Az élet hősi hajsza, hullámok lángolása
tüzes tarajával szirteket roppant, úgy nyomul előre
a faltörő hullám.
Párommal ott találkoztam, hol sistereg a hab,
akárcsak a tűz rejtett, rettentő parázsa
túl az emberek játékain.
Ott hol a játék is komoran dübörög, derűsen ordít,
ott koronáikat magasra nyujtják föl az óriás, bólintó fák
és mint a bujdosó vadállat bőre, olyan a pettyes, alkonyi ég,
mely alatt bolygunk, ketten, két nemes oroszlán.
Fujj hát nyugati szél, keleti, éjszaki, déli!
Hős daloddal, sós boroddal ringass részegitőn,
füttyentsd fülünkbe igédet, tanits ordítani,
hiszen kölykek vagyunk csupán oroszlánöledben.
Anyánk, hatalmas tenger s te, fészekrakó szél,
te, ki minden emberi mozgást megsemmisítesz,
rád bízom sorsunkat, emlékünket te őrizd
(az ember rosszul itél, érdemest nem jegyez meg).
Tenger: a tüz s az orkán szent nászágyra, te!
Csak te vagy méltó a költő szavára!
Üzenetemet tőled kaptam: rádbizhatom: vidd tovább
hullámod, amely másnak csupán keserü tán,
nekem csupa tündöklés: csupa nagy derü: tehát
tizezer évig, vagy tovább harsogja káprázó füledbe,
hogy ember állt itt valaha, aki költő lett,
a te szavad szolgája lett s meg kellett halnia.
Forrás: Válasz 3. évf. 1. sz. 1936.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése