Velencében született, és
bizonyos jelek már gyermekkorában a színházzal jegyezték el. Alig tanult meg
beszélni, már bábszínházzal játszadozott, s mondják, nyolcéves korában megírta
egy színdarab vázlatát. Kamaszkorában megszökött hazulról, beállt színésznek,
és a jóképű fiú különböző vándortársulatoknál női szerepekben lépett fel. A
szülői szigor azonban visszakényszerítette a polgári életbe. A többi jó
családból való velencei fiatal úrral együtt jogot tanult, hogy egykor a büszke
köztársaságot szolgálhassa. Vitte is valamire, mert hamarosan konzuli
szolgálatot teljesített Milánóban és Genovában. Később Pisában nyitott ügyvédi
irodát, majd 41 éves fejjel visszatért régi szerelméhez: a színházhoz.
Hivatásos színpadi szerző lett. Valóságos munkadühvel látott hozzá az olasz
vígjáték megteremtéséhez. Volt olyan esztendő, hogy tizenhat darabot is megírt.
Népszerűsége napról
napra gyarapodott. Műveit számos színházban játszották. Később
irodalompolitikai viharokba keveredett; ellenfele, Gozzi sikerekben is túltett
rajta, s ettől és a háborúskodástól úgy megcsömörlött, hogy meg sem állt
Párizsig. A francia fővárosban az olasz színház igazgatója lett. Moliére
városában azonban az új olasz vígjátékok nem arattak sikert. A franciák az
olasz színházban még mindig a nemzeti jellegzetességet, a commedia del l’artét
keresték.
Goldonit tehát itt sem
biztatta sikerrel az otthon megkezdett munka. Végül franciául kezdett írni. A
francia szöveget az olasz színészek francia szokás szerint megtanulták. De eljutottak
Goldoni darabjai még a Comédie Francaise színpadára is. Idegenben, idegen
nyelven újra megtalálta a siker útját. Öregségére mégis szomorú körülmények
közé jutott. Teljesen megvakult, s kortársaitól elfeledve halt meg.
V. J. († VITÁNYI JÁNOS)
Fontosabb
drámái: Két úr szolgája; A furfangos özvegy („La Vedova scaltra”, 1748); A
hazug; A kávéház („La Bottega del caffé”, 1750); Mirandolina; A kíváncsi
asszonyok („Le Donne curiose” 1753); Bugrisok (’I Rusteghi”, 1760); Nyaralás
trilógia („La trilogia della villeggiatura”, 1759-1762); A chioggiai csetepaté
(„Le Baruffe chiozzotte”, 1762); A legyező („Il Ventaglio”, 1763); A jótékony
zsémbes („Le Bourru bienfaisant”, 1771); A pompakedvelő fösvény („L’Avare
fastueux”, 1776).
GOLDONI: KÉT ÚR SZOLGÁJA
(„Il servitore di due
padroni”, 1745. Vígjáték 3 felvonásban, prózában. Fordította: Sági Ferenc 1831,
Márfi Oszkár-Harsányi Zsolt 1941, Vértess Lajos 1938, rádióváltozat, Révay
József 1955.
Szereplők: 10 férfi, 3
nő.)
A
Két úr szolgája fontos állomás
Goldoni művészi fejlődésének útján. Ebben a vígjátékban még kihasználja a commedia dell’arte minden lehetőségét,
de a hagyományos motívumokat és típusokat már újszerű, költői szándékának
megfelelő tartalommal tölti meg. A játék egész cselszövénye a főhős Truffaldino
kezében van, aki egyszerre naiv és ravasz, mint a commedia dell’arte két sztereotip szolgája, Arlecchino és
Brighella. De harsány komikumát már nem külső akrobatikus mutatványoknak,
bukfenceknek és rugdalózásoknak, hanem mindenekelőtt a szerző által mesterien
alkalmazott költői eszközöknek köszönheti.
*
A
torinói Federigo Rasponit egy kocsmai verekedés során agyonszúrták. Mindenki
azt hiszi, hogy húgának, Beatrice-nek szerelmese, Florindo Aretusi volt a
tettes. Ezért Florindo kénytelen Velencébe szökni. Beatrice tudja, hogy
Florindo ártatlan. Férfiruhában elhunyt bátyja nevében utána szökik, hogy
segítségére legyen ártatlanságának bebizonyításában. Útközben szolgájául fogad
egy kelekótya, ravaszdi bergamóit, Truffaldinót. Vele együtt állít be Pantalone
de Bisognosi velencei kereskedőhöz, hogy mint Federigo Rasponi, a nála
elhelyezett pénzét felvegye. Rosszabbkor nem érkezhetett volna. Pantalona
ugyanis egykor Federigónak ígérte leánya, Clarice kezét, hallván azonban, hogy
az elhunyt, Silvióval, Lombardi doktor fiával jegyezte el a lányt. Az ál-Federigo
jelentkezése felborítja ezt a jegyességet. Pantalone tartja régi ígéretét,
Beatrice pedig, mivel nem leplezheti le magát, belemegy a játékba. Ezzel
halálosan elkeseríti a boldogságát már beteljesülni látó jegyespárt. Miközben
ez történik a de Bisognosi házban, Truffaldino Beatricére várva a fogadó előtt
kódorog. Egyszer csak egy fiatal úriember érkezik a fogadóba. Szóba elegyedik
Truffaldinóval, és felajánlja neki, hogy jó pénzért szolgájává fogadja.
Truffaldino nem hagyja magát sokáig kéretni. Elvállalja a szolgálatot, ki tud ő
két urat is szolgálni. Új gazdája, aki nem más, mint Beatrice szerelmese,
Florindo, természetesen nem sejti, hogy Truffaldino már máshoz is elszegődött.
A kettős szolgálatból rengeteg mulatságos bonyodalom és félreértés származik. Ha
Truffaldinót megbízzák, hogy valamit adjon át gazdájának, sohasem tudja, hogy
melyiket illeti a küldemény, és rendszerint éppen az illetéktelen kezébe
juttatja. Minden ravaszságára szüksége van, hogy rajta ne kapják a
csalafintaságon. Bravúros ügyességgel szolgálja fel úgyszólván egyszerre
mindkét urának az ebédet. Még az a szerencse, hogy gazdái egymás
szomszédságában laknak.
A
férfiruhás Beatrice közben izgalmas kalandokon megy keresztül. Silvio mint
vetélytársára, karddal támad rá, ő azonban nagyszerű vívónak bizonyul,
lefegyverzi a támadót, de nem bánja, hiszen tulajdonképpen együtt érez a
balsorsra jutott jegyesekkel, olyannyira, hogy Clarice előtt le is leplezi
magát. Truffaldino ezalatt szorgalmasan végzi munkáját. Ki akarja szellőztetni
mindkét gazdája ruháit, de amikor hirtelen el kell rakodnia, véletlenül
összecseréli a bőröndöket, és így Beatrice dolgai Florindhoz, Florindóé pedig
Beatricéhez kerülnek. Ezek felismerik egymás holmiját, és kérdőre vonják
Truffaldinót, hogyan került hozzájuk. A szolga nem jön zavarba, mindkettőnek
azt hazudja, hogy ő örökölte előző urától, aki néhány nap előtt meghalt. A
szerelmesek erre a hírre halálosan elkeserednek, és véget akarnak vetni
életüknek, de az utolsó pillanatban összetalálkoznak, felismerik egymást, és
boldogan omlanak egymás karjába. Most már Silvio és Clarice is örülhet, az ő
házasságuknak sincs semmi akadálya. Csak Truffaldino kerül nehéz helyzetbe: meg
kell magyaráznia a bonyodalmakat. De nemkell őt félteni, nagyszerűen kivágja
magát. Külön-külön mindegyiknek azt mondja, hogy a másik szolgája, a nemlétező
Pasquale volt a hibás, az keverte össze a holmikat. Ő csak azért füllentett,
hogy Pasqualet megóvja a büntetéstől. De végül is, amikor Truffaldino nősülésre
szánja el magát, kiderül, hogy Pasquale nincs, és a két szolga egy. No de az
uraságok csak megbocsátják neki, hogy két úrnak szolgált, már csak azért is,
mert olyan bolondos móka volt, amit csinált.
A
két úr szolgáját nálunk már 1931-ben előadták Debrecenben. 1834-ben Budán
játszották, 1841-ben pedig a Nemzeti Színházban (Truffaldino: Telepy). Azóta a
Nemzeti Színház és legutóbb a Miskolci Színház is felújította.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
GOLDONI: A HAZUG
(„Il Bugiardo”, 1750.
Vígjáték 3 felvonásban, prózában. Fordította: Csokonai Vitéz Mihály 1794 körül,
Radó Antal 1882, Szabó Lőrinc 1955.
Szereplők: 10 férfi, 3
nő, kisegítő és néma személyek.)
A
silány aranyifjú-típusnak remekbe szabott megtestesítője A hazug hőse, Lelio. Nincs olyan nehéz kérdés, amire valami
arcátlan hazugsággal meg ne felelne. Ideig-óráig sikerrel űzheti hamis
játékait, de végül is rajtaveszt, s megszégyenülten kénytelen távozni a
becsületes ifjak köréből, akiknek boldogságát kis híján tönkretette.
*
Balanzoni
doktornak vidéken akad dolga, s így két szép lánya, Rosaura és Beatrice magára
maradt Velencében. Florindo, a doktor tanítványa ezt az alkalmat használja fel,
hogy szerenádot adjon Rosaurának, akibe fülig szerelmes. Szégyenlős ifjú lévén,
szerelmét most sem meri megvallani, s ezért a lányok a szerenádról nem tudják,
hogy melyiküknek szól és kinek köszönhetik. Kapóra jön a dolog Lelio
Bisognosinak, Pantalone helybeli kereskedő léhűtő csemetéjének, aki évtizedes
távollét után nemrég tért vissza Velencébe. Odaáll a hölgyek ablaka alá, és azt
füllenti, hogy ő muzsikáltatott nekik. Ékes szavaitól a hiszékeny lánykák
könnyen megszédülnek. Elhiszik, hogy előkelő, gazdag nemes emberrel állnak
szemben, aki már egy éve észrevétlenül a nyomukban jár. Sőt, Rosaura, amikor
álarcban leszökik hozzá az utcára, azt is elhiszi neki, hogy tulajdonképpen ő
az, akibe Lelio beleszeretett. A könnyű sikert Lelio nem tudja magában tartani,
s amikor összetalálkozik Ottavióval, Beatrice kérőjével, eldicsekszik vele. Még
jócskán meg is toldja azzal, hogy a szerenád után a hölgyek vendégül látták, és
reggelig együtt tivornyáztak.
Ottavio
szörnyen felháborodik a lányok szabados viselkedésén és elhatározza, hogy
lemond Beatrice kezéről. Közben Pantalone kíséretében hazaérkezik a doktor. A
két öreg az utazás alatt megállapodott abban, hogy Rosurát és Leliót
összeházasítják. Lelio kézzel-lábbal tiltakozik apja szándéka ellen, mivel nem
tudja, hogy a számára kijelölt menyasszony azonos a megszédített lánykák
egyikével. Hogy meghiúsítsa a házasságot, gyorsan kitalál egy bonyodalmas
szerelmi történetet, aminek az a csattanója, hogy ő már Nápolyban megnősült.
Pantalone egy kicsit furcsállja a dolgot, de csakhamar beletörődik, és
fölbontja a Balanzonival kötött házassági szerződést.
A
turpisság azonban nemsokára kiderül. Lelio levelet kap Nápolyból, amelyben egy
ottani barátja nőtlenségi bizonyítványt is küld neki. A levél Pantalone kezébe
kerül, így hát Lelio nem tehet mást, be kell ismernie a hazugságot. Ez nem is
nagyon esik nehezére, mert megtudja, hogy apja éppen azt a lányt akarja feleségül
vétetni vele, akinek meghódításán ő maga is fáradozott. Balanzoniéknál némi
magyarázkodás után rendbe is jönne a dolog, de Lelio vesztére híre érkezik,
hogy egy római leányzó, akitől Lelio házassági ígéreteivel sok mindent kicsalt,
utána utazott Velencébe. Ezt már azután mindenki megsokallja, Leliót kidobják.
Közben az is kiderül, hogy hazug dicsekvésével ő keverte rossz hírbe a
Balanzoni-lányokat, a szerenádot nem ő adta, s minden apró figyelmességet, amit
Rosaura neki tulajdonított, Florindónak köszönhet. A megszégyenített imposztor
távozása után a szerelmesek boldogságának már semmi sem állja útját, Rosaura
Florindóé, Beatrice pedig Ottavióé lesz.
A
Nemzeti Színház játszotta először magyarul 1907-ben (Lelio: Pethes Imre);
1935-ben Pünkösti Andor rendezte ugyanott commedia dell’arte-stílusban.
Legutóbb a Madách Színház újította föl 1958-ban. 1955-ben a Rádió Világszínháza
is bemutatta.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
GOLDONI: MIRANDOLINA
(„La Locandiera”, 1753.
Vígjáték 3 felvonásban, prózában. Fordította: Jakab István 1834 /A fogadósné/,
Hevesi Sándor 1912, Szini Gyula 1924, Révay József 1955.
Szerepkők: 6 férfi, 3
nő.)
A
Mirandolinát igen sokan Goldoni
legsikerültebb vígjátékának tartják. Reális jellemábrázolása, pontos
környezetrajza s haladó eszmei mondanivalója méltán teszik a költő életművének
egyik legértékesebb darabjává. A férfiszíveken diadalmaskodó fogadóslány
alakjában a kor öntudatosodó velencei polgársága örömmel ismerte fel saját
emelkedésének és gyarapodásának megtestesítőjét.
*
Előkelő
vendégek szálltak meg a szép Mirandolina fogadójában: Forlipopoli őrgróf,
Albafiorita gróf és Ripafratta lovag. Az őrgróf és a gróf csakhamar beleszeret
a talpraesett fogadósnéba, és mindegyikük a maga módján teszi a szépet neki.
Albafiorita frissen meggazdagodott ember lévén elhalmozza ajándékokkal,
Forlipopoli viszont, akinek az őrgrófságból már csak a puszta címe van meg, be
kell érje azzal, hogy szüntelenül nagyrabecsüléséről és pártfogásáról
biztosítja. Egymást követik az indulatos szóváltások a két vetélytárs között.
Forlipopoli soha nem mulasztja el az alkalmat, hogy a gróf orra alá dörgölje,
pénzen vette a rangját. Albafiorita pedig, amikor csak módja van rá, felhívja a
figyelmet az úrgróf cifra nyomorúságára. Ripafratta méltatlankodva nézi a két
nemes úr szerelmes vetélkedését. Előkelő férfiak hogyan süllyedhetnek odáig,
hogy egy nő miatt nap mint nap összemarakodnak. Őt ilyen veszély nem fenyegeti,
jól ismeri a nőket, alattomos, ravasz teremtés mindegyik, nem érdemes
vitatkozni, felizgulni miattuk. Többet ér a vidám baráti társaság, sőt még egy
jó vadászkutya is.
Mirandolina
fölényes asszonyi okossággal fogadja Albfiorita és Forlipopoli hódolatát,
Ripafratta nőgyűlölete azonban mélységesen felháborítja. Elhatározza, hogy
magába bolondítja ezt a kemény és ellenséges férfit, és derekasan megkínozza.
Nagy furfangosan fog a lovag meghódításához. Apró figyelmességekkel kedveskedik
neki, finom ételekkel traktálja, kacér színleléssel szapulja előtte a nőket és
helyesli nőellenességét. A lovag erre szép lassan beadja a derekát. Eleinte
csak érdekesnek, később okosnak, azután szeretetreméltónak találja
Mirandolinát. Végül is halálosan beleszeret. Ijedten eszmél rá, hogy hová
jutott, de már hiába határozza el, hogy elköltözik a városból, Mirandolina
néhány kedves szóval és egy színlelt ájulással leveszi a lábáról; nem utazik. A
szép fogadósnő most elérkezettnek látja az időt arra, hogy levesse az álarcot,
és kiadja Ripafratta útját. Értékes ajándékait visszautasítja, s amikor a lovag
heves szerelmi vallomásban tör ki, kíméletlenül megmondja neki, hogy
könyöröghet, esdekelhet, ő rá sem hederít. A visszautasítás kis híján az
őrületbe kergeti Ripafrattát, dühében összetűz a gróffal, s karddal a kézben
már-már egymásnak esnek, amikor megjelenik Mirandolina, s bejelenti, hogy nincs
értelme a viaskodásnak, apja utolsó akaratához híven pincérével, Fabrizióval
fog egybekelni. Egyszerű polgárlányhoz egyszerű polgári férj való, köszöni
szépen a vetélkedő nemes urak szolgálatait, de most már szedjék a sátorfájukat
és keressenek másutt szállást.
Mirandolina
a nagy olasz tragika, Eleonora Duse vígjátékszerepeinek egyike volt (1892).
Magyarországon 1834-ben játszották először, Budán. Hevesi Sándor operaszöveget
írt belőle Mozart zenéjére. Többször felújították. Legutóbb a Nemzeti Színház
játszotta 1956-ban.
K. Á. (KREUSS ÁGNES)
Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály.
Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése