabb, Marie,
törékeny, értelmes, csupaszív teremtés beleszeret Clavigóba, aki lángolva
viszonozza érzelmeit, s házasságot ígér a ánynak. Amikor azonban a tehetséges
fiatalember pályája magasabbra ível, királyi levéltáros s az udvar kedvelt
írója lesz, barátjának, a karrierizmust benne állandóan szító Carlosnak
hatására elhagyja a lányt.
Ilyen
előzmények után érkezik Madridba a két lány bátyja, a büszke, szenvedélyes,
polgári méltóságára rátarti ifjú Beauzmarchais, hogy húga becsületét
megbosszulja. A teljesen megtört, beteg Marie látása még jobban felszítja
dühét, s rögtön Clavigo lakására siet. Azt követeli tőle, hogy egy
nyilatkozatban tegye közzé aljas árulását, s ő majd gondoskodik a nyilatkozat
terjesztéséről. Clavigo, akinek
lelkiismerete eddig is háborgott, úgy érzi, újra feltámadt benne a szerelem;
leírja ugyan a Beaumarchais diktálta szöveget, de azt kéri, ne terjessze addig,
míg ő meg nem kísérelte elnyerni a lány bocsánatát. Beaumarchais, húga kedvéért
rááll az alkura.
A
család megpróbálja előkészíteni a halálra vált Marie-t Clavigo látogatására.
Kényszerhelyzetben vannak; ha Marie nemet mond, párbajra kerül sor a két férfi
közt, s ebben mindenképpen Beaumarchais a vesztes; ha ő győz, a király kopói
megbosszulják rajta a kedvelt udvaronc halálát. Clagivo forró könyörgésére
Marie félájultan rebegi el a bocsánatot. A fiatalember magán kívül van a
boldogságtól, testvérének nevezi Beaumarchais-t, s ez lovagiasan széttépi a
nyilatkozatot.
Carlos
azonban nem nyugszik bele a dolgok alakulásába. Nagyszerű képet fest Clavigónak
arról, milyen fényes karrier, gazdagság, miniszterség várhatna rá egy hozzá
illő, vagyonos, előkelő feleség mellett, amilyen nem egy kínálkoznék most is. A
sápadt, tüdőbajos, jelentéktelen Marie férjét azonban csak lenézés, szánakozás,
értetlenség fogadná mindenütt, s belesüllyedne a legszűkebb, legkorlátoltabb
polgári életbe. Clavigo nagyon is hajlik ezekre az érvekre, szíve a boldogság
kellős közepén sem volt nyugodt. Carlos kéz a megoldással: Clavigo rejtőzzék el
egy időre, ő pedig lecsukatja Beaumarchais-t, s ha az majd jobb belátásra tér,
visszaengedi hazájába.
Guilbert-ék
házában zavar s bizonytalanság uralkodik: Clavigo elutazott Madridból. A
választ a francia követ Beaumarchais-hoz intézett levele adja meg: figyelmezteti
honfitársát, meneküljön, mert Clavigo bevádolta, hogy hamis névvel lopódzott
házába, s zsarolással kényszerítette egy hamis nyilatkozat megírására.
Beaumarchais szörnyű bosszút esküszik, de Marie gyenge szívének a csapás túl
erős; összeesik s meghal.
Clavigo
épp Carloshoz siet, mikor szembetalálkozik a temetési menettel. Borzalmas
lelkifurdalás rohanja meg, feltépi a koporsót, magánkívül roskad Marie
holttestére. Beaumarchais dühödten támad rá s leszúrja. Clavigo hálát ad neki,
s haldokolva arra kéri, meneküljön még az éjjel. Beaumarchais és Sophie
megbocsát, s hírt ad Marie utolsó, megbocsátó szavairól is. Clagvigo a
haragjában tajtékzó Carlost is arra kéri, segítsen „bátyjának” a menekülésben.
A
Clavigo már a XIX. század elején megjelent
a magyar vándorszínészek színpadán, de első előadásáról nincsenek pontos
adataink. A Nemzeti Színház 1852-ben játszotta: ez volt az első Goethe-dráma,
amelyet bemutatott. (Clavigo szerepét ekkor id. Lendvay Márton alakította, de
még a vándorszínészet korából tudunk László József és Fáncsy Lajos
Clavigo-alakításáról is.) 1908-iki berlini előadását Max Reinhardt rendezte
(Carlos: Beregi Oszkár).
Sz. Sz. J. (SZ. SZÁNTÓ
JUDIT)
GOETHE: EGMONT
(„Egmont”, 1787.
Tragédia 5 felvonásban, prózában. Fordította: Szigligeti Ede 1870, Salgó Ernő
1908, Keresztury Dezső 1955.
Szereplők: 16 férfi, 3
nő, kisegítő és néma szereplők.)
Egmont
gróf, Goethe drámájának hőse, egy független, békés életre áhítozó kis nép nemes
törekvéseinek megtestesítője, valóságos történelmi személy volt. II. Fülön
spanyol király véreskezű vezére, Alba herceg a németalföldi zendülés pártolása
miatt 1568-ban kivégeztette.
*
Németalföld
büszke és szabadságszerető népe nehezen tűri a spanyol igát. Pármai Margitnak,
az ország kormányzójának minden bölcsességét és higgadtságát latba kell vetnie,
hogy féken tartsa a függetlenségre vágyó németalföldieket. A madridi udvar csak
nehezíti a hercegnő helyzetét, spanyol püspököket küld a nép nyakára, az
inkvizíció rémével fenyegeti, s megtiltja, hogy lelkiismerete szavára hallgatva
az új protestáns hitet kövesse. A nép elégedetlensége több helyütt nyílt
felkelésben tör ki. Elzavarják a spanyol katonákat, megtámadják a katolikus
templomokat, máglyára vetik a szentképeket. Margit a németalföldi vezérek,
Egmont, Flandria helytartója, és Vilmos, Oránia hercege segítségével megbékíti
a lázongókat, a rend helyreáll.
Madrid
azonban nem éri be ennyivel. Fülöp király nem békés megegyezésre törekszik,
hanem a németalföldiek büszkeségét akarja megtörni. Hogy az ellenállást
gyökerestül kiirtsa, Németalföldre küldi erős sereggel az irgalmat nem ismerő
hadvezért, Alba herceget. Orániai Vilmos érzi, hogy a király igazságtalanságok
elkövetésére készül, s Albától minden gaztett kitelik. Ezért elhatározza, hogy
saját tartománya fővárosában, Antverpenben húzódik meg. Egmontot is
figyelmezteti a veszélyre. A gróf azonban nem hajlandó elmenekülni, hiszen
honfitársai már csak őbenne reménykednek. Szerelmétől, a kis polgárlánytól,
Klárától sem akar elszakadni. Megérkezik Alba, és tettei igazolják Orániai Vilmos
aggodalmát. A polgárságot megfosztja minden szabadságától, külön vérbíróságot
állít fel az elégedetlenek kiirtására, a besúgás és hitszegés semmilyen
gyalázatos eszközétől sem riad vissza. De Egmont szívében e zsarnoki módszerek
sem keltenek félelmet. Alba hívására bátran megjelenik, és szemébe mondja az
igazságot. Nem kíméli a királyt sem, aki ahelyett, hogy egyenlő és világos
törvényekkel kormányozna és biztosítaná alattvalói szabadságát, az emberek leigázására
törekszik. Mindez nem hat Albára. Nem is azért hívatta Egmontot, hogy tanácsot
kérjen tőle, hanem hogy kelepcébe csalja és végezzen vele. Börtönbe vetik a
grófot és halálra ítélik. Honfitársai, akiknek nemrég még szemefénye volt, nem
tudják megmenteni, a zsarnoki spanyol hatalom elnyom minden megmozdulást. Egmont
azonban nem törik meg, a szabadság győzelmébe vetett hittel indul a vérpadra.
Utolsó üzenetét szeretett nemzetéhez intézi: „Ahogy a tenger szakítja át
gátjaidat, úgy törd össze, tépd szét a zsarnokság bástyáit, fojtsd meg a
gyalázatost, és söpörd el a föld színéről, melyet igába akar hajtani!” A halni
készülő Egmont fejére látomásos álmában Klára mint a szabadság nemtője teszi a
mártírkoszorút.
Nálunk
1882-ben mutatta be az Egmontot a Nemzeti Színház. 1956-ban a Rádió
Világszínháza is játszotta.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
GOETHE: FAUST
(„Faust”, első rész
1808, második rész 1832. Tragédia két részben, versben. Fordította: Dóczy Lajos
I. rész 1873, Váradi Antal II. rész 1887, Szabó Mihály I. rész 1888, Palágyi
Lajos I. rész 1909, Kozma Andor I-II. rész 1924, Sárközi György I. rész 1945,
Kálnoky László II. rész 1956, Jékely Zoltán I. rész 1958, Csorba Zoltán II.
rész 1959.)
Színházi
előjátékkal kezdődik a tragédiának nevezett drámai költemény. A költő, az
igazgató és a vidám személy a német színművészet sorsáról beszélgetnek.
Szavaikból fény derül a színházlátogató közönség igénytelenségére, alacsony
gondolkodására, gyermekes szenzációéhségére és a szerzőnek arra a szándékára,
hogy a színpadon az igazi költészetet szólaltassa meg.
A
cselekmény a mennyben indul. A három arkangyal dicsőíti az Urat. Mefisztónak, a
bukott gonosz szellemnek azonban semmi sem jó a földön. Főként az emberekre van
panasza. Nem kíméli az Úr hívét, a tudós Faust doktort sem, aki szerinte
furcsa, balga lélek.
Nem éhes földi
ételre-italra.
Bús nyugtalanság
űzi-hányja,
És őrültségét sejti is kicsit;
Az égtől legszebb csillagát
kivánja,
A földtől legforróbb
gyönyöreit.
S közel mi van, s távol
mi várja,
Zavart lelkében
semmitsem
csitít.
(Ford.: Sárközi György)
Amikor
az Úr védelmébe veszi Faustot, Mefisztó fogadást ajánl fel: kapja csak meg
kényre-kedvre, majd bebizonyítja, hogy le tudja téríteni az igaz útról. Az Úr
hozzájárul a fogadáshoz; Mefisztó Fausttal azt tehet, amit akar, megrontani
úgysem fogja, mert az emberi lélek mélyén élő ősi nemes szikra megóvja a
kárhozattól.
I. rész
Faust,
a tudós doktor nyugtalanul töpreng szűk, gótikus szobájában. Élete szüntelen
tanulással telt el, s most, meglett ember korában mégis úgy érzi, hogy nem tud
semmit. Szeretné megismerni az élet legrejtettebb titkait, s ezért a mágiához
fordul. Titokzatos varázsigékkel megidézi a Föld szellemét, de tudásszomját az
sem elégíti ki, néhány fölényes kijelentés után cserbenhagyja. Kétségbeesésében
meg akarja ölni magát. Halálvágytól eltelve emeli ajkához a méregpoharat,
amikor harangzúgás és karének hallatszik: beköszöntött a húsvétvasárnap, ég és
föld a Megváltó feltámadását ünnepli. Faust kezéből kihull a gyilkos pohár.
Felszabadult lélekkel vegyül el a városkapu előtt nyüzsgő tömegben. Fáradt
szellemét felüdíti a tarka, ünneplő sokaság. Séta közben egy uszkár szegődik
hozzá. Hiába kergeti el, nem tágít mellőle, követi dolgozószobájába, s amikor
Faust újult erővel munkához kezd, a kutya átváltozik, s egyszer csak vándordiák
képében ott áll előtte Mefisztó. Ez alkalommal már el is árulja szándékát.
Felajánlja, hogy teljesíti Faust minden kívánságát, amíg csak a doktor él,
hűséges szolgája lesz. De ennek nagy ára van; a túlvilágon Faust lelke az övé.
A meddő szellemi erőfeszítésektől megcsömörlött tudó rááll az alkura, és
vérével pecsételi meg a szerződést. Szívében az élet teljes átélésének mohó
vágya ég, ha ez a vágy kialszik, úgyis értelmetlenné válik számára a lét. A
fausti ember lényegét határozzák meg a következő szavai:
Ha nyugton valaha
heverőágyon érnél,
Átkos legyen a pillanat!
………………………………………………….
Ha a perchez szólnék esengve:
Szép vagy! Maradj! Tied
vagyok!
Akkor verj engem
rabbilincsbe,
Akkor akár meghalhatok!
(Ford.: Sárközi György)
Mefisztó
először a vidám italozás örömeivel ismerteti meg, tivornyázó diákok közé viszi.
Faust azonban nem fogékony az efféle alantas élvezetek iránt. Fiatalodni
szeretne, hogy újra ismerkedhessék az élettel. Ez a kívánsága csakhamar
teljesül; a boszorkánykonyhán kotyvasztott varázsszertől visszanyeri ifjúságát,
s előkelő nemes úrfinak öltözve folytatja útját. Az egyik városkában összetalálkozik
egy szépséges fiatal lánnyal, Margarétával. Szenvedélyes szerelemre lobban
iránta, s megparancsolja Mefisztónak, szerezze meg neki a lányt. Ez nem megy
ugyan könnyen, mert Margarétát édesanyja féltve őrzi, de Mefisztó ördögi
fondorlatai legyőznek minden akadályt. Ékszereket csempész margaréta
szekrényébe, szomszédasszonyának bizalmába férkőzik, hogy nála hozhassa össze a
fiatalokat. Margaréta gyanútlan, tiszta lelkét megszédíti a gáláns udvarlás.
Egész lelkével beleszeret Faustba. Ezt eleinte nem viszi rá a lélek az ártatlan
gyermek elcsábítására, de Mefisztó biztatására végül is rászánja magát.
Margaréta nem tud nemet mondani. Anyját álomhozó itallal mélyen elaltatja, s a
beteljesülő boldogság örömével nyitja meg szobája ajtaját Faust előtt. De
boldogsága nem tart soká, szégyene kitudódik, az egész város megtudja, hogy
lány létére gyermeket vár. Még édes bátyja, Bálint is ellene fordul, és amikor
összeakad Fausttal, fegyverrel akar elégtételt venni húga elcsábításáért. Mefisztó
varázslata azonban megvédi Faustot, Bálint halálos sebet kap, s Margarétát
elátkozva leheli ki lelkét. Az ördög, hogy feledtesse védencével a gyászos végű
kalandot, magával viszi a gonosz lelkek orgiájára, a boszorkányszombatra. Magas
hegyek tetején gyülekezik a boszorkanép. Áll a bál, bolondoznak, táncolnak,
szerelmeskednek. Mindez azonban nem vidítja fel Faustot, szüntelenül Margaréta
jár az eszében. Amikor a tivornya végeztével megtudja, hogy Margaréta anyja az
álomitaltól halt meg, s a kétségbeesett leány elemésztette újszülött gyermekét,
börtönbe került és halálra ítélték, őrjöngve követeli Mefisztótól megmentését.
Mefisztó engedelmeskedik, megszerzi a börtön kulcsait, s Fausttal együtt indul
Margaréta kiszabadítására. A megbomlott lány először eszelős örömmel fogadja
szerelmesét, de azután rádöbbenve iszonyú közös bűnükre, borzadva taszítja el
magától. Bűnhődni akar, inkább választja a vérpadot, mint az ördög segítségével
való szabadulást. Faust kétségbeesve hagyja magára, miközben égi szózat adja
hírül, hogy Margarétának megbocsátott a Menny.
II. rész
Faustot
testben-lélekben meggyötörte a szörnyű Margit-tragédia. A természet jótékony
szellemei azonban új erőt öntenek belé, hogy tovább folytathassa útját.
Mefisztó a császár palotájába vezeti. Itt fényűző, vidám élet folyik, bár a
birodalom pénzügyei igen rosszul állnak. Faust és Mefisztó segít ezen. Az
udvari nép pompázatos farsangi ünnepségén a gazdagság káprázatával képesztik el
a résztvevőket, s közben a császárral aláíratják a papírpénz kibocsátásáról
szóló rendeletet. Ezután a császár azt követeli Fausttól, hogy varázsolja elő
Helénát, az ókor legszebb asszonyát, a spártai Menelaosz feleségét: az antik
szépségideál megtestesítőjét. Faust az eszmék birodalmának őrzői, az Anyák
segítségével meg is jeleníti Heléna mását, de amikor elragadtatva át akarja
ölelni, a kép szertefoszlik, s ő ájultan rogy össze.
Útja
ekkor visszavezet régi otthonába, az egyetemre. Ott most egykori famulusa, a
tehetségtelen, vasszorgalmú Wagner a professzor, akinek fáradságos munkával
sikerült vegykonyháján egy test nélküli, tisztán szellemi lényt, a Homunculust
létrehoznia. Ez az emberré válás után sóvárog, testet szeretne ölteni, s hogy e
vágya teljesüljön, megindul az antik Görögország felé. Faust Mefisztó
kíséretében követi, hogy a thesszáliai klasszikus boszorkányszombaton
gyógyulást találjon. Ott bámulatos világ tárul elé. Felvonulnak a görög
mitológia csodás alakjai, s Faust fokozatosan emelkedik a létnek azokba a régióiba,
ahol Heléna harmonikus szépsége uralkodik. A klasszikus boszorkányszombat
végeztével a Homunculus elmerül a tenger őselemébe, hogy így megkezdhesse
emberré válását, Faust pedig eljut az antik Spártába. Itt a trójai háború
győzelmes befejezését ünneplik. Heléna visszaérkezik a trójai rabságból.
Otthonában borzalmas sors vár rá. Menelaosz hűtlenséggel vádolja, és ki akarja
végeztetni. A félszemű szörnyeteggé változott Mefisztó azonban megmutatja neki
a menekülés útját. Elvezeti Faust várába, aki varázslatos módon mint középkori
várúr meghódította Spártát. Így végre Faust eléri hő vágyát, övé lesz Heléna.
Násziukban csodálatos költőiséggel fejeződik ki a klasszikus görög és a modern
német világ egyesülése. Frigyükből isteni szépségű gyermek születik, Euphorion,
aki a görög szabadságharcban hősi halált halt angol költő, Byron testi-lelki
vonásait viseli, és a romantika jelképe. Euphorion féktelen szabadságvágytól
eltelve vad sziklafalakra hatol fel, majd felröppen a levegőbe, de szárnyát
szegve, holtan zuhan le. Erre a varázslat szertefoszlik. Heléna alakja is
elenyész. Vége az antik világ napsugaras káprázatának.
Faust
a szépség és a humanitás felmérhetetlen értékeivel gazdagodva tér vissza saját
korába, ahol nagyszerű új harcok és tettek várják. Bajban van a császári trón,
pártütők hatalmas serege tört az uralkodóra. Faust melléje áll, és a Mefisztó
által segítségül hívott mágikus hatalmak szétszórják az ellencsászár seregét.
Szolgálataiért a császár megjutalmazza Faustot: neki ajándékozza a tengerpart mocsaras,
elhagyott vidékét. A nyugtalan lélek itt végre az emberiség jólétéért kifejtett
szakadatlan erőfeszítésben megtalálja élete értelmét. Tervszerű munkával nagy
területeket hódít el a tengertől, csatornákat épít, hajói a messze óceánokat
járják. Boldog, teremtő munkálkodás közben törnek rá az öregség szürke hajú
nemtői, a Baj, a Teher, a Szükség és a Gond. Elveszti szemevilágát, de benső
napja, a nagyratörő lélek tüze büszkén ragyog fel: látja a boldog újkort,
amikor a felszabadult milliók paradicsomi jólétet teremtenek a föld minden
lakója számára. S ekkor kimondja a bűvös szavakat, amelyek boldogságát és
egyben élete végét jelentik:
Ha láthatnám a sikon át
e nyüzsgést, szabad nép,
szabad honát,
a pillanathoz esdve
szólnék:
Oly szép vagy, Ó ne szállj
tovább!
Ne mossa el megannyi
millió év
halandó életem nyomát. –
E boldogság sejtelme
elragad,
s már üdvözít a legszebb
pillanat.
(Ford.: Kálnoky László)
Faust
hátrahanyatlik, a lemurok elkapják és a földre fektetik. A lemurok Mefisztó
szörnyeteg síri szolgái, akik Faustért jöttek. De az egek angyalserege is
megjelenik, és elűzi őket. Faust nem kárhozik el, mert mindig nagy, nemes
célokért küzdött, s ha botladozott is, nem tért le az igaz útról. Az angyalok szent
himnuszokat zengedezve viszik lelkét az Ég felé, ahol az üdvözültek kórusában
ott zeng Margaréta boldog éneke.
A
Faust a világirodalom legnagyszerűbb drámai költeménye. Goethe élményekben és
tapasztalatokban gazdag életének minden tanulságát igyekezett belesűríteni.
Hősének életútja az európai ember sorsát példázza. Az örök nyugtalanságot, a
mind magasabb célokra törő tettvágyat, amely végül is az emberiség jólétéért
való önfeláldozó munkában találja meg a kielégülést. A költő több mint öt
évtizeden át dolgozott a Fauston. Az
Ős-Faust még 1773-74-ben
keletkezett. Az első rész első változata 1790-ből származik. 1808-ban jelent
meg az első rész végleges formája. A második rész Goethe öt héttel halála
előtt, 1832 februárjában fejezte be.
A
tragédia hőse egyébként valóságos történelmi személy. 1480 körül született és
1540 körül halt meg. Róla is, mint mindenkiről, aki abban a korban
természettudománnyal foglalkozott, azt híresztelték, hogy az ördöggel
cimborált. Halála után mondai alakká változott. 1587-ben már egy vaskos német
népkönyvben adták ki viselt dolgait. Történetét Goethe előtt számosan
feldolgozták. Legnevezetesebb ezek közül Shakespeare kortársának, az angol
Marlowe-nak Faust-drámája (Doctor Faustus vsz. 1588).
Goethe
Faustját Magyarországon 1887-ben
mutatta be a Nemzeti Színház, mindkét részt egyszerre. Azóta többször
felújították, 1927-ben Hevesi Sándor rendezte. 1961-ben a budapesti Vígszínház
tűzte műsorára mindkét részt egyszerre. Első korai változatát, az úgynevezett Ős-Faustot a Nemzeti Színház 1941-ben
mutatta be. Az első részből készült Gounod Faust-operája,
amely a világ minden operaházának, így a mienknek is állandó műsordarabja.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály.
Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése