Kevés
írót ért az a megtiszteltetés, hogy neve egy egész irányt összefoglaló,
irodalomtörténeti fogalom lett, de talán egyetlenegyet sem sújtott utókorában
az a sors, hogy a hozzá kötődő fogalom lassanként becsmérlő értelmet kapott. A „marivaudage”-ról
van szó, amely kezdetben új, kifinomult, az érzelmek ezer rejtett árnyalatát
felkutató stílust és ábrázolást jelentett, később azonban egyértelművé vált a
mesterkélt, őszintétlen finomkodással.
A
fiatal vidéki jogász kiváló társalgó hírében állt, és Párizsba kerülvén ez
szerzett neki bejárást az előkelő szalonokba. A rokokó elegáns és dologtalan
nemeseinek fő témája és foglalkozása a szerelem volt, és a néhány irodalmi
kudarcot már megért fiatalember programot csinált ebből: „Meglesem az emberi
szívnek mindazon rejtekhelyeit, ahol a szerelem elbújhat, s minden
vígjátékomnak az lesz a tárgya, hogy egy-egy ilyen rejtekhelyről előcsalja.”
1720-tól 1746-ig ontja Marivaux a finom, könnyed, szellemes játékokat,
amelyeknek középpontjában a szerelem áll; bontakozó, rejtőző, vívódó, színlelő
és őszinte érzelmek viaskodása, próbatételek, megérdemelt felsülések, jogos
beteljesülés. Ehhez a típushoz tartoznak legismertebb alkotásai, amelyekben
addig ismeretlen hitelességgel tárul fel az egykorú „társaság” magánélete, s
árnyalt gazdagsággal vonulnak fel a kor társasági nő- és férfitípusai, megcsillantva
nemük egy-egy sajátosan emberi jellemvonását is.
Volt
azonban egy másik Marivaux is, akit nem lehetett soha a „marivaudage”
skatulyájába belekényszeríteni. Ez a Marivaux
írta a három ”sziget-drámát”, amelyeket
Sainte-Beuve forradalmi pásztorjátékoknak nevezett: A rabszolgák szigetét, az Értelem
szigetét s A gyarmatot,
amelyekben szökött rabszolgák alapítanak szabad államot, hajótöröttek
rendezkednek be az osztálynélküliség s a női egyenjogúság avagy az értelem
alapján; ez a Marivaux írta a Plutus
diadala című szatírát a bankárokról, s ennek nevéhez fűződik a francia
regény egyik büszkesége, a Marianne
élete, igaz társadalom- és emberábrázolással megírt alkotás.
A
mai haladó francia színjátszás egyik fontos törekvése, hogy bebizonyítsa: nincs
két Marivaux. Szerelmi vígjátékait rendre megszabadítják a mesterkéltség, az
életidegenség rájuk tapadt hagyományaitól, s kimutatják, hogy e művek eleven
szatírával leplezik le a szerelem nevében folyó kufárkodást, kiállnak a szabad,
őszinte emberi érzelmek mellett, ami pedig a nép. a szolgák, a parasztok
szerepeltetését illeti – Marivaux-tól már csak egy lépés Beaumarchais-ig. „Marivaux
marivaudage nélkül” – ezzel a jelszóval újjászületett drámaíró lép a közönség
elé.
Sz. Sz. J. (SZ. SZÁNTÓ
JUDIT)
Fontosabb drámái: Arlequint megfinomítja
a szerelem („Arlequin poli par l’amour”, 1720); A szerelmi meglepetés („La
surprise de l’amour”, 1728); Kettős csalárdság („La double inconstance”, 1723);
Az ál-komorna („La fausse servante”, 1724); A rabszolgák szigete („L’ile des
esclaves”, 1725); Az értelem szigete „(L’ile de la raison”, 1727); A második
szerelmi meglepetés („La seconde surprise de l’amour”, 1727); A gyarmat („La
colonie”, 1729); A szerelem és a véletlen játéka; A szerencsés haditerv („L’
heureux stratagéme”, 1733); A hagyaték („Le legs”, 1736); Hamis bizalmasságok („Les
fausses confidences”, 1737).
MARIVAUX: A SZERELEM ÉS
A VÉLETLEN JÁTÉKA
(„Jeu de l’amour et du
hazard”, 1730. Vígjáték 3 felvonásban, prózában.
Fordította: Radó Antal
1908.
Szereplők: 5 férfi, 2
nő.)
A
szerző azt tanítja darabjában, hogy a házasság alapja ne a rang és a vagyon,
hanem az igaz érzelem, az egymásba vetett bizalom legyen.
*
Orgon
leánya, Silvia kétkedéssel hallgatja komornájának, Lisette-nek beszámolóját
Dorante-ról. Dorante-ot Orgon szemelte ki férjül leányának. Silvia azonban azt
vallja, hogy nem lehet házasságot kötni olyan emberrel, akit csak felületesen
ismer. Megkéri édesapját, engedje meg, hogy Lisette ruháját öltse fel, ha Dorante
megérkezik házukba, s így álruhában majd alaposan megismerhesse jövendőbelijét.
Orgon beleegyezik a tervbe, annál is inkább, mert nem akarja leányát erre a házasságra
kényszeríteni, ha Silvia úgy érzi, hogy Dorante nem érdemli meg a kezét. De
tetszik Orgonnak leánya terve azért is, mivel levelet kapott Dorante apjától,
aki értesíti őt, hogy fia nem saját képében jelenik majd meg, hanem inasa
ruhájában. Ezt a titkot Orgon csak Marióval, Silvia bátyjával közli.
Dorante
inasruhában megérkezik, bemutatkozik Orgonnak és a szobalánynak öltözött
Silviának, s jelenti, hogy ura nem késlekedik már soká. Dorante-nak az első
pillanatban megtetszik Silvia, csodálja finom modorát, szépségét, és esküszik,
hogy még életében nem találkozott hozzá hasonló bájos, kedves szolgálóleánnyal.
Megérkezik Pasquin is, Dorante inasa, neki pedig megtetszik a hölgynek öltözött
Lisette.
Dorante
igaz érzelemmel vonzódik Silviához, és bevallja a leánynak, hogy ő valójában
nem inas, hanem úr, de ez nem lehet gátja szerelmüknek. Silvia boldogan
hallgatja Dorante vallomását, hiszen arra vágyódott, hogy igazán megismerhesse
jövendőbelijét. De Silvia még nem fedi fel magát, még egy utolsó próbára
szeretné tenni szerelmesét. Megkéri Mariót, tegyen úgy, mintha szerelmes lenne
belé. Dorante féltékeny lesz, ismét szerelmet vall Silviának, sőt felségül kéri
a „szobalányt”. Silvia most már nem titkolózik tovább, megmondja Dorante-nak,
hogy ő Orgon leánya. Lisette és Pasquin is bevallják egymásnak, hogy álruhás
szerepet játszottak, de mivel igazán megszerették egymást, ők is házasságot
kötnek.
Magyarországon
először 1908-ban mutatta be a darabot a Nemzeti Színház.
B. E. (BENEDEK ANDRÁS)
Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály.
Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése