Az asszonyom fekszik itt párnákba temetve, holt-halvány arcán barna fürt kígyói, lehúnyta nagy szemét, de pillái alól folyton szivárog és orcáját mossa a könnye. Magam bántottam tegnap őt. S ma éjjel, mikor egymás mellett aludnunk kellett volna, hallottam, úgy nyöszörgött, mint egy kis gyerek.
A múlt szólalt meg benne. Az elfojtott gyerekkor, de ajka szóra nem nyílt s én is néma voltam.
S néma vagyok most is. Mit érhet a vigasz?
Mit ér a bünbánat, a sok fogadkozás?
Hiába vallom meg, hogy rossz fiú vagyok, ha rosszaságomat nem öli meg a bánat!
Mit mondjam hát: nem akartam! Bocsáss meg! Ezentúl jobb leszek! Mily léha a beszéd!
Csak nézem arcát, csak nézem vonagló száját, mely annyi könnyet nyelt az éjjel... Nézem szemét, amelyből könny szivárog..
Száját, mely könnyet nyelt, de ételt nem evett. Étien, szomjan maradt, azóta, hogy gonosz szavakkal téptem el, vérengzőn, hüs hitét.
S
inkább vésem e néma fájdalmat szivembe, hogy hozzá hasonlóbb legyek ezentúl,
hogy Így talán megessen a csuda, mely soha vad dühökkel nem töri le többé és
inkább hallgatok, nyelvem harapva, inkább az én szivemet marja ki a düh,
minthogy egyetlenegyszer bántsam őt még, őt, ki most úgy fekszik előttem,
haloványan, mint néma intés: jóvátehetetlen a vad harag! Vigyázz! Kihúny a
hányt szem s ki Így hever ágyán: a koporsóé!
Forrás: Válasz 3. évf. 1. sz. 1936.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése